Friedrich Dürrenmatt: A fizikusok

I.

a)      A 20. századi dráma

b)      Dürrenmatt munkássága

II.

a)      A mű cselekménye

b)      Mondanivaló

c)      Színhelyválasztás

d)      Szereplők

e)      Megoldás

III.    Dürrenmatt üzenete

A 20. század elejére a hagyományos dráma alapjaiban változott meg. A klasszikus dráma nagy emberi és társadalmi konfliktusok megjelenítésére volt hivatva, ez a meghatározás a század 20-as éveire a polgári társadalom viszonyainak megváltozása, az emberek közötti kapcsolat felszínessé válása, az értékrend átalakulása következtében átdefiniálódott.

A 20. századi drámákban igazi konfliktust, amikor az ellentétek összeütköznek, nemigen találunk. Korunk tragédiái hétköznapi tragédiák. A mai ember együtt él konfliktusaival, és ebbe a helyzetbe látványosan nem bukik bele, mint a tragédiákban, de nem is tud úrrá lenni rajtuk, mint a komédiákban. Ezért aztán a 20. század íróinak munkássága is nagyon különböző. Az írók kitágították a színpadon megjeleníthető jelenségek körét, utat engedtek a drámába a lírai, epikai, intellektuális és filozófiai elemeknek.

A század legnagyobb és legismertebb drámaírója Friedrich Dürrenmatt, aki világraszóló életművében sajátosan ötvözte az egzisztencia-filozófiát és neveltetésénél fogva, a protestáns teológiát. Drámáira jellemző a paradoxon, az abszurd, a groteszk mellett az erős gondolatiság, a drámai feszültség – melynek forrása valamilyen erkölcsi, történelemfilozófiai probléma. A cselekményeket általában egy képzeletbeli városba teszi, mely a társadalom kicsinyített mása, idejét pedig a múltba helyezi.

A Fizikusok című drámája valóságos mintapéldája a modern dráma tendenciáinak. A mű arról szól, hogy Möbius, a zseniális fizikus, az őrültekházába menekül, mert nem akarja felfedezését illetéktelen kezekbe juttatni, nehogy felhasználják az emberiség elpusztítására. Möbius azt színleli, hogy ő Salamon király. Két titkosszolgálati ember azonban még az őrültekházába is követi, hogy titkát ellophassák. Az egyik azt játssza meg, hogy ő Einstein, a másik, pedig Newton, mert így akarnak Möbius bizalmába férkőzni. A szanatórium vezetője, a nyomorék doktornő azonban mindhármukon átlát, és mindhármukat gyilkosságba kergeti, hogy soha többé ne hagyhassák el az intézetet. Mikor a három fizikus leveti az őrültség álarcát, és megegyeznek, hogy a titkot az emberiség érdekében megőrzik, a doktornő vad örömmel közli velük, hogy ő is tudja a titkot, és saját tébolyodott hatalmi vágyának kielégítésére fogja felhasználni. A három fizikus előtt pedig mindörökre becsukódnak azok a rácsok, amelyek elzárják őket a világtól, s tehetetlenségükben újra elveszik a bolondok álarcát.

A képtelenségig vitt cselekmény értelme világos. A zseniális feltalálók, „a normális emberek” az őrültekházába kerülnek, mert nem akarják kiadni az atom gyilkos titkát, de a doktornő, „az igazi őrült” kicsalja titkukat, hogy az emberiség elpusztítására használja fel.

Dürrenmatt A fizikusok című tragikomédiája sok mindenben vígjátékszerű, mondanivalója azonban a kétségbeesésnek ad hangot. A kor nagy világveszedelmének példázata az atompusztulás lehetőségéről szól. Dürrenmatt a tudósok felelősségének kérdését veti fel: a tudomány áldás vagy átok az emberiség számára? Ennek kapcsán a modern világról mond ítéletet a hidegháború és az atompusztulás lehetősége ellen. Művében az emberi világ gonoszságait szembesíti a kereszténység tanításaival.

A dráma színhelye egy ideggondozó magánszanatórium, ahol borsos kezelési díjért az alattomosan kísértő lelkiismeret tiszta élvezetre váltható át.

Möbius – a főszereplő – rájött az összes elképzelhető felfedezés rendszerének titkára, és látva azt, hogy a politika és a gazdaság miként állítja a tudományt egyre embertelenebb célok szolgálatába, önként bevonul egy elmegyógyintézetbe, hogy így mentse meg az emberiséget saját felfedezésétől. Pechére vagy éppen szerencséjére a legrosszabb intézetet választotta ki, mert akaratának épp az ellenkezőjét cselekedte „véletlenül”.

Itt lép be Dürrenmatt nagy felismerése, hogy a véletlennek milyen meghatározó szerepe van a hétköznapi életben, aminek mindenki ki van szolgáltatva. Igen: a tudomány áldás, de átok is lehet!

A cselekmény szatírjátékkal kezdődik, mely tragédiába torkollik, minden a feje tetejére áll. A szereplők helyet cserélnek: akit orvosnak véltünk, arról bebizonyosodik, hogy a legszörnyűbb őrült, az „őrültek” pedig normálisak, emberhez méltó módon gondolkodnak és cselekednek.

Möbius már 15 éve él a tébolydában a bölcs Salamon királyként. Nagy áldozatot hoz, hiszen el kell hagynia feleségét és három gyermekét, meg kell játszania, hogy bolond, és végig kell néznie, ahogy egy misszionárius elveszi tőle családját. Megható jelenetnek lehetünk tanúi, amikor az apjukat soha nem látott fiúk elbúcsúznak apjuktól, hogy új életet kezdjenek más apával máshol. Möbius szépen elbeszélget családjával, de amikor megtudja, hogy legkisebb fia fizikus akar lenni, annyira felizgatja magát, hogy elátkozza a családját. Lelkiismeretét csak úgy tudja megnyugtatni, ha eddigi színlelését bevallja ápolónőjének, aki szintén felfedi a tudós iránt érzett érzelmeit. Ez lesz a veszte, mert Möbius célja megvalósítása érdekében nemcsak a saját életét teszi tönkre, hanem a lány életét is elveszi.

Hason ló sorsra jutottak a Möbius felfedezéseit megkaparintani akaró kémeket ápoló nővérek is. Ernesti, aki Einsteinnek képzeli magát és Beutler, aki magát Newtonnak vallja, mindketten híres fizikusok, s mindkettőjüket egy-egy titkosszolgálat küldte, hogy kiderítsék Möbius őrültsége okát, hogy ha még lehetséges, a megbízók kamatoztathassák a nagy tudós tudását. Ők „küldetésre” öltek. Amikor aztán megtudják, hogy Möbius elégette kéziratait, rádöbbennek, nekik, fizikusoknak csak egyetlen közös céljuk lehet: a fizika előrehaladását segíteni. De céljuk megvalósításától elválasztotta őket a vasrács, s ráeszmélnek arra is, hogy „vadállatok”, s ha kimennek az intézetből, elítélik őket. „Vagy kitöröljük magunkat az emberiség emlékezetéből, vagy magát az emberiséget töröljük el” – zárja le a vitát Möbius.

Ebben a válságos helyzetben az író mély humánuma nyilvánul meg, amikor a három fizikus a három nővér emléke előtt ünnepélyes esküt tesz. Más megoldás nem maradt, elhatározzák, tovább játsszák az őrültet, hogy beszélgetésüket lehallgatta, tudja, hogy ki kicsoda. Möbius jegyzeteit ő már korábban lefényképezte, és ő fogja kiaknázni a minden lehetséges felfedezések rendszerét. Möbius most jön rá, hogy az intézet vezetősége a pusztító politika szolgálatában áll, s a doktornő a pusztítás démona. Halálos félelem és lelkiismeretfurdalás lesz úrrá rajta. Megérti, hogy a kórház börtönné változott, vasrácsok őrzik az ajtókat és ablakokat. Akik küzdeni tudnának a világveszedelem ellen, reménytelen ablakok. A tudomány jól tudja szolgálni a pusztulást, de tehetetlen a pusztító szándék ellen.

A dráma megoldása a három fizikus teóriájának elhangzása: „Elvégeztetett. A világ egy őrült elmeorvos karmaiba jutott. Amit egyszer kigondoltak, azt nem lehet visszavonni.”

Ahogy a közönség felé fordul a három tudós, s nyugodtan bemutatkoznak, ez nagyon elgondolkodtatja az olvasót: van-e a világon fontosabb dolog, mint az emberiség életének, a világegyetem értékének a megóvása. Van-e embernek, tudósnak  s politikusnak joga arra, hogy beleavatkozzék a fizika törvényszerűségébe, azt megváltoztassa – a honvédelem égisze alatt – a saját anyagi javadalmazására?  Jó lenne ezen elgondolkodni, mert a mindennapjaink élete is erről szól!

Dürrenmatt zseniális lángelméje, teológiai szemlélete, szorongó valóságképe és egzisztencia-filozófiája rámutat arra, hol van az a határ, ahol az emberi tett erény, és hol követ el már visszafordíthatatlan bűnt.

VARGA ZSUZSANNA

Forrás: Varga Zsuzsanna: Házi dolgozatok könyve 4. – A 20. század irodalmából – Szerkesztette: Maczák Edit - ITEM Könyvkiadó