Ernest Hemingway: Az öreg halász és a tenger

I.       Hemingway

II.

a)      A mű cselekménye

b)      Santiago

c)      Manolin

d)      Ember és természet

e)      Mese és valóság

III.    Összegzés

Ernest Hemingway nagyon tanulságos és kalandos ifjúkor után igen hamar közkedvelt íróvá vált. Irodalmi munkásságát az amerikai és az európai kultúra ötvözetével tette nagyon értékessé és gazdaggá. Tárgyias prózájában mellőzte az intellektualitást, és elsősorban a cselekvéssel és az egyszerű nyelven alapuló párbeszéddel jellemez és közvetít. Férfias világot ábrázol, amelyben meghatározó az erkölcsi és a fizikai helytállás.

Hemingway a spanyol polgárháborúban fegyverrel a kezében harcolt, s az Akiért a harang szól című regényében örök értékű emléket állít a spanyol partizánoknak, az egyszerű, hétköznapi embereknek.

Regényeinek hőse mindig a bátor ember, aki az ügyért – amelyre életét tette – elszánt hősiességgel harcol, s ha kell, ugyanilyen hősiességgel áldozza fel érte azt. Hemingway varázsos, az élőbeszédre emlékeztető stílusa drámai feszültséget teremt regényeiben és novelláiban, ami az olvasót nemcsak lenyűgözi, hanem magával is ragadja.

Santiago, a kubai halász az életbe belefáradt, megöregedett ember, a 20. század irodalmának igazi hőse ő: az egyszerű ember. Az öreg halász már nagyon hosszú ideje nem fogott halat. Tanítványa is elhagyta. De ő 84 napi eredménytelen halászat után újra tengerre száll, s valóban sikerül elfognia a nagy halat. Ez a nap élete legküzdelmesebb napja. Kifogja élete leghatalmasabb halát, amelyről mindig is álmodott, s kétnapos küzdelem után mégis elveszíti. A hazaúton a cápák – bár ellenük is hősiesen küzd – felfalják a zsákmányt, csak a csontvázat húzza ki a partra.

Eposzi szépségű, ahogyan ez az idős ember megküzd ellenfelével, s ellenfele ellenfelével is, s legyőzi már-már emberfeletti kimerültségét is. Egy pillanatra sem jut eszébe, hogy feladja küzdelmét. Gondolatban és hangos szóval, emelt hangon és a legnyugodtabb fohászkodással biztatja önmagát, s még arra is van ereje, hogy a nagy halért harcoljon a cápák ellen. Santiago kitartó, s végül az életerős férfiakat is próbára tevő helyzetben  helytáll, mindvégig küzd, megöli a hatalmas halat, de a cápák iszonyatos túlerejével nem tud megbirkózni. Ő vereségnek érzi a történteket, küzdelme a természet erőivel látszólag sikertelen, hiszen csak a nagy hal csont vázát vontatja a partra, maga pedig halálosan kimerülten tér meg kunyhójába, ahol magányosan, szegényen él, s arcra bukva alszik, s közben oroszlánokról álmodik.

Veresége azonban csak látszólagos: a tanítványa és a többi halász csodálják. Csodálják a nagy halat, amit csak elképzelni tudnak, hogy milyen lehetett. Tanítványa szüleivel dacolva úgy dönt, hogy visszatér hozzá, hiszen még nagyon sokat kell tanulnia tőle.

Manolin, az öreg tanítványa, 40 nap sikertelen halászat után szülei parancsára másik halászhoz szegődött. Szívesen maradt volna még Santiago mellett, hiszen tisztelte az öreg halászt, felnézett rá, érdekes történeteit szívesen hallgatta halászat közben is. Érezte, hogy az öreg nemcsak a halászat mesterségére akarja őt megtanítani, hanem az életre is. Szájtátva hallgatta az öreg ifjúkori élményeit, de bütykös kezét is fürkészve figyelte, hiszen azokat a fogásokat, amit egy halásznak tudnia kell, azt Santiago nagyon tudta. Nemcsak a kezében volt ez a mesterség, hanem a szívében, a lelkében.

Santiago az „ellenséges” természeti erők ellen küzd, azonban tudja, hogy ez az „ellenség” egyúttal az ember környezetét alkotja, számára a családot, hiszen hosszú évek óta együtt él az óceán miden élőlényével. Úgy ismeri a tenger élővilágát, ahogy más a családját sem. Tudja, ki kivel él, ki ki ellen küzd, ismeri szokásaikat, mozgásukat. Számtalan szépség és öröm forrását nyújtotta már neki a „nagy víz”, de ugyanakkor tiszteletben tartja a természet erőit, mert tudja, hogy a tenger hullámai kiszámíthatatlanok, és a víz élővilága is kiismerhetetlen; a szél, a felhők és a nap sugára sok-sok meglepetést tartogat még az ember számára.

Az ember és a természet kapcsolatának dialektikáját érezteti meg zseniálisan Hemingway a tenger életének feledhetetlen ábrázolásával és azzal a finom megfigyeléssel, ahogyan Santiago gondolatait és cselekedeteit közvetíti.

Az öreg halász nem gyűlöli, hanem egyenesen szereti, tiszteli a nagy halat: „Ide figyelj, te nagy hal – mondta. Szeretlek, tisztellek, becsüllek. De megöllek még ma, mielőtt leszáll a nap.”

S valóban, ebben az emberfeletti küzdelemben ő győzedelmeskedik, mert bebizonyította – önmagának is és környezetének is -, hogy öreg, megfáradt ember létére, az akaraterejében bízva kihúzta a partra a „zsákmányt”. Igaz, hogy közben a cápák – a természet törvényeinél fogva – falták fel a nagy hal húsát, de a vázat, mely bizonyítja a hozzá értő szemeknek, hogy mekkora küzdelem kellett ahhoz, hogy ezt a 18 láb hosszú 5 mázsás halat az öreg kifogja, s mekkora küzdelem kellett ahhoz is, hogy a cápahaddal szembeszállva hazajusson épségben.

Olyan ez a történet, mint egy mai modern, „igaz” mese, hiszen ha végiggondoljuk, az író mesteri módon szövi a mese valamennyi szálát ennek az egyszerű embernek a természettel folytatott küzdelmébe.

Már maga a történek is a valóság és a fantázia között lebeg. Valós a balszerencse és a jószerencse; a hatalmas hal; a szegény öregember; az emberfeletti küzdelem a jó és a rossz között: küzdelem a marlinért, és a marlin megmentéséért a ragadozó cápák ellen, ahol az erő, az ész, a furfang és egy csodás kis szereplő, a fregattmadár segít a főhősön. Mindez három nap és három éjjel játszódik le, és az öreg halász a csodával határos módon hazatér. Igaz, hogy közben iszonyú próbát áll ki, de megvalósítja élete álmát: kifogja a „nagy halat”. Közben a gonoszok is elnyerik méltó büntetésüket, hiszen a ragadozó cápákat az öreg halász megöli, s bizonyos értelemben őt is bünteti a sors, hiszen a marlinnak csak a csontvázát sikerül hazavinnie. Az „ellenségből” méltó társ lesz, s az öreg halász hősiességét, kitartását bizonyítva horgonyoz le a kis kikötőben: a csónak oldalán a hal csontvázával. Minden küzdelemben az erősebb, az ügyesebb, a bátrabb tud győzedelmeskedni, erejénél és tudatánál fogva.

Santiago nem kalandból öl, nem az ölés öröméért, nem élete megmentéséért – bár néha ez is érződik, nem a halál leküzdésének vágyából. Azért öl, mert az a dolga, hivatása; közben sajnálja is a gyönyörű marlint, testvérének érzi, akárcsak a tengert, a napot, a csillagokat, a madarakat és delfineket. Élet és halál, élet vagy halál: ezek a filozófiai kérdések vetődnek fel az öregember fejében, aki ugyan iskolázatlan, és az újságokból is csak a baseball-híreket olvassa, de ösztönéből fakadóan és helyzetéből adódóan felvetődik benne a kérdés. Santiago érzi maga körül a leselkedő halált, de inkább a halálon inneni, még őrá váró dolgok foglalkoztatják.

Monológjai csodálatos egyszerűséggel fogalmazzák meg a dolgokat: „De hát az ember nem arra született, hogy legyőzzék. Az embert el lehet pusztítani, de legyőzni nem lehet.” – mondja.

Kevés felemelőbb igazságot mondtak még ki az emberről.

A regény az emberi bátorság, a helytállás és az akaraterő himnusza.

Az író reprezentatív művét, Az öreg halász és a tengert 1954-ben Nobel-díjjal tüntették ki. Ebben a regényében benne van író egész élettapasztalata, mérhetetlen humánuma és bölcsessége.

VARGA ZSUZSANNA

Forrás: Varga Zsuzsanna: Házi dolgozatok könyve 4. – A 20. század irodalmából – Szerkesztette: Maczák Edit - ITEM Könyvkiadó