Ó dicső koronánk! Törvényünk ereje,
Mellyel fénylett minden igaz urunk feje:
Te egekből szállott szentséges ajándék,
Hozzád hív keblünkből a helytelen szándék
Hányszor ragadott el? de el nem rejthetett,
Hogy bús árván hagynád a magyar nemzetet.
Mindég gondot viselt reád a kegyes ég,
Megtért mindég veled a kívánt üdvösség.
Akkor is, hogy utóbb egy tanácsadónak,
A haza vesztőnek, a jó rend bontónak
Ellopatott tőlünk gonosz sugallása,
S dűlő nemzetünknek már sír-gödröt ása:
Nem tetszett az égnek, s haragját dörgéssel,
Nyilván jelentette gyászos könyvezéssel.
Jaj! miként fordúlt meg minden a hazában,
Keresni kellett már a magyart honnjában.
Távúl léted kára: a sértett szabadság,
Levert magyar nagyság, megalázott papság.
Távúl léted kára: házunk billyegzése,
Szabad ugarinkon mérő lánc csörgése.
Távúl léted kára: kincsünk elrablása,
Sok jámbor szándéknak hijúlt másolása.
Távúl léted kára: bányánk kissebbsége
Magyar aranyunknak kitolt dicsősége.
Távul léted kára: nyelvünk kivesztése,
Hitvány gyülevésszel tisztünk megtelése.
Erre s még többekre a szívünk repedett,
S bánat záporával bús arcánk epedett.
Az Isten lágyítja a kemény szíveket,
Tetszésére hajtja a fejedelmeket:
S amelly vesszőt emelt megveretésünkre,
Oszloppá váltatta felemelésünkre.
Az eszközök, mellyek aláztatásunkra,
Nyilván koholtattak végső romlásunkra,
Ellenkező munkát tettek erejekkel,
Más tárgyra rúgódtak törekedésekkel.
Kevély Bécsnek ura bámúl e csodára,
Józanabb tanácsnak hallgat már szavára.
S hihető, maga is átkozza sírjában,
Azt a büdös dögöt rothadó porában,
Ki nemes érzésre megtompúlt szívével,
Udvart elcsábító rút szövevényével,
A szabad nemzetre nyügöt akart vetni,
S omlott falai közt nevét eltemetni.
Élünk tehát még mi, s nyőltön emelkedünk,
Ösi törvényinkben sértést nem szenvedünk.
Legfőbb kárvallásunk már megtéríttetik,
S ennek erejével visszaszereztetik,
Valamit elcsípett a hatalom dolga,
Kinek már meghajlott sok alacsony szolga.
De te bátor magyar! nagylelkű származat!
Ki meg nem csükkentél még a járom alatt,
Rúgd félre vérétől elfajúlt fojtódat,
Ki eszköz vólt benne, hogy felegyék jódat.
S mikor gőggel tiprod gyalázatos testét,
Ki kereste hitvány bérért nemed estét:
Buzgón ragaszkodjál megtért koronádhoz,
Erősben csatlódjál újúló hazádhoz.
S ekközt szánakodjál a szomszéd rabokon,
Kiknek hogy kemény bőr törődött nyakokon,
Nem érezvén súlyját megszokott jármoknak,
Bosszúságot törnek a víg magyaroknak.
Már megkapták, úgy mond, csecseze bábjokat
A síró gyermekek, s űzik játékjokat.
Nem báb a korona, szegény nyavalyások,
Nem gézengúz zsibság e szent rendtartások.
Kötés kezdett lenni király s a nép között,
Mikor a sokaság várasba költözött,
Hogy egy főtől függjön s éljen bátorságban,
Megtartsa vagyonját szabad társaságban.
Már akkor e kötés meghitt társoságra,
Erőt koronától vett állandóságra.
Bátorság kedvéért keskeny telekedre
Pecsétes levelet váltasz kis pénzedre,
Bizonyságra tészesz alkut szomszédoddal,
Hogy jégre ne vigyen csekély sajátoddal:
Mégis, botor lélek! büszke birodalmat.
Zálog nélkűl adhatsz egynek fő hatalmat?
Ki nyakadon ülvén vagyonodban bízzék,
Véres verétéked erejével hízzék,
S fiaidból szedett haddal fenyegessen,
Minden falatodra vámot s adót vessen.
Zálog a korona, melly inti királyát,
Hogy határán kívűl ne vigye dagályát.
Zálog a korona, melly hódúlt népekben
Állandó hívséget nevel a szívekben.
Mikor ez a zálog fénylett anyád fején,
Dűlő házatoknak inséges idején:
József! mit tett akkor a magyar hívsége,
Villogó kardjokkal kikelt vitézsége?
Érzékeny anyádnak gördűltek könyvei,
Ragyogtak arcáján az öröm gyöngyei.
A mi erőnk vólt az, melly harcolt értetek,
Általunk mentődött megrendűlt széketek:
A mi vállainkon nyugodt örökséged,
Kiért mint fizetett hideg keménységed?
Rútúl megvetetted arany koronánkat,
Elkeserítetted azzal jó hazánkat.
Rosz hitű oroszra akartál szorúlni,
Mikor hatalmadat kívántad tágúlni.
Élsz-e még? De bátor már hamuvá lettél,
Árnyékod is érzi, hogy nagyot vétettél.
Azzal jobbíts rajta, hogy a más világon
Örűlj a feltámadt magyar méltóságon,
Mikor koronánkkal öcséd fog ragyogni,
S hívebb segedelmet lát bennünk buzogni,
Ha erőszak alatt a tábor veleje,
Vólt a magyar nemzet a hadnak ereje:
Arany szabadságát nem sértő királyért
Miként tékozolja kincsét s a vitéz vért?
Majd Várnáig viszi hatalma határát,
Hogy jobb bátorságba tegye Nándor várát.
S akkor a szabad rend az ország nagyjával
Boldogabb tanácsát tartja királyával:
Jobb előmenettel szab új törvényeket,
Felosztja közöttünk a tágas földeket;
S ha igaz, hogy eddig setétben bolyongott
A magyar, s fülében csak bomlott réz dongott:
Nyájasban terjeszti a tisztább világot,
Csinnyábban vezeti erre az országot.
Elevenebb ösztönt ád a szebb lelkeknek,
Nyertesebb keletet a kézi műveknek.
Bátrabb útat töret a kereskedőnek,
Boldogságot szerez a szántó-vetőnek.
De nem erőltetve idegen szokásra:
Mert mi kórság kisztet illyen csigázásra?
Természete rendjén nagyobb hasznát veszed,
Míg kínnal a magyart más nemzetté teszed.
(Forrás: Deákos költők – A Kisfaludy-Társaság Nemzeti Könyvtára – Bp.,Franklin-Társulat, Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda 1914. – mek.oszk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése