Egy izmos csatlóst ináról leszede
A kénzó köszvény s az ágyhoz szegeze
Több esztendőkig:
Ő síránkozván ez hosszas nyavalyán,
Bátor mindennek tanácsát követi,
Borsót hány falra.
Ezt hallá némelly fogatlan szipa meg:
Bétoppan, s látván a fekvőt, recipét
Ím illyent íra.
Ülvén le sírján virratkor valami
Jámbornak, szárad vagy ötször s karodat
Harmattal kend meg.
Ha, romlott Lázár, megindúlsz szavamon,
Nagy fájdalmidból felújúlsz, fogadom,
S hálát adsz nékem.
Bőréből ugrik ki majdmajd a beteg:
Indúl meg (mit nem cselekszünk, az erőnk
Hogy térjen vissza?)
Elbilleg, ballag szegény a temető
Kertig. Lát itt egy halottas követ ez
Írással metszve:
Kérded, bé kit zárt e márvány utazó?
Halljad: napjában világ fényje vala
S egy ékessége.
Bőlcs nem vólt hozzá, nem is lesz, fogható:
A jámborságnak magán, hidd, eleven
Képét ábrázta.
Ennek most is még halálán az anya-
Szentegyház, sok nép, sok ország szemiből
Sok köny csordúl ki.
Itt vígan megszáll. Szed harmat-kenetet:
Mosdik, megfördik; de fájós inain
A víz-ír nem fog.
Sőt rosszabbúl lőn: tehát űgyefogyott
Fogván mankóját, csoszog legközelebb
Lévő más dombra.
Nem látott itten kivésett betűket,
De fájdalmából nagyon megpihene
Minden tagjában.
S meglévén testén förösztés ötödik,
Az orvos-sírtól eláll mind daganat,
Mind istáp nélkűl.
Víg sorsát látván, azon fájt egyedűl,
Hogy gyomrában kit rekesztett e gödör?
Kő nem mútatná.
Im történetből az egyház fija jő:
Ezt, itt légyen melly személynek teteme:
Vátig fartatja.
Mint a fal, nem szóll emez több ideig;
Osztán szívéből sóhajtván, felel így
A tett kérdésre:
Jaj! bűbájos volt az, úgy mond, akiről
Faggatsz, s méltatlan, kit e szent temető
Keblében venne.
Nem, nem vólt e rossz, a gyógyúlt beteg így
Szóll, e rossz nem vólt, akármint az hazug
Nyelvek mocskolják.
Héj! csúf ember volt de bezzeg emez ott,
Őtet dög testén hogyan bár heverő
Márvány szépítse.
(Forrás: Deákos költők – A Kisfaludy-Társaság Nemzeti Könyvtára – Bp.,Franklin-Társulat, Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda 1914. – mek.oszk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése