Örkény István egypercesei

Forrás: www.szinhazkolonia.hu

I.

a)      Kulturális háttér

b)      Örkény István

c)      A groteszk

II.

a)      Ballada a költészet hatalmáról

b)      Új olvasói lehetőségek

c)      Nászutasok a légypapíron

III.    Összegzés

A huszadik század második felére a világon mindenhol kiteljesedett az a művészi, művészeti változás, amit Baudelaire, Verlaine, Rimbaud elkezdett és Dali, Majakovszkij vagy Kassák folytatott. Csak ennek a pár évnek az említése is bizonyítja, hogy a műfaji határok, sokszor még a művészeti ágak határai is egybefonódtak. Mindenki szabad kezet kapott a szavak, színek, hangok, betűk, formák felett; korlátlanul burjánzottak az új stílusok. Sok esetben egy-egy stílus csak egy nevet, a megalkotójáét takarta; a több évszázadra, évtizedre kiterjedő korstílusok merev,  kötött rendszerét átvette a forradalmi anarchia.

Hazánkban is elindult ez a folyamat: gondoljunk csak Móricz újszerű parasztábrázolására, húsba vágó naturalizmusára, Ady Perdita-szerelmére vagy Kassák játékos elvontságára.

1912-től 1979-ig élt az a magyar művész, aki újat tudott hozni a novellairodalomba, új műfajt, új megnyilvánulásmódot teremtve szólt a magyar társadalom egészéhez. Örkény István értelmiségi származású, autodidakta író. Létrehozva az egyperces novellákat, teljesen átértékelte az alkotó-értelmező viszonyról elképzelt fogalmakat.

Nevéhez fűződik a groteszk bevezetése az irodalmi stílusok közé, amely stílusnak az a célja, hogy a közlést jelzéssé sűrítse, megingassa a végérvényest úgy, hogy nem állít egy másik érvényességet a helyébe. Ez az új alkotási mód az olvasóban nem zár le, nem fejez be valamit, hanem utat nyit, elindít s rádöbbent, hogy a mindennapi, megszokott életünkben a nem mindennapit, a jelentéktelenben a jelentőst észrevegyük. Igen, Örkény a magyarázat helyett a felismerést igyekszik nyújtani azzal, hogy a valóságot eredetiben rajzolja, s csak a nézőpont, a képkivágás tér el a megszokottól. A megszokott mögött azt veszi észre, amit addig még más nem. Mindezt röviden, mert kevés szóval akar sokat mondani. Írásainak nincs műfaja: a népmesétől a városi folklórig – a pesti viccig, az elbeszélő epikától a kurtára fogott tragédiáig sokféle megtalálható.

Az új szemléletmód előhívásával megteremtette az egyensúlyt író és olvasó között: a matematikai egyenlet egyik oldalán a közlés minimuma, a másikon a képzelet maximuma áll. Ezáltal mintegy létrehozva a társszerzői kapcsolatot, hiszen az olvasó tetszés szerint „hígíthatja” a jelzéssé sűrített közlést.

Egyik, talán legjellemzőbb alkotása az egypercesek közül az 1951-ben íródott Ballada a költészet hatalmáról című írása. Egyszerű történetről van szó. A társadalomba beilleszkedni nem tudó egyed otthagy mindent, és a harmóniát keresve megszökik a nagyvárosból. Igen ám, de a szökevény egy telefonfülke.

Az egész eseménysort egy torz nagyítón keresztül látjuk. A bizarr ötlet folytán kiderül, hogy akár egy közhasználatban lévő telefonnak is lehet lelkivilága. Hasonló vágyak és érzelmek fűthetik, mint a valóságban az embereket. A költészet hatalmát azonban nem az emberek – itt a szerkesztő -, hanem egy élettelen tárgy érti meg, és vallja a magáénak. Ha a novellában egy telefon ilyen érzékeny, akkor nincs kizárva, hogy az emberek is képesek erre. Ez az ellentmondás kíséri végig a művet, és növeli a groteszk hatást.

A történet hétköznapi jelenettel indul: egy telefonfülke mindennapjaival, ahol az emberek ügyeiket intézik a telefon segítségével. A drámai fordulópont akkor következik be, amikor egy költő lép a fülébe, és elmondja azt a négy sort, ami a művészetet, az igazi értékeket képviseli. A négy verssor hatására élet költözik a telefonfülkébe. Keresi az értékeket. Amint látjuk, van szépérzéke: keresi a virágüzletet, van igénye a kultúra iránt: keresi a könyvesboltot, a mámor is elragadja: az italboltban felhajt egy kupica rumot, s keresi a Margitszigetet, a szerelem helyét.

Ami a szörnyű, az az, hogy mindezek az értékek hiányoznak a tényleges emberből, a társadalom egészéből; s a járókelők meg sem lepődnek azon, hogy a telefonfülke emberi tulajdonságokkal ruházódik fel, s rá is azok a szabályok vonatkoznak, mint az emberekre. Az emberek nem veszik észre a fülke viselkedését, azt pedig különösen nem, ami az érdekeikkel ellentétben áll.

Végül is a fülke a nagykovácsi határ elvadult terméseztében, messze a nagyváros lármás ürességétől, ahol a zsivaj mögött csak csöndet és süket füleket talál a kutató elme, megtalálja a harmóniát. Rálel az élet fontos értékére, de ezáltal társtalan lett, számkivetett az emberi társadalomból, ugyanis az emberek többsége érzéketlen a valódi értékek iránt. Kivonulása és elmagányosodása örök érvényű magatartás. Vigaszt csak az nyújthat, hogy olykor felkeresik, és megadja azoknak az embereknek azt az érzést, akiknek erre igénye van, hogy rátalálhassanak a költészet szépségére: vagyis, nem élhetünk művészet nélkül.

„… A készülék azonban nem ad vonalat. Ehelyett négy verssor szólal meg a telefonkagylóban, olyan halkan, mintha hangfogós hegedűn… A bedobott pénzt a készülék nem adja vissza, de emiatt még senki nem tett panaszt.”

Egy másik egypercesnek parabolikus jellege a meghatározó. A nászutasok a légypapíron című írás hagyományos módon történő tálalása minden bizonnyal érdektelen lenne. Az író a példázatos állatmesét értelmezi újra. Az emberi és az állati jelentéssíkok folytonosan keverednek. Az egyperces párbeszéd formájában villantja elénk egy emberi házasság sablonjait, melyekben a férj és a feleség szerepeit ismerhetjük fel. Azokat a helyzeteket, amelyeket a régen együtt élő párok megélnek, most az alig férj-feleség mézeshetei után azonnal megtapasztalhatja a két lény. A mézeshetek után nyilvánvalóvá válik a mézesmadzag, azaz a légypapír. Nincs mód szabadulni róla, a nyúlós ragasz a vég beteljesedését vetíti előre, de az ifjú pár mégsem erről a tragédiáról beszél. Látjuk a mindannyiunkra leselkedő veszélyt, a sorsát senki sem kerülheti el. Örkény István mindezen mondandójához olyan élőlényeket választott, amelyeket az ember undorral űz el vagy csap agyon. A légy házaspár alig figyel egymásra, bár mindketten érzékelik, nem így tervezték életüket, sőt a következő estét sem. Tehetetlen, kiszolgáltatott állapotukon nincs módjuk változtatni, s lassan már sajnálni kezdjük őket, amikor a rövid novella véget ér. A lezáró sorok elmaradtak, az író az olvasó fantáziájára bízza a befejezést. S nem csak azt, hiszen a párhuzamos és egymásba olvadó értelmezési síkok megfejtése rádöbbentő erejű. Az emberi élet kezdetében ott a vég is, a szerelem koronája a házasság, amely ugyanakkor annak elpusztítója is – Örkény István szerint.

A művészet hatalma nagy, de korlátozott: megszépítheti, teljesebbé, gazdagabbá teheti az élet szürkeségét, de nem szünteti meg az emberi nyomorúságot. Örömteli felemelkedést nyújt, látomássá növeli a látványt, de nincs módjában elhárítani a halált. A valóság maga varázslatos, ellene azonban nincs varázslat. Ez csak egyfajta értelmezése a műnek. Hogy ki mit talál a sorok között és mögött, az egyénen múlik. Mindenki ízlés szerint hígíthatja a „leveskockát”! Eben áll Örkény nagyszerűsége.

S mi a groteszk lényege, üzenete? A valóság ábráját meg nem változtató, csak a koordinátarendszert eltoló Örkény szerint tudjunk más szemszögből is látni a dolgokat; ha kell jobbra, vagy balra, vagy hátrafelé, vagy épp előttünk. Hite szerint kell cselekednie az embernek, még ha a cselekvés értelmét olykor nem is látjuk, láthatjuk tisztán. Persze nem úgy, mint a zsarnok, torz, dobozoló őrnagy – de úgy, hogy a gondolkodás és a cselekvés, az egyén és a társadalom, az értelem és érzelem egyensúlyát mindig tiszteletben tartva haladhassunk folyamatosan, egyenletesen előre – a harmóniát keresve.

VARGA ZSUZSANNA

Forrás: Varga Zsuzsanna: Házi dolgozatok könyve 4. – A 20. század irodalmából – Szerkesztette: Maczák Edit - ITEM Könyvkiadó