Édesanyám,
ma furcsa levelet írok Hozzád. Ma Anyák Napja van.
Valaha
ilyenkor virágot adtam Néked és gügyögő versikével dicsértem életed áramló
áldozatát. A virágot a boltban vettem, összespórolt pénzemen, a versikét a
tanító néni adta. Te meghallgattad szépen, szelíden elmosolyodtál, talán egy
kis pára is átfutott a szemeden. Mindenesetre – megcsókoltál és azután...
Azután mentél a dolgod után, én meg folytattam a megzavart játékot.
Anyám,
én nem értettem ezt az egész komédiát! Hisz mindennap ott voltál nekem: naponta
kóstolhattam, láthattam jóságodat, szelíd szigorúságodat; minek volt ehhez
kiöltözni s gügyögő versikét betanulni?
Ma...
nincs a kezemben virág, Édesanyám, versikét sem mondok fel Neked. Bevallom, nem
is vettem fel a legszebb ruhámat, kissé rendetlen és elnyűtt vagyok.
Én,
Anyám, amióta itt élek Nyugat ködében, nem ünnepelek külön Anyák Napját. Miért
is ünnepelnék? Minden nap, minden órában érezlek és áldalak Téged. Minek ehhez
kiöltözni, s gügyögő versikét betanulni? Minden nap, minden órában... Valami
meleg áramlást érzek a véremben, halk cirógatás érinti szívemet, édes, szelíd
hang lágyul el bennem – Te vagy itt ilyenkor, Édesanyám, Te látogatod meg
magányos életemet.
Istenem,
milyen jó is: nekem van anyám! Te megvagy még nékem! De gondold csak meg:
hányan vannak itt árvák-fiatalok és öregek, akiket hiába ér utol az Anyák
Napja: örömtelen semmibe markolnak vágyaik!
De
Te megvagy, Édesanyám, és most vállalnod kell az anyátlanok feléd hulló
szeretetét is! Ugye megteszed, Édesanyám? Tudom biztosan: vállalod. Hiszen Te
nem csak az enyém vagy, hanem mindnyájunké, akik itt, idegen ég alatt
kallódunk, furcsa, érthetetlen nyelveket hallgatunk, akik itt végtelenül és
reménytelenül árvák vagyunk. Mert Te, Anyám, nemcsak személyes kapcsolatát
jelented a léleknek és vérnek, hanem az egész magyar törzs elfogyhatatlan
életét is. Ezért vagy mindnyájunké...
Te
vagy a fa, amely ma is és holnap is rügyekbe mozdítja és gyümölccsé érleli a
magyarság örök lelkét. Te vagy a fa, amelyet hiába rugdosnak idegen, bitang
viharok, nem dűl el, áll és – ad: hitet, reményt, jövőbe hajló bizakodást.
Te
vagy a magyar csepp, amiben örök fajtánk tengere él, Te vagy a magyar másnap –
megvert életünk bátor és hitvalló folytatódása.
Te
jelented számunkra a magyar szó édes csengését, régi, jó szokásainkat, a dalt,
amit egykor énekeltünk, a jóság szelíd simogatásait, a megtartó bíztatást
ezekben a sodró, vad időkben.
Nemcsak
Téged szeretünk, Anyám, amikor szeretünk Téged, hanem gyermekeinket és
unokáinkat és azoknak unokáit is szeretjük Tebenned. Mint éj a hajnalba, úgy
fordul át Benned a magyar tegnap magyar holnapja, az elveszett múlt megtalált
jövővé.
Anyám,
mi azt köszönjük most Benned, amit nagyon szerettünk és nagyon elvesztettünk.
Az otthont, a családot, a népünket, a tájat, mindent, de mindent, ami megtartó
erő és továbbmozdító akarat.
Anyám,
bocsáss meg, de már elhomályosultak bennem drága vonásaid. Öt év, hat év
távlatán át más lettél: felvetted az örök Magyar Anya arcát. Gyakran látlak itt
is, ott is – más és más hajjal, más és más szemekkel, más és más külsővel. Ó,
igen gyakran találkozom Véled. Van úgy, hogy be kell mutatkoznom, de mikor
ráhajlok a kezedre, érzem, hogy megsimogatod a hajamat... Mert: a fiad
találkozott Veled, egyik fiad a sok, bolyongó árva közül.
Ugye,
megbocsátod, Anyám, hogy odaadtalak Téged, hogy szétosztottalak magányos
testvéreim között? Ugye vállalod értük is szent anyaságod áldozatait? Ugye
nekik is letörlöd a könnyeiket, ha kicsordul belőlük a fájdalom? Ugye Magadhoz
öleled őket, ha rejtett veszélyek ólálkodnak körülöttük? Ugye virrasztasz az
álmuk fölött, és letörlöd homlokukról a gondok lázas verítékét?
És
ugye, Anyám, ha találkozol valahol egy didergő magyar szívvel, lehajolsz hozzá
és megcsókolod? Hadd melegedjék meg szegény a Te örök szereteted által...
Forrás: Jöjjetek III. év. 4. szám 1950. május
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése