Lenkei Henrik: Petőfi és a természet 5. fejezet

Orlai Petrich Soma: Petőfi Sándor Debrecenben, 1844

SZEMÉLYESÍTÉSEK

Már a tárgyalt költeményekben is észrevettük, hogy Petőfi egyik legkedvesebb élénkítő eszköze a személyesítés. A költőnek az az önkéntelen műfogása, mely az alsóbb rendű lényt magasabb rendű lény életével ruházza fel, az állat- vagy növénytípust emberi individualitással  látja el s így képzeletünkhöz s érdeklődésünkhöz közelebb hozza. Mert minden dolgok közt, melyeket a világ hord, az ember érdekli elsősorban az embert. Az a lelkiállapot, melybe a lélek naiv korában tudatlan ösztönnel, közönséges álom alkalmával zavarosan, delejes álomban pedig egész határozottan belejut – mint a gyermek, aki az asztalt üti, melyen megsértette magát – azt a költő félig tudatosan, félig tudatlanul idézi elő: minden külső tárgyba, melyen némi egyező mutatkozik, beleviszi a mi egész valónkat, oly lelket tulajdonít nekik, amilyen nekünk van, oly indulatokat, melyek bennünket hevítenek, oly cselekvéseket, milyeneket mi viszünk véghez. Mert egy alak sem oly merev, melybe képzeletünk  bele ne tudna férkőzni. A nép hite is a szelet dühöngőnek, a napot mosolygónak, az ibolyát szerénynek nevezi, szól a fa koronájáról, a bérc homlokáról, a fabütyökbe is valami emberi ábrázatot néz bele, a felhőket hajtó szelet bárányőrző pásztornak tartja, stb.* (* Lásd: F. L. Schwarz „Die poetischen Naturanschauungen der Griechen, Römer und Deutschen.”)

A foglalkozás, éghajlat, szokás szerint eltérnek s ezer változatban jelennek meg ezek az elevenítések, de vannak, amelyek az emberiség közös látási alakjai. Az emberi természetnek ugyanis egyik alapvető tulajdonsága a horror vacui. Így keletkezett tudvalevőleg a népek mitológiája s a költészetben a személyesítés, avval a különbséggel, hogy az egyes természeti jelenségeknek mitikus személyesítései mindinkább elvesztették természeti vonatkozásaikat, egészen emberekké változtak át s mint ilyenek, tökéletes ellentétei annak az átszellemítésnek, melyet mi keresünk, magának az egész természetnek folyton és világosan átcsillogó szeretetében.

A politeisztikus felfogás homlokegyenest ellenkezik a mi panteisztikus felfogásunkkal. Mert ha például azt mondjuk, a folyó-isten hempelygeti hullámait, a képzelet az istent (értsd embert!) s folyót  két különálló lénynek gondolja. Egy második világot költ a tárgyakba. Manapság már nem így szól a költészet, hanem azt mondja, hogy a folyó búsan halad, vagy vígan lejt tova. Ezáltal maga a természet elevenül meg előttünk s jut közvetlen érintkezésbe lelkünkkel. Ott egyszerű allegória, itt igaz prozopopeia. Mindezen személyesítés, melynél fogva a tulajdonképpi lelketlenben, a mi lelkünkkel vélünk találkozni – mondja Vischer – egyszerű hasonlításból ered. A fizikai világosság a szellemileg világossal, a fizikai sötétség a szellemileg sötéttel, a kemény térbeli a szilárd jellembelivel, a lágy légiesség a meleg érzéssel kerül kapcsolatba. Mind a kettő, egymásra való vonatkoztatása által becsesebbé válik s a képzelet s érzés számára egy harmadik új viszonyt hoz létre, mely a természet  ember közt fennálló benső rokonságot tünteti fel, melyet az ind hit legszabatosabban a maga „Ta tvam asi” (ez is vagy!) mondásával fejezi ki.

Már a hasonlatokul választott tárgyakból is következtetést vonhatunk a költő képzelőerejével s érzésének fokára, mert annak megfelelőleg emeli ki a lényeket és tárgyakat, melyekkel rokonérez. Tudjuk, hogy Homérosz hasonlatát majd mindig az erős állatvilágból merítette, a német romantikusok a természet gyengéd, esti, hajnali, tavaszi képeiből. Byron pedig a viharokból,tengerből és zuhatagból. De még világosabban sugárzik ki a költő egyéniségének mivolta személyesítéséből. Ezek szinte a próbakövek, melyeken fantáziájának eredetisége és heve megismerszik, mert ezekben, mint egy-egy apró költemény részletben mutatja meg, mily szög alatt nézi a világot, mennyire tud alakítani s egyéníteni.

Nézzük például Petőfinél a holdvilág különféle emberi megjelenését. Majd szép fonó leány, ki oly kísérteties szálakat ereszt éjenkint ezüst guzsalából, miként ha szemfedőt fonna magának. Majd szultán, ki belép csillaglányos gazdag háremébe. Majd zsarnok király: jobbágyai a csillagok s jaj annak, ki nagyon is tündöklik, mert a féltékeny zsarnok száműzi. Vagy pedig halványan jár a megszakadt felhők között, mint a bús hölgy, ki férjének, a napnak sírhalmát keresi.

Az első személyesítés a legáltalánosabb. Az összes népek képzelete a nap sugárzását a rokka selyemszövedékével hasonlította össze. Csak a fordulata eredeti, mintegy emlékeztetve a népdal hajadonára, ki a háborúban elveszett kedvesét siratván, megunja életét s maga magának készíti el a halotti leplet. A második a színgazdag török világból van merítve, mely mindenkor, de a keleti költészet révén ez időben újult erővel foglalkoztatta a kolorista költőket. A harmadik újra Petőfi politikai gyűlölete fő tárgyához: a zsarnok s féltékeny királyokhoz vezet. A negyedik pedig a közvetlen valóból kölcsönöz képet, a 48-as évek bús özvegyéről, ki holt férjét keresi.

A nap házas viszonya a holdhoz, mely a költészetnek ősrégi személyesítése s mivel a kettő sohasem tűnik fel együtt, feszültségre enged következtetést, nála új humoros vonással van megtoldva: a nap házas legény, de nagy papucshős, ki mikor meglátja hold feleségét, bebaktat egy közeli korcsmába, ott leissza magát s mámorosan, piros pofával bukik le az égről (utóbbi már megint közös képe a népköltészetnek). Máskor a szerelem motívumát olvassa bele, de magyar népi vonatkoztatással: lángoló ifjú a nap, kinek keblét a szerelem vívja, szeretője – aki epedve néz reája – délibáb, a puszták szép tündérleánya. Vagy pedig – újra közvetlen célzással a körüle folyó hadakozásra, - sebzett vitéz a nap, ki vérezve esik el s később megint: lemenőben a napnak piros az arca s vad haraggal vet mérges tekintetet a véres piacra, vagy pedig, mint már láttuk fentebb: száműzött király, ki országából távozván, leejti véres koronáját.

A népéletből vett személyesítések egyebütt  is. A fergeteg barna paraszt villámüsztökkel. A szellő kalmár, ki a füvektől édes illatot vesz. A szélhazátlan szellem, kit be nem fogad se ég, se föld.

A mitológiai fagyos személyesítések, melyek már Vörösmartynál veszendőben voltak, itt teljesen ki vannak irtva. A természeti tünemények és tárgyak megett mindig érző, hozzánk teljesen hasonló s ami a fő, a költő környezetéből, az ő lelki vagy tárgyi világából vett személyek lappangnak s lelkiállapotához mérten egyénítve, ennek tolmácsai gyanánt jelennek meg s mindig vagy erős érzést fejeznek ki, vagy pedig fantasztikus világ játékképeiül szerepelnek. Érdekes világot vet Petőfi képzeletének lényegére, ha ezeket egybevetjük Arany személyesítéseivel. Aranynál például a hajnal vérszínövet ölt, vagy pedig piros arcú selyemszőke hajú lány, Petőfinél ifjú levente, kinek ragyogó szép csillag a kócsagtoll fején, vállán újdonatúj piros bársonymente. Megöli az élet, melynek vére felfreccsen a fellegek szélére. Aranynál a nap piros paplanát szép arcára vonja, máskor a megifjodott nap tavaszi sugarával fénybe öltözteti a világos eget, fehér gyolcs ruhában járnak, udvarolnak távol a fellegek. Petőfinél: olyan, mint a hervadt rózsa, lankadtan bocsátja le fejét, levelei, a halvány sugárok bús mosollyal hullnak róla szét.

Szélesebben kivíve Aranynál: a nap leáldozék. Haránt fektette a fodorhabú Tiszára, mint búcsújobbot, rezgő sugarát és mintha még egy kis ideig várna, szélesen, hosszan, aranyhíd gyanánt ingadozék ott lángszínű sugára, aztán vakító ragyogással ége a falu szélső ablakán és – vége. Vagy pedig: az ég szemei, az a néhány csillag, az álommal ők is alig-alig bírnak, máskor: a lantos dalára el-eljött a puszták szellője egy-egy hangot elorozni tőle s diadallal vitte nyert prédáját, megbájolni kedves délibábját, vagy: a szőke regg s a barna éj kétes csatában küzdtenek, vagy részletesebben. felreped a hályog a keleti égen, szürkül az ég alja s mint sűrű pókháló délre és éjszakra halvány sugár mégyen, melyet aranyozni az éjjeli ködnek duzzadó felhői folyton erőlködnek, majd a szürke sugár győz a viadalban, halovány orcája pirosabb színt ölt fel. Előfordulnak Aranynál betegségi tünetekkel való összehasonlítások is. Az égen a villámlástól lángsebek nyílnak, vonaglik a felhők idege, a felhő szívén tűzfájdalomként gyakran nyilallik egy-egy villám, mire a felhők kínmoraja hallik stb.

Látjuk, hogy míg Arany nyugodtabb, szemlélődőbb természeténél fogva nem visz többet a természet tüneményeibe, mint amennyit a köztudalom mer rájuk fogni s a közönséges szem is észrevehet rajtok, leggyakrabban nem is részletezi személyesítéseit, s ha igen, akkor epikus terjedelemben, szinte fárasztó aprólékossággal írja le az egyes tüneteket, addig Petőfi egész lelkét beléjük olvasztja, soha laza érintéssel nem elégszik meg, hanem gyönyörködve a képben, szeretettel, szenvedélyességgel rajzolja meg. Arany képei csak a szemnek szólnak s az értelemnek, Petőfiéi a szemnek és érzésnek.

Csakhogy míg Petőfinél a személyesítés eredetibb, meglepőbb, egyénibb, addig Aranynál kézzelfoghatóbb, igazabb. Ott inkább antropopatikus, itt antropomorfikus. Ott gyakran fantasztikus, itt mindig reális, nem ritkán patologikus. Arany mindig uralkodik magán és tárgyán s ezért személtetőbb, Petőfi sohasem tartja féken indulatát s ezért magával ragad, még a világosság rovására is. Mert a látás annál tökéletesebb, minél kevesebb súlya van benne az érzésnek, melynek túlságos részvétele következtében a tárgy határai s mértékei elmosódnak.

A személyesítésnek ez egyénítő erejében Petőfi észrevehetően mutatja nagy honfitársának, Lenaunak befolyását.* (* Lában Nándor. A prosopopeia L.-nál és befolyása Petőfire.)

Lenau volt az, ki újra bőven, hatalmasan s megkapó újsággal szólaltatta meg a zsoltárok merész személyesítéseit s teljesen emberi érzéssel, fájdalommal ruházta fel a természet tüneményeit s tárgyait. Az ő idejéig rendesen azt mondták: úgy támaszkodom barátomra, mint a repkény a tölgyre. Lenau modorában így hangzik: A repkény támaszkodik a tölgyre, mint barát a barátra.

E modort sajátította el Petőfi is, csakhogy alkalmazásának művésziségében s változatainak színgazdagságában a tanítvány csakhamar túlszárnyalta a mestert. Állítsuk egymás mellé Petőfinek s Lenaunak egy pár rokon tüneményről szóló személyesítését s az ellentét, illetőleg kiegészítés kedvéért vegyük Heine- és Tompáét is figyelembe.

Lenaunál: Mint mikor a paripák végig iramodnak a pusztán, s átzúgva a nyúlánk fűszálakon, lehajlítják őket viharzihálásukkal s eltiporják kemény patkóikkal, úgy rohannak pusztítva az égi lovak a zöld tengerrónán keresztül, szélvészt nyerítenek s leseprik a szikár árbócokat -  Csak ritkán repül át a völgyön egy villám vad fusátban.

Tarka dalain a pacsirta boldogan mászik a légbe. Ujjongva jelenik meg a regg, felemelve arany kelyhét, a napot s részegítve önti hegyre-völgyre sugáros gyönyörét.

Az elfakult levelek aggkórtól csendesen földre hullanak. Mosolyogva hal el a bájos tavasz, csendesen kiontva szíve vérét, a rózsáit.

Heinénél: A szél felveszi fehér víznadrágját s korbácsolja az üvöltő hullámokat.

A fenyőfa zöld ujjaival kopog az alacsony ablakon. – A tenger felett hason fekszik az alaktalan északi szél s titkosan tompa hangon,m int vén házsártos, kinek jókedve kerekedik, belecsacsog a vízbe… hogy a fehér tengeri gyermekek magasra ugrálnak s pajkosan ujjonganak.

A szép sziget virágzik és ragyog pirosra csókolva a vakmerő tavasztól, smaragdokkal díszített mellfűzőjével, tarkán felcifrázva, mint valami menyasszony.

Tompánál: Az ősz egének csak borúja van, nincs mennydörgő haragja, mely a szétvágott fellegekben villámostorát csattogtatja.

A szél láthatatlan szilaj mén, a térség abroncsán vágtatva mén s felporzik utána hosszú vonalban a halvány, meleg homok, melyet futtában légbe rugdos lába.

Alusznak a füvek, virágok, közöttök halkan énekelve, csak az éji őr szalad sietve, az éber éji őr: a kis patak.

Oh fák, szóljatok! ti vén apostolok, kiterjesztett karokkal, barna zöld palásban.

S nézzünk még egy pár hasonló tárgyat Petőfinél: Nyugodt a táj mint az arc, mely küzdött a halállal s már kiszenvedte.

Az égi bolt egy roppant billikom, melyet a lemenő nap csordultig tölt piros sugarakkal bor gyanánt s az ég ezt az óriás billikomot egy huzamba kiissza.

Oh ég, te vén kiszolgált katona, érdempénz melleden a nap s ruhád, rongyos ruhád a felhő.

Beszél a fákkal a bús őszi szél, halkan beszélget, nem hallhatni meg, vajon mit mond nekik, beszédire a fák merengve rázzák fejüket.

Ott feküdt a Tátra egész pompájában, mint valami szép alvó leány, ki álmában lehányta takaróját, aztán elriadt s mintegy elszégyenülve ködpaplanába burkolta magát.

A víz közepén nyúl végig, mint magyar nadrágon a zsinór, a töltés.

A tél múltával fehér hósubáját a föld levetette s virággal zsinórozott, sötétzöld dolmányát ölté fel helyette.

A hold inkább járna ott lenn koldus-bocskorába, mint fenn ezüstsarkantyús csizmába.

De elég is lesz a példák halmozásából. Megjegyezzük azonban, hogy míg Petőfinél és Lenaunál lépten-nyomon akadunk ilyenekre, addig Heinenél már ritkábban s Tompánál csak keresve találjuk. A mód, mellyel személyesítenek s melyet tulajdonképpen az északi romantikusoktól lestek el, mind a háromnál ugyanaz. Egyenlő nálok a képesség, hogy a természetbe csak egyes egyező jegyek alapján emberi tulajdonságokat, cselekvéseket s indulatokat tudnak belevinni, úgy, hogy azok hússá s vérré lesznek előttünk. De mihelyt vizsgáljuk, mennyire igazak képeik, mennyire ébresztik bennünk a gondolatot, hogy hasonló helyzetben mi is így képzelhettük volna, mihelyt azt nézzük, mekkora a változatosságuk, ki ad többet és jobbat a maga lelkéből, - akkor eltérő lesz ítéletünk. Lenaut a ború felé hajló lelke a villámok, viharok, a természet komorabb jelenetének kitűnő komorabb jelenetének kitűnő személyesítőjévé teszi, de gyakran túlzott, bizarr s erőszakolt. Az ő személyesítései egy hangulat színét viselik magukon. Passzív, majdnem női kedélyét a természet meghajlítja s feltétlen imádójává teszi. Heine jobban lep meg, mint Lenau, nem is hangulatból fakadnak személyesítései, sőt a legmagasabb szárnyalástól a legérzékenyebb ellágyulásig terjedő színskálát tükröztetik, de gyakran nem a szükségszerűség hatását teszik. Inkább genialis képzeleti játéknak látszanak, mellyel mint jongleur a golyójával kápráztat, csodálatba ejt, de mégis hidegen hagy. Tompa legjobban simul Lenau mellé. Mesterfogását ő is átveszi, de nem alakítja önállóan. Kivált a természeti tengélet, a lápban rejlő költészet iránt vonzódik, de hasonlatai bőségére, a kifejezés erejére s eredetiségére nézve messze marad megette. Petőfi legtöbb új vonást ad személyesítéseibe. Érezzük, hogy a kép és érzés egyszerre támadt lelkében. Még az esetleg kölcsönvett hasonlatokat is javítgatja, tisztázza; amennyiben vagy egyszerűsíti vagy plasztikaibb kifejezést ad nekik. Amellett a legkülönfélébb hangulatokat olvasztja beléjök. Majd jókedvűek, majd szomorúak, majd szeszélyesek, majd dühöngök, keserűek, majd enyelgők, majd olvadók. Ő mint igazi férfi lép a természettel szembe s uralkodik rajta produktív lángelméjével. Legérdekesebbek az ő teljesen magyaros vonatkozású személyesítései, melyekbe etnografikus hűséggel – s épp ezért a humormezébe öltöztetve – népviseletet s népszokásokat visz, csak oly helyen, ahol a jókedvű vagy gúnyos hangulat művészi lelkét e burleszk játékra feljogosítja.

Leggyengébb köztük e tekintetben Tompa. Sem a képzelet eredetiségére, sem változatosságára nem vetekedhetik velök. De méltatlan társuk ő sem volt. Kevesebb erővel ugyan, de helyes érzékkel adja lénk a külső jelenségeket, érezvén, hogy azok puszta látása már nem elégít ki bennünket, kell hogy bennük is egy önállóan működő lélek munkáját vehessük észre. Arany felülmúlja e részben, bár csak ritkán tulajdonít a természetnek cselekvést, még ritkábban érzést s szándékos epikai nyugalmával közelebb áll a régi nagy elbeszélőkhöz, mint az újkori nagy lírikusokhoz.

Az érzésnek beleolvasztása a természeti tárgyakba tehát mint e költőknél s kortársaik legtöbbjénél láthatjuk, közönséges dolog. Az is észrevehető, hogy ezek a személyesítések teljesen különböznek a régiektől. A régiek, ha ugyan a természeti tünemények istenek, félistenek, nimfák stb. alakjában le nem voltak kötve, csak a külső vonásoknál állapodtak meg, s legfeljebb a fogalmak s eszmék emberi megalakításában jártak el szabadabban, - míg ezek is merev sablonokká nem váltak. Shakespeare-nél azonban már teljesen egyéni személyesítések találhatók: a levegő féktelen kéjenc, vagy: az idő a vén harangozó, vagy amidőn Brutus tőre átdöfi Caesart, kibuggyan a vére, mintha az ajtókon rohanna ki megnézni, vajon valóban Brutus döfött-e, stb. Már Wolfram v. Eschenbachnál is erősebben mutatkoznak: a nap átütötte karmát a felhőkön keresztül s hatalommal felkél, stb.

De a személyesítés mai korlátlan volta tulajdonképpen csak a múlt század végével, az „én” felszabadulásával kezdődött. Az egyén képzeletével beszárnyalja az egész világegyetemet s önkéntelenül mindenhol azokat a viszonyokat látja, melyek közt él, melyek őt foglalkoztatják. Nem törődik ő avval, hogy hideg elmével az ő csapongásait s érzésvilágának ily rátukmálását nem értjük, - ő nem is a józanság számára ír s érez, ő szenvedélyt, vihart, fájdalmat, örömet akar látni mindenhol s nem tudván másképp megközelíteni a természetet, lerántja, illetőleg felemeli magához avval, hogy a maga állapotaiba kényszeríti.

Már a rövidebb személyesítések is azért vannak reánk költői hatással, mert – amiben egyáltalán a hasonlítás lényege áll – az élettelen tárgy élővé, az elvont érzékivé, a nyugvó mozgóvá, az általános egyedivé válik bennük. A modern költő azonban tovább megy s nemcsak a tájnak egy részét, a természetnek egy tüneményét, hanem annak egész egymás mellettjét és egymásutánját akarattal, önállósággal bíró lénnyé változtathatja. Örök mintát nyújtott erre Shelley „Felhő”-je. Míg előtte a felhőt csak egyes vonásaiban személyesítették meg, könnyeket, haragot, jótékonyságot tulajdonítván neki, az ő képzeletében erős individuummá fejlődik, melynek minden látható s hallható jegye belső szellemi jeggyé emelkedik: Felfrissíti a szomjazó virágokat, könnyű árnyékkal takarja be a délben álmodó faleveleket, aztán jéggel veri a ligetet, hogy zöldje elfonnyadjon s mennydörgő hahotával siet el. Havat dob az Alpesek tetejére, hogy a fenyők remegnek ijedtökben. Lábaihoz terül a mennydörgés, mint valami eb s leugat a völgybe. Várának magas tornyán ül a vihar mint őr, kezében a villámfegyverrel. Ez irányítja az ő futását föld és tenger felett. Az ébredő, mosolygó napot boldogan üdvözli s midőn ez bíboros sátrát leejti az égről, elpihen ő, mint a galamb fészkében. S mikor a hold, e gömbölyű lányka, tüzes ruhájában az éjféltől kiterített fehér szőnyegen csillogva végigsuhan s utána úszik a csillagok hada: ekkor örömujjongva látja, mint forognak, rajzanak körülötte, mint aranyos méhek csapata. Majd átöleli a holdat gyöngyös karikával s a napot égő pajzzsal, majd lelóg a földre tetőként, melynek oszlopai a hegyek;majd átvonul diadalívén: a szivárványon, tűzzel, viharral és hóval terhesen s az alatta fekvő tájak borús mosollyal nézik. Ilyen ő, a föld s tenger szülöttje s az éter neveltje. Halhatatlannak érzi magát, mert ha az égi terítőt minden folttól megtisztította, az eső s napsugarak újra felépítik a levegő ég kupoláját; ő mint kísértet a kriptából, mint gyermek az anyaölből, újra felkél s szétrontja a lég palotáját.

Csak főbb vonásaiban is olvasva e költeményt, látszik, hogy a költő mennyire bele tudja magát élni egy természeti tünemény összes proteusi változataiba s mozzanataiba s mennyire tudja azokat egy önálló lélek szimbólumaiképp feltüntetni. A természettünemények ilyenkor – mint Lotze mondja – tulajdonképpen csak egy személy taglejtéseinek látszanak, melynek beszédét a látóhatár, a távolság elnyeli.

Ugyancsak ilynemű eljárás, midőn a költő a hozzánk közelebb álló növényi s állati életbe olt emberi életet. Tudvalevő, hogy ily módon keletkezett az állatmese, állateposz és virágrege, csak avval a különbséggel, hogy mivel az állatokban erősebb jellemvonások mutatkoznak, a költő nem mozoghat oly szabadsággal azoknak az emberi lelkivilággal való összefűzésében, kevésbé megkötötten a növényekkel szemben, melyek nagy részét azonban szintén bizonyos nehezen megdönthető s inkább csak kiszínezhető jellemtulajdonsággal ellátottnak hiszi a népképzelet. Ilyen személyesítések például,m időn Burns előadja humorosan az árpaszem szerencsétlen élettörténetét vagy midőn nehéz szívvel elrontja a mezei egér házikóját s máskor egész panaszszózatot hallat haldokló anyabirkájával. Ilyen Rückert „Haldokló virág”-a, melyben a költő párbeszédet folytat a virággal, melyet a május csókja feléleszt s rövid élet után fehér sír takar, de amely mégis fájdalom nélkül múlik ki, mert ő is, bár csekély mértékben, dísze volt a világnak. Talán Moore volt ennek első példaadója: „Utolsó rózsájá”-ban, mely magára maradt társai közül, de bizonnyal nemsokára követi őket, mert „egyedül élni ki szeretne a sivatag világban”? Az újonnan felébredt természetszeretet ez önálló személyesítéseit, melyekhez hasonlót a költő tehetsége s hangulata szerint változót, az újkor lírájában tömérdeket találunk, Petőfi is kedves költői formájául használta fel.

Így „A szél” mint tudatos lény jelenik meg előttünk. Szellő alakjában elájul a kéjtől a neki megnyíló bimbók keblén, vad fuvalomra változva reszket tőle a bokor, mert tudja, hogy lemetéli lombjait, elhervasztja a könnyen hívő virágokat s gúnyosan, hidegen kacag rajtok, majd újra lágy szellő, mely tenyerére veszi a fáradt méhet s elősegíti lankadt repülését s holnap újra zúgó, bőgő vihar, mely bejárja szilaj paripáján a tengert s haragosan kitépi a hajók szárnyait, a lobogó vitorlákat.

A „Felhők” szép halkan szenderegnek az alkony és hajnal keblén, mint ártatlan gyermekek, majd mint haragos vad férfiak jönnek, hogy a viharral, e zsarnokkal életre-halálra víjanak, máskor halvány arccal fogják körül a beteg ifjút, a holdvilágot, lánytestvérek gyanánt és hasonlítanak is a költőhöz, mert nekik is vannak könnyeik és villámaik.

A „Völgy és a hegy” párbeszédében mindkettőnek kölcsönös elégedetlenségét tárja ki. Az, mint a hegy, a csillagok szomszédságából szeretne a nagyvilágra letekinteni, szeretné, ha a felhő őt is körülvenné hódolattal tömjénfüst gyanánt, szeretné, ha neki is sugárkoronát tenne homlokára a fölkelő nap, a lemenő pedig végsugarainak bíborát. A hegy ellenben vágyódik a völgy kellemei, a pillangó, harmat után, mert őt fenn csak fergeteg éri s csak hideg pusztaság környékezi.

Már ezekből is kiérezzük az ő lelkivilágát: A szél változó, de mindig érző voltában önmagát példázza, a felhők is, mint ő, a viharzsarnokkal szállnak élet-halál harcra s valamint haragra lobbanni tudnak, úgy el is tudnak érzékenyülni. Az utóbbi költeményből pedig az az általános életigazság sugárzik ki új alakban, hogy nem a magas rang, hanem a szelíd, egyszerű örömök adják meg a boldogságot.

E nemben legszebb, mert legkerekebb költeménye: A Tisza.

Érző, akarattal bíró lény nála a folyó. Nyugodt állapotában oly szelíd, oly sima, még azt sem akarja, hogy a nap sugarai megbotoljanak habjai fodrában. Táncolnak is rajta mint megannyi tündérek, szinte hallik lépteik csengése, mint parányi sarkantyúk pengése. Mily közvetlenül nyilatkozik a természet emberének finom halló tehetsége!

A népies hangulatból most kissé kizökkent a fövenyszőnyeg, mely a mezőnek tart, amint hogy általában a természet tárgyainak összehasonlítása műtárgyakkal – költőiség szempontjából – azok rovására megy.

A költő folytatólag leírja már ismert módján a környéket s az időpont hangulatát, melyben a folyót nézi: Túl a réten néma méltóságban áll az erdő. Bensejében  homály van, de feje mintha égne az alkony üszkétől. Másfelől mogyoró- s rekettyebokrokon át egy kis falucska tornyát látja. Legmesszebbről a mármarosi bércek néznek rá merengve. Az ünnepélyes csendet csak egy-egy madár füttye zavarja, s nagy távolban a malom zúgása.

Valóságos tájkép, de a költő eszközeivel rajzolva. Minden egyes tárgy él, mozog. A két főszemélyhez, a költőhöz s a Tiszához sorakoznak kísérő mellékszemélyek gyanánt a többi személyesített tünemények és tárgyak. Szinte ott vagyunk a Tisza mentén s talán rábukkannánk a helyre is, mely a költő előtt lebegett.

Egy kis zsánerkép még elevenebbé teszi a rajzot: Egy pórmenyecske jön korsóval kezében. Merítés közben reánéz, aztán sietve megy el. Csupa báj! Csupa kedvesség! Csupa derű! Nem csoda, hogy a költő szinte elszédül a természet szépségétől s csodáló fölkiáltással szólítja meg.

Csakhogy a folyó nem mindig ilyen jámbor, amilyennek e pillanatban látja. Megjő az idő, mikor tengerré dagadva az eléje tartott gátat áttöri s zúg és bőg, mintha el akarná nyelni a világot. Petőfi egy bírálója a költemény végét kifogásolja. Nagyításnak mondja, mellyel a rajz fensége is odavész. Pedig éppen ez ellentét teszi csattanóssá s a leírás befejezésével ahogyan ő kívánja, éppen nem volna a költemény is befejezve.

Érezzük, hogy a költő elsősorban maga-magával akarja párhuzamba hozni a folyót. Ő is lágyszívű alapjában. A legmelegebb s legszelídebb fiúi, hitvesi és baráti szeretet tölti el, de ha szabadságát lánccal akarják korlátozni, a legrettentőbb átkokra fakad elnyomói ellen. A végső fokozás határozottan előnyére válik a szimbolikus költeménynek, mert nélküle nem válnék teljessé és igazzá a Tiszáról alkotott jellemkép. Az a kifogás pedig, hogy a vágtatás szilaj paripát juttat eszünkbe s hogy az egyik kép elrontja a másikat, csak akkor állhatna meg, ha nyugodt előadásról volna szó. Szenvedélyes állapotában a költő éppen a képek egymásra halmozásával kelti bennünk is az érzésnek azt az erejét, mely megelégszik egy hasonlósági jeggyel s nem veti latra, vajon azok szépen kiegészítik-e egymást.

Érdekes egybevetni e költeményt Lenaunak hasonló tárgyú költeményével, a „Niagará”-val, mely Petőfi „Tiszá”-ájára hatással lehetett. A Niagara is az őserdő szélén tisztán s vidáman, mint az ifjú, édes álmot mormolva vonul tovább. Visszaragyogja az erdő pompáját és a csillagokat. Ott, ahol pályája közelebb viszi a zuhataghoz bukásának vad sejtelme fogja el a folyót. Dühöngve rohan tovább s elrombolja azoknak szép képét, kiket előbb oly barátságosan vitt ölében. A közellépő vándor nem hallja a Niagara mély bukását, mert a körülötte zajgó hullámzás túlharsogja, de a  prófétalélek távolban már hallotta zúgni a jövendőt.

A költeménynek nemcsak menete, az ellentétek kiemelése, de tendenciája is hasonló. Mindkettőben legalább könnyen sejthetőleg a költő a közeledő forradalomra céloz.

Még a „Sturmesmythe” c. költeménye is ugyanilyen szerkezetű: a tó csendesen, mintegy halotti álomban fekszik, de végre fölzavarva fölugrik s vadul ölelkezik leányaival, a felhőkkel.

Mindazáltal Petőfi költeménye kimagaslik éppen egyszerűsége, közvetlensége s a csoportosításnak művésziségével, mely finom tapintattal köti össze a leírást a zsánerképpel, az elbeszélést a lírai emócióval.

Ugyancsak szabadságszeretetét adja elénk a „Rab oroszlán”, melyben az értelmességénél fogva hozzánk amúgy is közelebb álló s gyakran megénekelt állatok királyát valóságos szabadságra törő, szenvedélyes emberi lény gyanánt tünteti fel. Végtelen birodalom helyett adtak neki vasrostélyos ketrecet s őre vesszejével főbe meri vágni, min a bámuló otromba tömeg nagyot röhög De a költő annak mintegy vigaszul s mélyebb vonatkozással, a magyar nép becsmérlőinek fenyegetésül, odakiáltja: Hogy mersz pisszenni, léha söpredék? Ha szét találja törni tömlöcét, úgy összetéphet, úgy széjjeltagolhat, hogy lelked sem marad meg a pokolnak.

Látnivaló, hogy Petőfi a lírának ez új, a természetszeretet ébresztette formáját mily önállósággal műveli. Valóban belemélyed a természet lényeibe, s azokat ugyanavval a szubjektivizmussal áthatottaknak látja, mely őt elfoglalja. S ehhez joga van! Őreá s ránk nézve is ezáltal válnak értékesekké. Így ébred bennünk a tudat, hogy ő is, mi is a természetnek részei vagyunk, s hogy az, bármily érthetetlenül hever előttünk, tulajdonképpen sokkal több egy érzéketlen, rideg sejttömegnél. Nagyon különböznek ezek az allegorizáló természetszemélyesítésektől, melyek kényszeredett mezébe szívesen burkolózott a félénk költői lélek, de úgy, hogy oly érzéseket s gondolatokat tukmált a természetre, melyek annak igazi vonásait vagy elmosták vagy eltorzították, vagy mivoltukból teljesen kivetkőztették, nemcsak azért, mert a megfigyeléseik sokkal mélyebbek, igazabbak s a költő hangulatának színével vannak bevonva, hanem mert minden irányeszme nélkül is élvezhetők azt jelentik is, amik s a természetnek egy erő képét varázsolják elénk, míg azok mint a megfejtett talányok minden közvetlen érdeküket elvesztik.

Forrás: Petőfi-Könyvtár, Szerkesztik Endrődi Sándor és dr. Ferenczi Zoltán XXI. füzet – Petőfi és a természet. Írta Lenkei Henrik. Budapest, 1910. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadó Vállalat kiadása