Rabszolganépet vittél a pusztába,
Nyakas, hitetlen, léha tömeget,
S nevelted őket győzelmes csatákra,
Hogy megvehessék ígért földedet.
Elhullott mind, ki homlokán viselte
És lelkében a rabság bélyegét,
De támadt új sarj, amely megismerve,
Híredet egy világra vitte szét.
Múló dicsőség, nyári éjnek álma
Volt tűzhelyünk a Jordán mentiben,
Nemzeti létünk napjai számlálva,
Trón s hatalom odalett – de mi nem!
Az omladékok felcsapó lángjából,
Mely nyaldosá szentélyed ó falát:
Egyet menténk meg a nagy pusztulásból:
Téged, uram! javaink legjavát.
S mikor a vihar szétszórt a világra
És lettünk a vadnál védtelenebb –
És a hontalanság keserű átka
Bölcsőtől sírig ránk nehezedett:
Mikor rettegés volt az űzött álma
Véres, villámos, hosszú éjszakán:
Akkor tűntél fel teljes glóriádba’,
Meg akkor ismerénk csak igazán.
Hogy nagyságod nem oltárkövön épül,
S nem templomok márványán az erőd,
Ó hogy te nagy vagy minden jelkép nélkül
S eltörpül tér, idő színed előtt.
hogy mit népednek szántál örökségül,
Nem elmúló, veszendő földi kincs,
Nem láng, mely elhuny, nem jog, mely elévül,
De hűséged, melynek határa nincs.
Leborulok ím előtted a porba,
Fönségnek istene! te hű vezér!
Akinek nagyságán se folt, se csorba,
S halandó mérték hozzád fel nem ér.
Vezess, vezérelj tovább is bennünket
A lét harcában, amely végzetünk,
Míg szemeink bízva terajtad csüggnek,
Egy világ üldhet – el nem veszhetünk!
(Forrás: Kiss József: Ünnepnapok – Bp., 1888., Franklin-Társulat Nyomdája)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése