szeretne eggyé forrni a szívem
mert darabokra törve sötéten
hallgat a sziklák sárüregében
mint fű a völgyek nedves ölében
villanni vágyna halkan a fényben
ám az időnek
parittyájában
nem vagyok én más mint hadi útak
bazaltjáról lepattant
kődarab
mert amióta
vaksin a földnek
égi szemébe nézni merész volt
egyszer e balga - várja hogy eszmél
ámde beléhullik feneketlen
kútnyi szívébe
keskeny-aszottan
mint a keréknyom
kanyarog a szívem hosszan a csendben
vajha utánam futna töretlen
mint sáv a vízen
tűnő hajóknak járva nyomában
nézem a távolt
a kráterok gödreitől ragyavertet
világosodni vágyik a szívem
mint ez az éj a
röpke rakéták fényeitől
visszafogom
mikor becsapódna
szörnyű robajjal
mint lövedék
mely áthúz a síkon
röpszakaszának
nyomjeleit sem hagyva az égen
reménytelen a szív -
fény nem
gyúl a sötétben
Carsia Giulia, 1916
(Ford.: Baranyi Ferenc)
(Forrás: Szerelem és nemes szív – Olasz költő versei Baranyi Ferenc fordításában – Hungarovox Kiadó Bp., 2003.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése