Jó verskötetről sohasem lehet későn írni. S most látjuk, hogy Fodor verseskönyve - mely már címében is utalást rejt - ma sokkal időszerűbb, mint megjelenése idején. Ha igaz az, hogy a költő lázmérője a kornak, úgy ez a költő a legidegesebb, a legérzékenyebb lázmérő. Kis hőhatásokra is a legnagyobb indulatszökkenésekkel felel s már elszakadva élményanyagától, a kortól is, önhevében méri az időket. Érdekes megfigyelni a kötetben, mint finomodik lassan szeplőtlen verssé a véres, nehéz anyag, mint válik hangulattá a kor valósága: mely csak arra volt jó, hogy megüsse, kiáltásra serkentse a költőt.
Két pólusa van a kötetnek. Egyik a habzó, tajtékzó viharzás, másik a szélcsend, a tiszta hangok nemes utójátéka. Erő és enyhedés jellemzi e könyv íróját, Shakespeare-i, Vörösmarty-i kettősség: olyan, mint az ég szeszélye, mely tud dörögni és ellágyulni egyszerre. Bennünket inkább az ellágyulás kapott meg.
Az erős versekben gyakran túlfűl az indulat az érzékelhetőség határán, a nyelv nem bírja az indulatmenet röptét, inkább csak halmazba áll, semmint érzékeltető épületbe, az elviharzó indulat nyomán. Vagyis: Fodor indulatmenete összetöri a verset, dühe forgataga port és téglát szór az olvasó szemébe. Szúr és mar, dehogyis gyönyörködtet. Mintha azt akarná érzékeltetni: ma még a költőnek sincs ideje a nyugodt versépítkezésre, keresztbe hányja a szavakat, - az ő baja, aki nem érzi e szótorlaszok mélyén a sziszegve csorgó, csillanó lírát. „Hol vannak a ritmusok, a suhanó, szép kerek beszédű szavak? Már minden hang öreg. És szándékaink: mint a vak” - kiáltja rezignáltan. Nem gyönyörködtet tehát, úgy látszik, nem ér rá bajlódni a formával, bíbelődni a képekkel: a belső izgatja, a hév, a láz, a saját küzdelme, a felszabadulás a roppant nyomás alól, mely mögül vacogva, dideregve szakadnak fel a sorok.
Ami iszony, ma mind benne sajog
A létben: s minden világ-ótai láz most
Megért s vemhét veti! A végső idő
Készül. Üvöltő port hasogat
A szél: S én kifehérült szájjal a halált lesem
A nyögő ég alatt.
De halmazában is van valami nagyszerűség, talán a keményveretű szavak színhatása, vagy az izomvergődés nagyszerűsége, - csak nagy erő tud ilyen torlódva emelkedni, ilyen nagyszabású képekig:
Az a hegy ott vadabbul hánykolódna!
Ingása meg sem fogható,
Törne össze fölöttem darabokra
Az ég-üveg, kék-sima tó,
S üvöltve csapná hozzám a madárkart,
Mint sikoltó cserepeket,
S vérezne föl, kit bénító varázs tart -
Magamhoz újra engemet!
A kötet közepe táján megszűnik a viharzás, s ahogy elmaradoznak a szódörgések, úgy egyre jobban átizzik a vers. A Jó percek címűben még «Vihar villog, csillag dől gőzbosszúsan, Az elem lova habzik», de aztán elülnek lassan a láthatár alá a fellengzős, kusza szótornyok s milyen jól eső a kontraszt: a borús verstorlaszok nehézkedését idillikus, üde lejtésű tájversek váltogatják fel. Csokonaink játszi fantáziáját idézve, - illő is, hogy ez a vad temperamentumú költő a természet keblére hajtsa vissza fejét. Kiragyognak az erdők, lombselymeikkel, zöld árnyaikkal és eldajkálják a költőt.
Egyenes szál erdők,
Mélyzöldű hegyek,
Gyógytömjént csepergők
Amerre megyek.
Gombák, törpék földje,
Víg rejtelmeké,
Merre lépek, födj be,
Állj léptem megé.
A hánykolódások után most végre formát talál az elszabadult kín, magához méltó, makulátlan öltözetet a Fák lombjai c. versében. Tömör és forró, az egész kötetet velejében kifejező ez a külsőleg-belsőleg teljes egyensúlyra talált költemény.
Néhány igen szép, megcsöndesedett vers következik most, a viharra. Talán a legkiemelkedőbb közöttük a Vérszínű lomb c., elégikusan szép, megnyugodott hangjával. Itt, e másik póluson, e szélcsendes versek között adódnak a legszebbek, a kötet díszei. Ez már többlet a múlthoz képest, de mégis visszakanyarodás, - költő csak önmagába kapaszkodhat. A belső, lírai tűz; az igazi, költői emfázis; az izmaiban is hajlékony, érzékletes nyelv, - Fodor ismert költői erényei - ilyen strófákban kapnak újra szárnyra, csillogó sorokkal:
Délutánok, délutánok! gyűlölöm
Bárgyú heveim, korcs kezdéseim,
S titeket imádlak, pírok, aranyok,
Gyümölcs-ékkövek fák barna fürtjein,
Délutánok, délutánok, csökkent hevek,
Elnyugvó futás Nap roppant térein,
Nyugodt körültekintés, halk szél, vén illatok,
Hőtől szítt bíborok lágy híme: színeim,
Délutánok, délutánok, oh, én Napom
Szálló szép arca életem szélein:
Oh, hálás, búcsúzó, bűvödben megtört világ!
(Forrás: Nyugat 1940. 11. szám)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése