I.
Ezernyolcszáznegyvenkettőt írtak s még olyan volt akkor a pesti élet, mintha az egészet egy vidéki gavallér álmodta volna végig. A Nemzeti Színházban Olgát, a moszkvai nőt Laborfalvy Róza játszotta, a Vigadóban mandolin-hangversenyt hirdetett Wagner József, a Váci-utcai műárus, a német színházat Gundy György dirigálta s arcunk mását Hóra János festőművésszel örökítettük meg a Miatyánk-utcában. 1842-őt írtak és színház után a Hajóhídon lámpásos gyerek világított utat a sötét éjszakában.
A hajóhíd mellett fából, vasból, állványokból és csónakokból álló szörnyeteg feküdt a vízen, a készülő Lánchíd, amelyen, mint ezer törzsű erdőn, apró harkályok, serényen kalapáló, kopácsoló, éneklő, pipáló munkások mászkáltak.
Ennek a szörnyetegnek budai fejénél, a Várba vezető keskeny, kacskaringós út mellett balra, egy duplatetejű öreg rokokó-ház előtt gyakran voltak láthatók álmos szemű, zizegő selyembe burkolt, sápadt arcú, finom, sovány mágnásasszonyok, akik francia és német nyelven kérdezősködtek Literáty Nemes Sámuel régiségkabinetje után. A régiségboltnak ők voltak a törzsvendégei és sokszor elhozták magukkal Pulszky Ferencet, Fejérváryt, báró Brudernt, vagy Domoszlay Farkast, hogy azok Literáty Nemes Sámuel csodálatos kincseit elmagyarázzák. Ámbár jobb, kedvesebb és vonzóbb kalauz nem kellett magánál a boltosnál, aki hosszú és csontos fehér kezével elegáns gesztusokat írt le a levegőben, amikor a ritkaságok romantikus zűrzavarából valamire rá akarta terelni a figyelmet. Mondják, hogy a régiségkedvelő asszonyok, főrangú hölgyek, színésznők, nyugatról jött balerinák és gazdag bécsi dámák nem mindig a damaszkuszi selymek, a kínai és japán aranyhímzések és a bizánci emailok, hanem inkább a boltos érdekes egyénisége kedvéért jártak a félhomályos, rejtelmes, ódonszagú, izgató levegőjű, legendáshírű kabinetbe. Ezekben a körökben, ahol szép és finoman elromlott emberek művészi dologtalanságban holtra fáradva élik ki az életet, azt beszélték, hogy Literáty Nemes Sámuel, a mesés gazdagságú és páratlan elegánciájú kereskedő, régiségtudós és történetbúvár nagy, titkos szerelmek hőse és a német színház vendégszereplő művésznői, akik Literátyt Bécsből, Párizsból és Londonból ismerték, mindig tettek egy röpke, de felejthetetlen látogatást az öreg régiségkabinetben...
A boltban ilyenkor megpendült egy-egy ritmikus ária valamelyik rokokó vagy empire óra alabástromméhében, egy majdnem elfelejtett minét, vagy régi opera áriája, amelyben ezüstcsatos, selyemharisnyás, tearózsa illatú szerelmi banditák hűtlenségét siratja egy megcsalt szép fiatal leány. A látogató ilyenkor megborzongott, strucctollboáját összehúzta a nyakán, sóhajtott egyet és majdnem sírva fakadt.
- Elhiszi-e, Literáty, hogy maga volt az első!
És Literáty gyengéden, mosolyogva segítette be a zavarában majd elájuló asszonykát a kocsiba, amelynek magas lépcsőjére alig lehetett fellépni némi kacérság és büszke pirulás nélkül...
- Ez volt a legjobb régiségbolt Moszkvától Párizsig - emlegették a boltot nagyanyáink, s még évtizedek múlva is gyengéd pirosság ömlött szét arcukon, ha a Lánchíd mellett levő sötét kis kabinetre gondoltak.
Az emberiség négyezer esztendős szelleme lebegett a bolt ódon falai között. Az egyiptomi, asszír és föníciai kultúrától a restauráció-korabeli hétköznapokig mindenből volt itt valami, ami jellemző, vagy bizarr, stílusos, vagy egyéni, valami, ami megható, bizalmas, megragadó vagy hangulatos. Egy etruszk váza vagy egy itáliai tanagra, a római házi oltárok egy ügyes, megbízható és szolgálatkész elefántcsont istenkéje. A polcokon legfelül, néhány középkori kódex, hártyapapírra, bőrre miniálva, gyöngyös, bársonyos, emailos kötésben; lejjebb aranyveretes azsúrfoglalásban kis amulettek, középkori varázseszközök, renaissance-edények, fegyverek, női ékszerek, gyöngyös párták, csipkék, firenzei és veneziai kurtizánok piperéi, finom és szemérmetlen emlékei antik hálószobák titkainak. A másik sarokban a Rococo halhatatlan haszontalanságainak tarka-barka tömege hevert, legyező, csipke, csat, miniatűr-kép, szelencék, bonbonnière-ek, amiknek Jean Penicaud festette email díszét csak négyszemközt, intim barátnőknek mertük megmutatni. De nem hiányzott Borgia Lukrécia és Farnese Julia aranykeresztecskéje sem, amelyet e ragyogó asszony mindig vakító keblén hordott, hogy a szerelem óráiban megvédelmezze minden alattomos és helyrehozhatatlan malheurtől.
Literáty a szinte görnyedő kincses polcok között lábujjhegyen lépegetve, gyengéden és szerelmes kézzel simogatta a bronzok, márványok és porcelánok finom felületét, szobrok és reliefek enyhe és bizarr hajlásait, szőnyegek és selymek, aranyfonalas gyolcsok és brokátok csiklandozó szövetét. Ha szép női testek mását érezte az ujjai alatt, egy műértő anatómus s egy lantpergető trubadúr lelke ölelkezett az övében. Ilyenkor fájdalmas örömmel rakta, rendezte buja gazdagságba összehordott csecsebecséit, egy-egy kimagasló műremek, vagy történelmileg érdekes vagy becses holmi köré. Keze, szeme, lehelete, szíve, vágya és szeretete mindegyik tárgyat külön megölelte, megsimogatta, becézte, mint fiatal anya az első csecsemőjét, mint naív és rajongó asszony titkos szeretőjének drága levelét, mint kis gyermek a babáját, amelynek igénytelen szöszke feje köré a látomások, mesék és hallucinációk egész drámáit fűzi és variálja. Ilyenkor leült valamelyik renaissance-székre, talán egy szép és fiatal bíboros kedvenc pihenőhelyére, lábait drága bokharai szőnyegen nyugtatva, beburkolódzott egy hatszáz éve porladó velencei doge fehér palástjába, s a boltablakon beszűrődő napsugárkéve táncoló aranyporába bámult.
És ha ilyenkor meggazdagodott pesti építőmester, vagy gabonakereskedő kövér felesége becsengetett mindig bezárt és lefüggönyözött boltjába, sírva tudott volna fakadni bosszúságában és fájdalmában. Elgondolta, milyen jó lett volna valamikor valahol az Akropolisz alatt, Perikles korában, Phidias és Euripides, athéni fuvoláslányok és Aspázia társaságában élni s egy szép bronzbokájú hetaira lábai előtt egy hemiciklon hűs márványán jószagú olajfák árnyékában szundikálni.
- Tudja-e, lelkem, ki volt Medici Lorenzo, és hogy hívták Lodovico Sforza szeretőjét? Van-e valami sejtelme arról, hogy ki tervezte ezt a hajlós lábú bronzbetétes szatinfa-konzolt? Álmodott-e ön valaha Lambella hercegnő kesztyűdobozáról, gall zománcról és tyranti aranyszövetről?
Ilyen kérdésekkel rohanta meg a boldogtalan és vakmerő parvenűt, aki együgyű halszemeit rá merészelte vetni Borgia Lukrécia imakönyvére, vagy Farnese Julia gyöngyös keresztjére. A megbántott vevő duzzogva hagyta ott a goromba műkereskedőt, aki mindennap idegesebb, türelmetlenebb, bágyadtabb és féltékenyebb lett vevőivel szemben. A melle összeszorult, ha valaki egy-egy féltett kincsét piszkos bankókkal magához akarta váltani. Ilyenkor képtelen árakat követelt, lekritizálta a saját portékáját, megvetőleg nyilatkozott a korról és stílusról, amelyet az képviselt és áradozva magasztalt egyéb hasonló, de neki kevésbé kedves holmikat. És ha minden erőlködés hiábavalónak bizonyult, ha a nyakas és keményszívű vevő semminemű árat nem tartott magasnak, ha semmiképpen sem akarta beadni derekát Literáty lesújtó kritikáinak, a régiségkereskedő arca krétafehérré vált, a szeme ravaszkodva akart nézni, de a tekintete fenyegetővé és sötétté borult és remegő szájjal suttogta a szörnyeteg vevő fülébe:
- Megvallom, hitvány hamisítvány, rongy utánzat az egész.
Volt olyan, aki - ismerve Literátyt - még így sem tágított. Volt olyan elvetemült és barbár vadállat, aki nevetett, fizetett s mint egy kalóz, aki a pérai kikötőben génuai hajókat rabolt, mint egy Rajna-menti várúr, aki mainzi, steieri és lübecki kereskedőkaravánokat fosztogat, - egyszerűen magával vitte a kincset... Akadt ilyen förtelmes gonosztevő nem egy a báró Brudernek és Pulszkyak fajtájából, s Literáty, eliszonyodva önmagától, majdnem leküzdhetetlen vágyat érzett, hogy utána osonjon, és legyilkolja őt és visszavegye tőle zsákmányát.
II.
Literáty Nemes Sámuel egyszer Toscanában Firenze körül kóborolt és eszébe jutott, hogy meglátogatja Vinci falut, emberi és művészi ideáljának, a csodálatos Leonardónak szülőfaluját. Vinci falva a Monte Albano nyugati lejtőjén feküdt s benne még most is olyan sugár, barna és nevetőszemű leányok laktak, mint Leonardo anyja, Katarina. Itt, a falu fölött trónoló ötszáz éves barnakövű templomban az oltár mellett ösmerkedett meg Literáty Nemes Sámuel a vincii Madonnával. A Madonna kőből volt, rózsaszínű márványból és magas emelvényéről szinte a vendég elé sietni látszott. A renaissance valamelyik későbbi évtizedében, vagy a barocco hajnalán faragta valamelyik túlságosan hellenizáló kóbor szobrász. A művész eredetileg talán nem is Madonnának szánta. Ha véletlenül nem itt, az oltár mellett, hanem valahol a borókabokrok és olajfák ligetében láttad volna ezt a márványképet, bizonyára Minerva vagy Aphrodite képmásának tartod. Alighanem annak is készült alapjában, de a művész nem tudta eladni és a jámbor, együgyű vincieknek Madonna gyanánt a nyakukba sózta. A Madonna karcsú és érzéki testén az akkori idők lenge tunikája feszült. Semmi egyéb. A Madonna majdnem meztelen volt s lassanként bizony szégyenkezés és gúny tárgya kezdett lenni a vincii polgárok között. A szomszéd falubeliek elhíresztelték, hogy a vinciek Madonnája meztelenül didereg a hideg márványoszlopok között és ekkor egy gazdag és ájtatos asszony, egy gyapjúkereskedő, vagy hajótulajdonos özvegye - csipkéből, fátyolból és puha kínai selyemből, amelybe arannyal csodaszép figurák voltak hímezve - pompás és drága inget borított a Madonna testére.
Az inget a jó asszony bizonyára egy nagy és művészi lelkű kurtizántól vette, aki babonából - vagy fogadalomból egy nagy szerelmi csalódás után - megvált hivatásának ragyogó szimbólumától. Vagy ki tudja? Talán megégették a szerelem szép és bűnös papnőjét s az inge hóhérok kezén keresztül jutott a templom jótevőjéhez és attól a Madonnához. A szegény vincii parasztok bizonyára nem gondoltak efféléket. Nekik az volt a fődolog, hogy ruhát kapott a mezítelen Madonna, akitől azelőtt pirulva fordult el maga a templom plébánosa is. Pedig az bizonyára bátran szembenézhetett az asszonyok meztelenségével.
A jó vinciek az aranycsipkés ingben a szemérem és a felöltözöttség tisztes szimbólumát látták és idővel észre sem vették azt, amit a régi Aphrodite-szoborból a kurtizán inge nem hogy eltakart volna, de még jobban hangsúlyozott. És hogyan is gondoltak volna arra, hogy vannak finom és gyenge és romlott emberek, akik nem a meztelenségben, hanem az ingben látják az asszonyi bujaságot.
Literáty Sámuel megbűvölten nézte a remekművet, amely a szegény vinciek szándéka ellenére hihetetlenül érzéki és bizarr hangulatot árasztott. A Madonna a templom félhomályában egy ágyából kilépő fehér kurtizán alakját vette föl, aki drága és csábító ingében fürdőjébe készül.
Literáty szeme lázasan tapadt a szobor szép vállára, amelyről gömbölyű és finoman hajló térdéig omlott le a csipkefelhős áttetsző ing. Sohasem volt még szobor olyan meztelen, mint ez a Madonna az ő finom és drága ingében.
A templomban néhány perccel előbb végezték az esti ájtatosságot, a levegőben még ott terjengett a tömjénfüst édeses, mámoros, ünnepélyes szaga. Az egyházfi közönyösen oltogatta a gyertyákat, a nap utolsó sugaraival tarka fényben fürösztött embert, szobrot, sima márványt és aranyozott gyertyatartót. A meleg, száraz levegő kiszárította Literáty torkát s valami jó parasztillat, kenőcsök, kerti virágok, rózsavíz, szárított füvek és fiatal lányok szaga tömte meg orrán keresztül fantáziáját. Eszébe jutott a sok szép etruszk éjszaka, a kis olasz lány, aki a vincii csapszékben almabort árul, s aki éppen olyan friss, hajlékony, barnaszemű és szerelmes, mint Leonardo anyja, a szép Katarina.
- De jó volna ezt a Madonnát megszerezni - gondolta magában és beleereszkedett a szoborral szemben álló gyóntatószékbe. A Madonna mosolygott és Literáty Sámuel úgy érezte, hogy egyenesen feléje tart. Csodálatos, eddig soha nem érzett meghatottságot, ellágyulást és szinte hisztérikusan édes fájdalmat érzett s majdnem felkiáltott boldog extázisában. Literáty agyán hirtelen végigvágott az élete minden eseménye s úgy érezte, hogy eddig mindig boldogtalan volt, de most hirtelen megtalálta életének célját és értelmét: azt, ami után az ember egész életén keresztül fut, roham, vagy vonszolja szegény kifáradt testét. Madonna, a te boldogtalan lovagod e pillanatban érezte, hogy halálosan beleszeretett a rózsás márványarcodba és aranyhímzésű fehér tunikádba.
- Óh, ha meg tudnám szerezni e csodaképet - sóhajtott halkan a régiséggyűjtő, aki még sohasem érzett ehhez fogható vad és ösztönös elragadtatást.
- Vagy legalább a köntösét! - tépelődött magában tovább és sírni tudott volna, hogy a nagy darab márványt lehetetlen zsebre vágnia.
- De az inge az enyém! - gondolta és ez az elhatározás lángra gyújtotta a lelkét és énekelni tudott volna örömében.
Az ing fodrába apró igazgyöngyök voltak applikálva, a fátyolban habos csipkerózsácskák között ezüst csillagok ragyogtak és szemernyi kis gyémánttörmelékek sugárzottak a selyemhímzések redőiből.
Az est egészen leereszkedett, betelt vele a kis templom és elsüllyedt benne a Madonna szobra. Az egyházfi vígan fütyörészett a szentelt falak között és harminc arany tallérért eladta a Madonna ingét. Azonban a derék sekrestyést is meg kellett szöktetni a Monte Albano vidékéről, mert a nép dühe agyonverte volna a szentségtörés és hűtlenség miatt.
Azóta a köntös a budai hídfő mellett balra a ritkaságok boltja legbensőbb szentélyében egy régi oltár márványkövén fekszik kiterítve.
III.
Nem múlt el nap, hogy Literáty az inget meg nem igazította, ki nem teregette, redőkbe nem ráncolta volna, s mindennap felöltöztette vele a vincii Madonnát, akinek arcát sohasem láthatta viszont. Az ereklyét egy percre sem hagyta őrizetlenül. Utazásaira magával vitte, kocsiban, idegen és barátságtalan vendéglőkben éjjel dereka köré csavarta, otthon a boltjában mindennap megvizsgálta, ezerszer és ezerszer megbámulta gyönyörű selymét, finom arany fonalainak csavargását, tömött hímzését, puha csipkéinek fantasztikus miniatűrrajzait, gyöngyeinek, gyémántszemeinek misztikus ragyogását. És ha valaki szentségtelen kézzel hozzányúlt volna, ijedten ugrott a drága kincshez:
- Bocsánat, ez nem eladó.
Szerette volna elrejteni a közönséges halandók szeme elől, de beteg volt, ha az oltárra pillantva nem látta az inget. Az volt lelkének tápláló energiaforrása, az ing habos redőibe sírta minden ki nem elégített vágyát s fejét a Madonna köntösére hajtva, az oltár lépcsőjén töltötte éjszakáit, az utolsó hónapokban már lázasan és rettentő álmokkal viaskodva.
Ezentúl igazán és őszintén nem érdekelte senki és semmi. Sem a művészi emlékek, sem a régiségek, sem az asszonyok. Mindenből volt már elég - gondolta - és folyton a vincii templom félhomálya és a lépcsőről lelépő Madonna után sóvárgott. Vallásos lett és csendesen imádkozott, vagy ábrándozva üldögélt boltjában és bámulta az oltárra akasztott inget.
Nem érdekelte, ha ajtaja előtt megáll egy puhán gördülő, ringó rugókon himbálódzó főúri hintó és annak magas lépcsőjéről nyestprémes bunda alól kinyúlik egy hosszú, karcsú, középen szelíden vastagodó selyemharisnyás lábszár, s jó puha bőrből szabott magas sarkú cipő, amely még kisebbnek tünteti fel a fiatal hölgy kissé kifelé és erősen lefelé feszített lábait.
Most hiába simogatta homlokára lógó ritka, puha haját a német színház legszebb vendégművésznője. Literáty nem tudott másban gyönyörűséget találni, mint a fátyolból komponált ing titokzatos redőiben, amelybe beleképzelte a büszke, bájos, mosolygós asszonyt, akin Pallas Athéne szépsége, Mária mennyei misztikuma és Phryne fullasztó érzékisége egy nagyon komplikált és emberfölötti harmóniába olvadt.
Még sohasem érzett ehhez fogható nagy szerelmet.
*
Egy este - a barátok templomából áthallatszott a harangszó a Dunán - Virgilnek, az óbudai kőfaragómesternek leánya, Katarina állított be Literáty boltjába.
- Azt hallottam, hogy szép lombardiai hímzései vannak az úrnak.
Literáty a homályos fülke mélyéről ellenséges pillantással mérte végig a leányt.
- Én is tudok hímezni... A régi monte-albanói csipkeverést is értem.
A leány hangja tömör, erős és mély volt, mint egy organistrum zengése. Literáty rávilágított a lámpásával.
- Szentséges Isten, a vincii Madonna!
Pillanatig sem kételkedett abban, hogy a Madonna megsajnálta őt és felkereste budai magányában. Sírni tudott volna meghatottságában és bánatában, amely mégis oly édes és diadalmas volt, mint mikor valaki, egy drága és fenséges nő, akire alig mertünk rápillantani, egyszerre csak karjainkba omlik. Boldog extázisban, többször felkiáltott:
- A Madonna, a vincii Madonna!
A leány, Katarina, szép, tiszta lombardiai típus volt, akit méltán lehetett volna beállítani klasszikus szobrok modelljének. Simára hátrafésült haja, kissé széles és domború homloka, naívul néző nagy mandulaszeme, kicsiny, mosolygós szája bizonyára a nagy Leonardo anyjának, Katarinának idejéből való tiszta, keveretlen faj jellegét mutatta.
Literáty kimeredt szemmel, félősen és szerelmesen nézte a leányt, aki mosolyogva tekintgetett széjjel és megpillantotta a Madonna ingét.
- Lombardiai csipke! - kiáltott örömében. - Én is tudok ilyent.
A régiségbúvár megbűvölve nézte Katarinát. Szinte elérzékenyedett annak tizennyolc éves, erős, szilaj és rugalmas törzse, fürge lábai, mindig himbálódzó pompás csípői és angyali módon ártatlan arca láttára.
- Katarina vagyok, Óbudáról és hímezni tudok. Munkát keresek - szólt a lányka s Literáty úgy érezte, hogy régi óráinak belsejéből sohasem hallott ennél szebb zenét. Megfogta a leány kezét és szerelmet vallott néki. Pénzt, selymet, gyöngyöt, aranyat ígért. Hízelgett, könyörgött, fenyegetett, sírt és leborulva kérte:
- Vetkőzz le és vedd magadra a Madonna ingét. Egy ujjal sem nyúlok hozzád, csak modellnek állj naponta félórát. Ugyebár tudod, hogy mi az a modell? Ti olasz lányok nem találjátok azt megbecstelenítőnek. Csak modellt állj s adok neked százezres hozományt és mindent, amit akarsz.
Katarina megrémült és kiszaladt a boltból..
Azt hitte, hogy a régiségkereskedő megőrült.
Literáty pedig mozdulatlanul, sápadtan, zavaros szemmel bámult a leány után s megmerevedve az igézettől, székéből nem tudott felemelkedni. Baljóslatú csend és bánatos sötétség telepedett a bolthajtásos öreg falak közé.
Literáty sírt. Szégyellte magát.
Egyszerre régi hangszerek - lyra di gamba, archiviolák és organistrumok - hangja szólalt meg a sarokban, láthatatlan ujjak érintése alatt. És e jelre a régiségek és ritkaságok egész múzeuma megmozdult. Lelket kapott a sok szobor, a képekből kiléptek az alakok s a porcelánfigurák kecses táncot lejtettek hárfák és citerák pengésére. A bolt falai széjjeltolódtak, mint egy színpad vászondíszletei. A kis műkereskedés megnyúlt, kiszélesedett, nagy csarnok dimenzióit vette föl s benne sűrű tömegben hullámzott a bronzok, ezüstök, elefántcsontok és márványok megelevenedett népe. Faunok és Szilének vad táncot jártak, Aspázia, Thais, Phryne kéjesen nyújtóztatták klasszikus testüket. A kódexből halk zsolozsma hangjainál - bársony-, bőr- és emailsírjukból kilépő kísértetek - másoló barátok, miseruhát hímző apácák szálltak ki, a miniatűr-portrék rózsásan, hajporosan, illatosan léptek ki aranyazsúros keretükből, régi szerelmesek sóhajtása, megtévedt asszonyok zokogása lándzsás, muskétás vitézek harci dalával olvadt össze. A bronzveretes, intarziás szatinfák titkos fiókjaiból hűtlen komornáknak, irigy udvarhölgyeknek, léha poétáknak és memoáríróknak levelei hulltak ki, telve kifecsegett titkokkal, gyónásokkal és bűnbánattal. A templomi kereszteket láthatatlan kéz meglóbálta, a monstranciák felemelkedtek, mintha térdre hullott népnek akarnák magukat megmutatni. Közben apró ministránsgyerekek csengettyűje szólt, orgona búgott, csatakürtök recsegő hangja, puzónok éles harsogása szárnyalt a boltívek alatt... egy zugban lengeruhás, törékenytestű kis nők összefogózva táncoltak, s a végén, kimerülve egy vasvértes, sisakrostélyos vitéz karjaiba hulltak. Két bronzvitéz, akik évtized óta pókhálósan, mozdulatlanul, patinásan álltak egymással szemben egy törött vitrina tetején, most megsuhintották kardjukat és élethalálharcot vívtak a vincii Madonnáért.
Mindez egy nagyszerű szimfónia hangszerelésében hallatszott, a kereszteslovagok kardja csattogott, a sekrestyés erősen lóbálta tömjénfüstölőjét, bíbornokok ruháinak selyme suhogott, hercegnők kacagtak, ezüst- és aranyedények csengtek-bongtak, csörömpöltek és ebben a zengő, búgó, orgonáló szimfóniában, Literáty egyszerre csak rémült arccal fordult egy mind tisztábban, hódítóbban és fenyegetőbben kialakuló jelenés felé. Arcából minden vér kifutott, ajka reszketni kezdett és fogvacogva susogta:
- A vincii Madonna!
Levegőben lebegve, ködből való lépcsőről lépkedett alá a Madonna, akinek egykor szép, piros arcáról eltűnt a vér és a mosoly és bánatos szája szélén mintha sírás rángatóznék.
- A ruhámért jöttem - szólt lágyan, szemrehányóan és szégyenlősen az égi szűz.
- A ruhámért jöttem - ismételte a hófehér, félénk és szemérmes asszony, mint aki megérti a férfi szenvedélyét, megbocsátja az ellene elkövetett bűnt, de szigorú, merev, tiszta és szent és visszaköveteli, ami az övé.
...És a Madonna gyengéden, de ellenállhatatlan erővel félretolta Literáty karját. Kezébe vette az inget, magára öltötte és eltűnt.
A hárfák újból megcsendültek, az archiviola húrjai diadalmas himnuszban törtek ki, a bronz-bajvívók leeresztették karjukat, az egész pogány kompánia szétmállott, megsemmisült. Szaporán rázták csengettyűiket a ministránsgyerekek, az etruszk lámpából apró kis öröklángok lobbantak ki... a tömjénfüst kékes, opálos felhőbe burkolta a boltot, amelynek ajtaját valaki erősen becsapta, ahogy szelesen belépett. Katarina volt, az óbudai szobrász lánya, aki meggondolta a dolgot.
- Hibátlan testtel modellt állni nem szégyen, - mondták neki tapasztalt óbudai olasz asszonyok.
Literáty Nemes Sámuelnek azonban nem volt szüksége modellre. Ott feküdt a földön, s az ajkán szivárgott a vér.
(Forrás: Surányi Miklós: Sorsok - Singer és Wolfner Irodalmi Intézet R.-T., 1936.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése