Víg tavasz, a kerek esztendő szebb része derűl fel,
S új pompájával tér mezeinkre kiszáll.
Újúl a nagy föld, mindent a lágy meleg éleszt,
S könnyű szellőnek lengedezése nevel.
A rothadt gyökerek gyönyörűn ifjadva kihajtnak,
Zöld füvel a nyirkos rét mosolyodva frisűl.
Gyenge virágokkal kezdnek kiesűlni határink,
És a bimbózó ág leveleknek ered.
A fris csergeteg is szabadabb forrásra felenged,
Szép kövecses feneket tiszta folyása mutat.
A hasadó hajnal pirosabban fejti ki keblét,
S vídítóbb nedvvel gyöngyei hullnak alá.
Ami csak él, most minden örűl, öreg és piciny állat:
Új elevenséggel minden örömbe merűl.
A nyers ifjúság, a zöld pázsitra kikapván,
Víg, eleven, játszó, fris keze, lába futós.
Még az öreg nép is, megaludt bár vére, felújúl:
Víg fiait nézvén víg mosolyodva mulat.
Gondos akolba szorúlt júhnyáj, s jászolra lezárott
Csorda, szabad kényén most legelőre kijár.
Fecske sereg kis agyag fészkét rakogatja csevegve,
S ház fedelét gólyák már kerepelve ülik.
Mindenféle madár, öröm új éneknek eredvén,
Hol szép zöldellő ágra, hol égbe repes.
Csak nekem itt egyedűl, ó! csak nekem árva szegénynek,
A bús aggodalom szívem epesztve öli.
Hervadozik képem kikelet természete ellen:
Elfogyok, újúlást nem veszen élet-erőm,
Itt vagy-e már? Érez testem bomlása, keservem
Eltörlője, halál! s elviszel úgye tehát?
Nyilnak már örök életnek szép ajtai, látom,
S ott benn jobb kikelet jobb örömünkre derűl.
(Forrás: Deákos költők – A Kisfaludy-Társaság Nemzeti Könyvtára – Bp.,Franklin-Társulat, Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda 1914. – mek.oszk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése