Babits Mihály összegyűjtött munkái I-X. – Athenaeum Alig egy éve - Sienában jártam. Minden város közül talán Sienát építették a legtöbb kőből. Dióhéj-kicsi város, csupa kő: betörhetetlen bordázat, csontkemény alkat. A kúpszerűen mélyedő főtéren kis fulladás-érzéssel lehet csak megállni, - ami itt századokig vér volt, rángó ideg, pörkölődő fájdalom, azt semmilyen tájon, sehol másutt nem lúgozta ki ilyen kegyetlenül az idő. A Torre del Mangia, a téglásrőt, karcsú torony úgy nyúlik be a magas olasz égbe, mint akinek még soha nem lepte el verejték a homlokát. Röntgensugár érintésére sem mállik le ennyire csontról az izom, mint itt múlt el kőből, ívből, álomból az emberi nyújtózás, - csak az maradt, ami már romolhatatlan, amiért érdemes volt nyújtózni. Ami olyan erősen szép, hogy ki kellett vetnie magából a pusztuló anyagot, az embert és emlékét.
Babits Mihályra gondoltam Sienában.
Évek előtt, régen, ő biztatott erre a városra.
És most a Palazzo Pubblico tövében, mint a groteszk, fenséges dómban, vagy a legszebb sienai kép, Simone Martini lovagló kényura előtt percre nem hagyott el a gondolat: milyen szorongó ellentétek, ez a fényes, befejezett halhatatlanság és a magyar költő forrócsontú életműve. Az hiányzik itt, amit Babits Mihályban legtöbbnek, legmagasabb példának, fakulhatatlannak érzek: éppen az ember örökké jelenvaló erőfeszítése, szomjúsága, melynél a láng nyújtózása sem lehet hevesebb; itt meg minden tovább építhetetlen. A szűk utcákon el-eltévedve, az enyhe ívben velem forduló Palazzo Saracini előtt, vagy a Palazzo Tolomei magányt lehelő igézetében egy Babits-vers sorait keresgéltem, szavak, sorok bukkantak fel, de csak a befejezést hallottam egészen tisztán:
...Többet, örökké
többet, amíg élünk!
*
Ha két szóval kellene Babitsot felidéznem, ezeket találnám legméltóbbaknak hozzá:
Örökké többet!
Életműve olyan hatalmas lélegzetvétel, hogy a hivatottság: írónak lenni: az ő példája után több lett, tágabbat jelent; az írás állapotát ismét jellemmé és alkattá nemesítette.
Irodalmunkban a tehetség többnyire - villámlás. Legjobb íróink: lefutnak egy lejtőn. Egyetlen dalt mondanak, ellobbanó pillanatok alatt fejezik ki magukat.
Ő ismét az az író, akinek írása nem villámlás, de világosság. Lobogás, hosszan tartó fény. Láng, mely sebes szárnnyal fut, mint „a madár, a halál, a szél”, fáról-fára, tetőről-tetőre ugrik, nem akad el, mindig új anyagot keres, melynek fogoly lelkét tüzes lélekké szabadítsa, melytől ő maga új erőre éledve égig lobban.
Belekap műfajokba és sorra kigyulladnak körülötte a vers, a regény, az elbeszélés, a tanulmány, a mese, lángolnak és hasadoznak a roppant hőtől, és égnek, izzanak azok a választott, rokon írók is, Dante, Sophokles, középkori latin himnuszírók, akiknek magyar tolmácsául szegődött.
De mi a műfaj? mi a forma? Csak külső burkok, ha lángolnak is, az igazi tüzet azok az olajkutak táplálják, melyeket a formák rejtenek. A megismert világ, a kikívánkozó mondanivaló ég igazi lánggal. Babits gyulladt nyálkahártyákkal, csillapíthatatlan szomjúsággal ismerkedik a világgal, a gondolattal, az emberrel, emlékekkel, magánnyal, s a sorompón túli megismerhetetlennel - az ismerkedés százféle kalandjában. Végül mi a lényeg ebben a kalandban, mélyebb értelem a mohóságban. Ugyanaz, ami például Szent Ágoston Vallomásaiban is: a lélek nem a világot akarja felgyújtani - önmagát emészti. Éppen Ágoston-tanulmányában írja Babits: az igazi keresztény műfaj a gyónás, a vallomás; s az egész modern művészet lényegében van valami vallomásszerű. A babitsi életmű is - ahogy most előttünk áll - égő vallomás, amely kiömlik a világra.
A villámlás földi tájakat hasít ki a sötétből; az effajta látomás kísértetiesen megvillantja a felhámot - és ellobban. A tűz azonban, amelyet Babitsnál követünk, állandóan egy belső tájra világít: a nyugtalan, a szorongó, a felelni törekvő lélekre. Az élmény, amit ad: „nem a látott élet, de az átélt világ.”
*
A költő átélte a világot, felhajtotta ízeit, megemelte mértékeit - és könnyűnek, émelyítőnek érezte, ami itt értékként hivalkodik.
Hát mi a tanítás, ami arcunkba perzsel?
Szembefordulás a korral, a mai kultúrával, melyben annyi bomló és bomlott anyag él. Írásaival kulcsot loptunk a világhoz: nyitni tudjuk mindazt, ami olcsó, ami felületes, ami silány. Tudjuk, hogyan kelepel a szélkakasság, s tudunk irtózni a tarkaságtól, elfordulni a néger kultúra csillogó holmijaitól, rikoltásaitól és babonáitól.
Babits egyik szorongató, szép jelképe: az áruló írástudó alakja. Ha tudjuk is, hogy a csillag elérhetetlen, mindig a csillag felé kell mutatnunk. És az írástudó nem azzal vétkezik, ha botladozó lába nem tart mindig egyenesen a csillag felé, az árulást akkor követi el, ha nem is mutat többé a csillagra.
A kor az ösztönre, a vérre, az erőszakra esküszik, - Babitstól nagyobb, állandóbb dolgok szomjúságát kaptuk: a hitet az elhagyott Szellemhez, az erőt az alkukra hajlíthatatlan Igazsághoz, a vágyat egy megbonthatatlan Rendhez. «Ami szép, az nehéz». A felismerést oltotta belénk, azt a felelősségteljes, izgalmas magyarságot, hogy ne rettenjünk vissza a nehézségektől, hozzátartoznak a szépséghez, mint a harc a világhoz. Vállalnunk kell a harcot, mert a harc szüli a vágyat a békére. Vállalnunk kell minden harcot a világ vak erői ellen.
Ő az a költő, akitől a kis magyar sziget, amelyen a Szellem ma egyre belsőbb körökre szorul, valami igazán nagyot visszakapott: a Nagy Költészetet; így érezzük első pillanatban, mert nincs ma Európában igazibb, súlyosabb, forróbb költő nála; de azután látjuk, hogy még több az, amit kaptunk: a nagy költészetben a szorongó, fényt kereső, utat vágó Gondolatot is visszakaptuk, s harmadik ajándékként a példát, mi volt itt tegnap s ma emberhez és magyarhoz méltó, bátor, tiszta Tartás.
Három égtáj?
Egybeforrott, oszthatatlan Tanítás.
*
Tíz nagy kötetnyi vers, regény, tanulmány, fordítás, elbeszélés előttünk, mennyi magyarsággal, mennyi lélekkel, milyen fényességgel szólnak itt közöttük olyan írások, mint a Halálfiai, a Timár Virgil fia, azután az Ezüstkor, a Gondolat és írás tanulmányai, a Versek, a Dante-fordítás, Az európai irodalom története - Babits Mihály összegyűjtött munkái. De milyen „túláradt patak” ez a költő, a tíz könyvről beszélünk s a tizenegyedik felől tekintünk vissza, kezünkben és szívünkben az új kötet, Jónás könyve, a megrendítő jelkép a „rest szolgáról”, ki nem menekülhet küldetése elől, nyers kínok alvilágát megjárva mindenképpen ki kell mondania a sorsot: önmaga és Ninive sorsát, - itt ez a kötet, a vallomás és a végső ima: „mielőtt egy még vakabb és örök Cethal szájában végkép eltűnök... - bátran szólhassak... - míg az ég és ninivei hatalmak engedik, hogy beszéljek s meg ne haljak.”
(Forrás: Nyugat 1940. 11. szám)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése