Lenkei Henrik: Petőfi és a természet 6. fejezet

Petőfi daggertipia eredeti lemez 

Forrás: www.fototortenet.blogspot

PETŐFI ALANYISÁGA A TERMÉSZETFESTÉSBEN

Az eddigi költeményekben a táj feltüntetése volt a költő fő célja. A hatás vázolása, melyet a vidék tett a költőre. Az érzések és gondolatok, melyek benne akkor uralkodnak s kelnek, mikor a külvilágot nézi, csak másodsorban jöttek figyelembe, míg a személyesítésekben bár egyénisége által színezett, inkább általános emberi vonások jutottak kifejezésre.

A mai lírai költészetnek egyik legfontosabb nyilatkozási s egyszersmind a természetfestés legmagasabb, mert legköltőibb módja azonban az, mely elsősorban a költő egyéni hangulatából indul ki s azt sugároztatja a természetre s annak minden részét csak a maga szempontjából tekinti.

Mert az erdő bármily sokáig zöldell, a patak bármily hangosan cseveg, egyhangúvá lesz előttünk, ha nem adjuk bele a saját gondolatunkat. Lelkünk a valódi élet után sóvárog mindig és mindenütt.

A tulajdonképi természetfestő költeményekben sem tagadhatja meg a költő egyéniségét s nem érheti be azokkal a műfogásokkal, melyek mozgást, cselekvést visznek a természet képeibe, ott is – mint láttuk – a költő saját hangulatát tükrözteti, de mégis úgy, hogy az, minden egészséges s benyomásoktól meg nem kötött lélekben ugyanazt a hatást idézhetné elő. Itt azonban az egyéniség teljesen kibontja szárnyait s csak azt látja, mi pillanatnyi lelkiállapotának megfelel. Így a természet pusztán szimbóluma lesz az ő lelkének, míg ott a táj sajátos hangulatának kifejezése a cél. Ezáltal a legkülönfélébb, a szemre nézve ellenkező tárgyak s jelenetek, sőt a térben is ellentétes természeti tünemények együvé kerülhetnek a költő egyéniségéhez való viszonyukban. S ez legkevésbé sem mesterséges eljárás. Az erős érzés minden külső jelenséget önmagával hoz kapcsolatba. A boldog ember azt hiszi, hogy ami szépet s kellemeset lát, csak azért van, hogy fokozza boldogságát s viszont a kétségbeesett azt gondolja, ami rút eléje akad, csak azért van, hogy őt bosszantsa. Éppígy ellenkezőleg: a boldog ember jókedve megaranyozza a sötétet is, a szerencsétlen a ragyogót is feketének látja, vagy haragszik, mért ragyog, mikor ő szomorkodik. Vagy példában: Fejem fölött az a fény a nap? vagy sírbolti lámpa? Igen, sírbolti lámpa, melynek bágyadtan pislogó sugara sötétségét a síri éjnek halvány pirossárgára festi.

Nem úgy jelenik meg itt érzés és gondolat, mint Petőfi legtöbb előzőjénél és a természetfestő költészet német fattyúhajtásaiban. Nem párhuzamban egymás mellett adódik itt a természeti kép s az érzés, amint a csupán okos belátás szellemi munkája hozza létre. Egyik a másikból folyik, egymást átölelik, ahogy Lenau egyik bírálatában magyarázza: „A valódi természetköltészetnek a természetet s az emberi életet benső konfliktusba kell hoznia s ebből egy harmadik organikus elevenséget kell leszármaztatnia, mely szimbólumát kell hogy jelentse annak a magasabb szellemi egységnek, mely magába foglalja a természetet s az embert”. S folytatólagosan annak megfejtéséül, mért éppen a mi időnkben kezdődött a természetfestésnek ez a szubjektív módja: „Úgy látszik, hogy a természetköltés ezen alakulása sajátságos módon összefügg a legújabb költészetet jellemző iróniával. Mintha csak az élet ironikus (a romantikusok értelmében véve a szót) fölfogása s annak fájdalmas ki nem elégítő volta közelebb hajtaná az embert a természethez, hogy vele való benső érintkezésében megkeresse az ideális megnyugvást, melyet az irónia egyoldalú disszonanciájában nem lelhet meg.”

Méltán kárhoztatja egy levelében azon költők eljárását, kik csak azért mennek ki a természetbe, hogy meglessék, hol nyújt költői érintkezési pontot, vagy mint Kleist Ewald naivul bevallotta: képvadászatra „A természet az emlékezetből melynek azonban a költői működés percében termékeny látássá kell válnia, csak bizonyos eszközöket szolgáltat egy költői eszme kifejezésére”.

A költő annyira egynek érzi magát a természettel, hogy rokonérzést tulajdonít neki, mint egy jóbarátnak, testvérnek, ki bajában-örömében részt vesz s az ő hangulatához simul s alakul. Mert a hangulat az a szemüveg, melyen át tekintünk s melyen színét, élességét a mi lelkünk színe, ereje adja meg.

Így a legerősebb hangulat, az őrültség, mindent a maga rögeszméjének szempontjából lát. Lear a villámot, mennydörgést, vihart leányának hálátlanságára vonatkoztatja. Minél erősebb a hangulat, annál jobban elnémítja a magyarázó, tépelődő s cáfoló értelmet, mely az érzéki benyomásokat tisztán adja ugyan vissza, mint általánosan igazat, de nem az egyénileg igazat, mely lehet, hogy az általános igazzal ellenkezik,de költői szempontból az egyedüli értékes. Teljesen megértjük a hangulat e hatását a külvilágra, ha Goethének kis versét megfigyeljük:

Über allen Gipfeln ist Ruh,

In allen Wipfeln spürest du

Kaum einen Hauch.

Die Vöglein schweigen im Walde,

Warte nur balde ruhest du auch.

Itt ő csak azért látja az erdei táj nyugalmas, halálra emlékeztető vonásait, mert rajta is a halál sejtelme vett erőt s viszont a halál sejtelme azért foghatta el, mert körülötte minden mély nyugalomba ringatja. A bel- és külvilág teljesen egymásba olvad. Ilyenkor mintegy a táj megy a költő keblén keresztül s nem a költő ballag át a vidéken. Ugyane módon, de harsány hangon, mely megindítója lett az utána következő lírikusokénak, látjuk Goethe egy másik költeményében a hangulat hatását. „Die Harzreise im Winter” c. költeményében a szívét eltöltő szerelem sivatag hegyi utakat fáklyával világít be neki, a félelmetes bérc hótakarta csúcsát oltárnak nézeti vele, melyen köszönetet mond ajka.

E nemben korszakot alkotó volt még Heinének ismert költeménye a magányosan álló fenyőről, mely pálmáról álmodik. A költő szerencsétlenül eped kedvese után s midőn látja az északi hidegben dermedő fát, beléje viszi a maga érzését és tehetetlen vágyódását.

Legélesebben mutatja Petőfi „Puszta föld, a hol most járok” c. költeményében. Mihelyt eszébe jutott szeretett leánykája, mintha fülemile-hangot hallana, mintha virágok közt ballagna s csupa merő csillag volna az ég, pedig előbb még bokrot se látott, felhős volt az ég s a csillagoknak híre se volt.

Ez a természet és az ember közt fennálló, mondhatnók baráti, sőt szerelmi viszony legtermészetszerűbbe, mintegy magától értetődően nyilvánul a népköltészetben, mely a maga naivitásában legközelebb áll a gyermeki ősállapothoz. Az összes népek költészete magán hordja ezt a vonást, de bennünket itt csak a mi népköltészetünk érdekel, mert a külföldi, már a népköltészetből kiindult  lírikusok hatásán kívül ez volt legnagyobb hatással Petőfi dalaira. „Mi a magyar népdalok mélységét illeti”, mondja Erdélyi, „ez leginkább abban áll, hogy a felindult kebel mintegy magán túl kiárad a természetbe s ennek jelenségeit magába játssza, mint mikor elkap valamit az örvény s tulajdon anyagként dolgozza fel.” Pl.:

A merre én járok, még a fák is sírnak,

Gyenge ágaikról a levelek hullnak.

Vagy:

Azt gondolom eső esik, pedig a szemem könyezik.

Vagy:

Az ég alatt, a föld szinén, nincsen olyan árva mint én,

Sirat engem a madár is, lehajlik értem az ág is.

S más helyütt:

Nekem e legtisztább estve fekete szinre van festve,

A nap is gyászt vesz magára, nem süt rám piros sugára.

Komor felettem az ég is, elhagyott a reménység is.

Látjuk, hogy ezáltal „a kedélyben mint gócban összejönnek a sugarak s belőle megsüritve lövellnek szét”. A naiv költő meghatottságából s a természet iránti részvétéből jogot formál arra, hogy az is meghatott legyen általa és részvétet érezzen az ő vágyai, bajai iránt. Így a nép fia megszólítja a csillagot, mely egyenesen csak az ő kedvéért tündököl oly szépen, ragyogjon kedvese házán, nehogy setétbe ballagjon sokáig, vagy pedig a szellőt, fújja el az útnak porát, nehogy megtalálják sárga csikója nyomait.

A népköltészet egy másik módja is szerepelteti a természetet. Minden szorosabb egybefűzés nélkül egymás mellé állít egy cselekvést, tárgyat vagy lényt a természet világából s egy motívumot az emberek köréből:

Meg kell a buzának érni, mert a nap erősen éri,

Meg kell fejemnek őszülni, mert szüntelen a bő öli stb., stb.

Ily módon a nép önkéntelenül panteista s mint az indus vallás, az egész világot egy részekre bontott, de vérbelileg összetartozó istennek tartja.

Ilyen azonban minden nagy lírikus. Ilyen volt Goethe, ez volt Byron, ez Lenau és nálunk Petőfi.

Midőn a műköltő saját világfelfogásától ösztönöztetve átveszi a népköltészetnek ezt a természetfelfogását, nem elégedhetik meg a nyújtott eszközökkel, hanem művészibben, változatosabban s határozottabban alkalmazza őket, szóval öntudatosabban jár el, anélkül, hogy a célzatos tudatosság bélyegét sütné reájok.

Petőfi is midőn a népköltészet s a külföldi példák nyomán a természet ilyetén szerepeltetését költészetünkben megkezdte, mind nagyobb művészetet fejtett ki. Aszerint, amint a természeti kép egy egyszerű érzéskapcsolatban vagy hullámzó érzésláncolatban, akár valamely kis történet keretébe forrasztva, akár elmélkedéssel egybefűzve, akár erősen lüktető szenvedély vagy pátosz kíséretében jelenik meg, dallá, elégiává, zsánerrá, tankölteménnyé vagy ódává alakul. De mindenképp elveszti a régi leírás szándékosságának vonását, mely az előbb tárgyalt költeményekben bár modern művészi alakban megtestesítve, még mindig kísért. Ott a cél inkább a festés s eszköze az érzés. Itt megfordítva. Lássuk ezeket részletesen.

„A Dunán” c. költeményében például a költő látja a folyamot, amint a hajó kettérepeszti keblét s mély sebet vág rajta, oly mélyet, amit a szenvedély sem vág a szíven s mégis ha elmegy fergeteg s hajó, a hullámok újra összeforrnak, míg az emberszív ha egyszer bánatában megreped, nincs balzsam, mely sebét hegesztené. Két érző lény van egymással szembeállítva, az egyik szerencsésebb, mint a másik, de mind a kettő egy és ugyanavval a fogékonysággal van ellátva, mind a kettő ugyanazon anyának, a természetnek, de különböző szenvedési képességgel felruházott gyermeke. Senki sem gondolna itt arra, hogy a költő egy külső jelenetet akar leírni, mégis az a mozzanat, midőn a hajó felvágja a hullámot s tajtékzó sodrot hagy maga után, élesen vésődik szemünkbe s egyszersmind érzésünk is foglalkoztatva van, mert átérezzük a költő bánatát, mely nem tud begyógyulni s megsajdít bennünk is talán egy be nem forradt sebet.

A víz és az emberi szív közti hasonlóságból Heine is egyik legszebb dalát meríti: Hívogatván, hízelegvén csal magához a víz fénye. Ismerem: a felszínen fény, de halált rejt el a mélye. Fenn gyönyör, a szívben ármány, lánykám képe vagy folyó. Így mosolyg, hízelg leánykám s ilyen csalfa áruló (Szász K.)

Ugyancsak Moore is: Mint a tó sima tükrén fényes sugár rezeg, míg lenn hidegsetéten omolnak a vizek, az arcon is gyakorta vidám mosoly derül, bár benn a szív vonaglik hallgatva merevül. (Sz. K.) És így tovább majd az összes nagy lírikusoktól idézhetnénk példákat. De Petőfi ötlete és hangulata eredeti s dalának éle egész szentenciaszerűleg lep meg.

Máskor ellentétet vesz észre közlök. Így a „Két vándor”-ban, hol patak és ifjú áll szemben egymással. Kezdetben amaz vidám, mert hazája földjén omlanak habjai, emez boldogtalan, mert idegen földön bolyong, tovább haladván az hallgat el, mert elvesztette hazáját s ez dalra kel, mert ismét hazájára lelt. A hazaszeretet is minden lényt a világon egyenlően tölt el. Ez az érzés kellemesen kap meg bennünket s amellett előttünk áll a patakkal együtt vándorló ifjú képe.

A költő rossz néven veszi a természetnek, ha nem vesz részt keservében s szemrehányást tesz neki, ha az ő lelkiállapotának meg nem felelő ruhában jelenik meg. A „Természet még te is gunyolódol” c. dalban bántja őt, hogy kinn tavasz van, mikor ő kedvesét siratja, mintha csak azért nem volna hó a Gellérthegyen s jég a Dunán, hogy szemében mentül sértőbb ellentét legyen. Valóságos rosszakaratot tételez fel a természetről. De eszébe jut, hogy a természet kedves jó barátja csak nem akarhatja őt bosszantani s mihelyt ez álláspontra helyezkedett, már részvétnek magyarázza a természet tavaszát, mely csak azért virul, nehogy kedvese kinn a sírban megfázzék. A költő is, mint a festő a szépség ideáljai szerint,melyek lelkében laknak, különféleképpen csoportosítja a színeket s a legtarkább, de egyéniségét mindig visszatükröztető színvegyületeket hozza létre.

Egy másik költeményében újra ez érzés mutatkozik. Valamint az ember boldogságában fűnek-fának elbeszéli örömét s zavarja, ha valaki nem örül vele, úgy bánatában is hasonlót követel a külvilágtól, annál nyomatékosabban, minél erősebb az egyénisége. Ezért esik rosszul neki, hogy az öreg föld jókedvűen csókolózik fiatal sugarával a napnak, mintha nem is látná édes Etelkéje sírhalmát. Az egyéni érzés ereje itt összehoz két olyan dolgot, mely egymással tulajdonképpen semmi kapcsolatban nincs, s megható ellentétbe állít egy boldogan enyelgő párt: a vén földet s a fiatal napot s egy boldogtalant: a költőt é megholt kedvesét.

Ugyanily panaszra fakad Burns:

Virágos part, te zöld berek,

Hogy tudtok ugy virulni, hajh?

Hogy tudsz dalolni vig madár,

Míg engem üz a gond, a baj?

s máskor kéri a csermelyt, omoljon lágyan a zöld gyepen, s a galambok hallgassanak, nehogy a virágos peremen nyugvó kedvesének nyugalmát zavarják. Lenau is zokon veszi a természetnek, hogy a virágok mért illatoznak, a madarak mér tolakodnak kikapó jókedvvel feléje, mért emlékezteti a tavasz minden vígsága arra, hogy csak ő van belőle kizárva.

Egy másik költeményében már enyhébb Petőfi iránt a természet. A hó Etelka sírja körül felolvad, nem a napfénytől, hanem szeme szakadó könnyeitől. Vagy pedig midőn azt mondja furulyájáról, hogy azért szól olyan szomorúan, mert a kedvese sírhalmán álló fáról szakította le. Hasonlóan Heine-nél, mikor kedvesét temette, a fülemilék zokogtak, a csillagok mint gyászgyertyák lobogtak, a fenyvesek gyászba burkoltan halottimákat morogtak. Zokogás, jaj hangzott mindenfelé s még a távoli harang is búsan kongott.

„Én és a nap” c. költeményében ez a rokonsági viszony még világosabban nyilvánul. Ő és a nap két hűséges szerető. Nem is tudja, ő melegül-e attól, vagy az tőle?! Máskor odafordul a naphoz, hogy szánalomból süssön melegebben, hiszen – teszi hozzá humorosan – valamikor kollegája volt s ő is lantot pengetett.

A lélek halhatatlanságának az indus „avatar” felfogásból eredő olyatén magyarázata, hogy az ember porából a természetnek egyéb lényei, virágok, állatok származnak, mely az összes népköltészetben kifejezésre talál, Petőfinek is egyik motívuma. Mint a „Kádár Kata” szeretője sírhalmából kinövekedett összeölelkező két virágszál, úgy a két sírhalmon összehajlott bokrok nála is az alattuk pihenő két szerelmes szellemei.

Máskor azt mondja az éji förgetegről, hogy holta után csak ő fogja meglátogatni, hogy elsírja testvéri kínját, mert hiszen testvére volt az ő lelkének. A természet oly kegyes iránta, hogy szíve sebét rózsalevelekkel kötözi be, melyektől gyógyulást remél. Annyira egynek hiszi magát a természettel, hogy a szomorúfűzfának lecsüggő ágaiban csüggedt lelke szárnyait látja, s a búsan daloló fülemülét az ő szerelmének, az ő elsóhajtott lelkének nevezi. Az égre feljött esti csillag azért öltözött fel ünnepi ruhába, mert kedvesét látta meg, vagy pedig a kocsija kerekét ölelő sárt tréfásan karnak gondolja, a záporban az alföld búcsúkönnyei omlanak, jeléül, hogy távozása mennyire megindítja őket.

A természet, az elhagyottak gyámja, a kis dombot, hol koldus pihen, vadvirágokkal s füvekkel födé el.  Viszont az utolsó virágok tán könnyebben halnak el, ha azok néznek reájuk, akik őket szeretik. Midőn az  éj, a kedvese után gyászoló ifjú megjelenik s csendesen földre borul s szomorún hinti könnyeit a földre, a költő felkéri az embereket, feküdjenek le, vagy ha járnak, halkan lépjenek, nehogy a durva zaj sértse annak bánatát.

A természet s az emberi élet közli hasonlatosság másféle módon is nyilvánul. A költő lát egy természeti képet, életet tulajdonít neki s párhuzamba állítja a maga életének vagy lelkiállapotának egy mozzanatával, akár egy általános élettapasztalattal. Láttuk, hogy ez kivált a magyar népdalok sajátsága, de szívesen fordulnak ez eszközhöz a műköltők s a keleti költészet hemzseg ezektől az analógiáktól. De a költőnek nagyon kell óvakodnia, hogy kikerülje a kirívó szándékosság látszatát s hogy ne lássék, mintha csak – mint Lenau mondja egy ilyen irányú német költőről (Mayer Károlyról) írt bírálatában – kémlelni járna a természetbe, hol nyújt poétikus támasztékot, melyen hozzá lehet férni. Így könnyen modorrá válik ez az eljárás, mert a költő nem él a természetben, hanem csak egyes jeleneteket les meg, melyeket aztán az epigrammatikus él kedvéért magyarázgatni próbál.

Petőfi ezt a sajátságot is művésziesen alkalmazza. Őnála mindig szoros kapocs van kép, gondolat vagy érzés közt. Sohsem vágja el a dalt a hangulat kikerekítése előtt és soha nem ébreszti bennünk a keresettség s csináltság érzetét. A hasonlatosságban mindig van valami meglepő, anélkül, hogy hazuggá válnék. Az alkalmazott s jelképpé vált természeti tünemény nála sohasem cél, hanem csak eszköz egy költői eszme kifejezésére. A kezdő sorok festőisége (amint e költői eljárást nem éppen szerencsésen elnevezték, mert nem a festés a cél s nemcsak a kezdő sorokban fordul elő) művészibben senkinél sem jelenik meg.

Nézzünk egy pár példát:

Érik a gabona, melegek a napok / Hétfőn virradóra, aratásba kapok.

Érik szerelmem is, mert forró a szívem, / Te légy aratója édes egyetlenem.

Az elmélázó, élénk képzeletű parasztlegény természetes gondolatmenete. Kép és érzés egymásba forrva. Nem tudjuk hol kezdődik az egyik s hol a másik.

Vagy:

A virágnak megtiltani nem lehet / hogy ne nyiljék ha jő a szép kikelet.

Kikelet a lány, virág a szerelem / kikeletre viritani kénytelen.

A keleti költészetre emlékeztető fantáziának kedves játéka, de reális határok közt.

Vagy:

Fürdik a holdvilág az ég tengerében, méláz a haramja erdő közepében,

Sürű a füvön az éj harmatozása, de sűrübb két szeme könyének hullása.

Itt a bevezető sorok nemcsak hasonlatul szolgálnak, hanem művésziesen elénk adják a helyzetet is.

Ilyenek:

Kél a hold, az éj lovagja, hold kiséretében

Mint hüséges apród, a kis esti csillag mégyen,

Indulóban vagyok én is, nem vagyok magamban,

Holddal esti csillag, vélem égő szerelem van.

Csak eredj hold, csak eredj a barna éjszakához.

Megyek én is, megyek én is barna kis leányhoz.

Szintén egyszerre történő két cselekvést, valamint tájképi helyzetet ad elénk.

Máshol is gyönyörű egymás mellettben s drámai rövidséggel egy egész szerelmi történetet beszél el. Az alaphangot a természet adja meg a válás fájdalmától a viszontlátás öröméig.

Hull a levél a virágról, elválok én a babámtól,

Sárgul a hold az ég alján, mind a kettőnk olyan halvány.

harmat hull a száraz ágra, könyek hullanak orczánkra.

Lesz még virág a rózsafán, egymást mi is meglátjuk tán?

Levélhullás, sárguló hold, száraz ágra hulló harmat – az ősz színei, melyek éppen megfelelnek a búcsú gyászának, de természetes folytatásban átmegy  a költő a rózsafától, mely tavasszal bizton új virágot hajt, az új találkozás reményéhez. Semmi szentimentalizmus, egy felesleges szó sincs a versben. Előttünk áll a tájkép, de megelevenítve a búcsúzó pártól. Mindkettőnek arca halavány, de a férfién a remény sugara dereng. Mily hálás feladat egy tájfestőnek, aki azonban kénytelen volna beérni a vidék pontos feltüntetésével, míg magát a párnak búcsúzását csak sejtethetné (kézmozdulatból, arckifejezésből).

Hasonlók:

A letarolt megsárgult vidéken szomoruan ül az őszi köd,

Mult időmnek szomorú emléke, őszi ködként ül szivem fölött.

Vagy:

Reszket a bokor, mert madár szállott rá,

Reszket a lelkem, mert eszembe jutottál.

Sőt halmozva az analógiákat:

Az erdőnek madara van és a kertnek virága van,

És az égnek csillaga van s a legénynek kedvese van.

Viritsz virág! dalolsz madár! És te ragyogsz csillagsugár!

S a lány virit, danol, ragyog; erdő, kert, ég, legény boldog.

A boldog ember hangulata mindent rózsás fényben lát. S folytatólag a boldog ember önzése, mellyel önmagát tartja s tolja fel legboldogabbnak:

Hejh elhervadt a virágszál, csillag elhull, madár elszáll,

De a leány az megmarad, a legény a legboldogabb.

Vagy már részletesebben kivitt hasonlatban:

Még nyilnak a völgyben a kerti virágok,

még zöldel a nyárfa az ablak előtt,

De látod amottan a téli világot,

már hó takará el a bérczi tetőt:

Még ifju szivemben a lángsugarú nyár

s még benne virit az egész kikelet,

De ime sötét hajam őszbe vegyül már,

a tél dere már megüté fejemet.

A költő is mint igazi impresszionista látja a természetet. Rögtön kiszedi a lelkiállapotának megfelelő tüneményeket s hatásuk alatt alakítja át érzéseit, vagy pedig érzéseinek hatása alatt színezi a külvilágot. Üresen, jelentéktelenül semmi sem áll szeme előtt. Általa azt a benyomást nyerjük, mintha az egész természet szolgálatában állana s ő volna a központ, mely körül forog az egész külvilág.

Máskor látja a mezőn folyó patakvizet s ugyanakkor a vele együtt levő szeretője arcán a búbánat könnyét veszi észre. A hasonlóságból indul ki, de amint tovább akarja folytatni hasonlatát, belátja, hogy a többiben a két kép nem egyez meg. Oly naivitással van megcsinálva, hogy egész tisztán követhetjük a fantázia munkáját: A hab mentében piros rózsa fejlik, kedvese arcán pedig elhervadt a rózsa. Ezért kéri is, hogy ne sírjon. Az ellentéttel fejezi ki gyengéd szeretetét kedvese iránt.

„Hegyen ülök” c. költeményében a tévedező lassú patakban az ő fáradt életének képét látja, látja lehullani a fa levelét, s ő is szeretne meghalni. A halál gondolata felébreszti benne a kérdést, mi lesz belőle holta után? Ismét a természetből vesz analógiát. Vadfa akarna lenni az erdőben, hol nem bántaná senki sem. A bántás gondolata dacos haragra kelti s ezért inkább tűzvész szeretne lenni, hogy elégesse az egész világot.

Vagy másutt: a letarlott, megsárgult vidéken őszi köd ül s eszébe jut a költőnek a múlt idő, mely ugyanolyanképpen ül a szíve felett. A nap feljön, hogy eloszlatván a ködöt megmutassa, mily hervadás van a világon. Kéri kedvesét, ne tegyen ő is úgy vele, ne ragyogott legyen fel neki, hogy tisztán lássa, milyen szerencsétlen. Itt a féltő szerelem nyilatkozik a természet képei által.

Vagy pedig kimegy a költő a természetbe a vihar után. A viharban az ő életének szenvedéseit látja, a táj nyugodtságában az ő mostani nyugodtságát. Az itt-amott lebegő felhők úgy maradtak meg a viharból, mint lelkében az elmúlt keservek emléke. Áttekint a nagy láthatáron, a nagy völgy és hegytelen rónán s szívét is ilyennek tartja, melyben nem hullámzik az érzelem, hanem csak szerelem tölti el egyenletesen. Tekintete most egy fára esik, mely alig bírja el gyümölcseit. Felébred benne a gondolat: nem fog-e kárba veszni az ő szíve szerelme stb.

Mindenhol csak azt látja és annyit lát, amennyi csapongó képzeletének megfelel.

Minden külső jelenségre normálisan reagál. A vihar szenvedéseire emlékezteti, a róna a nyugodt boldogság képe, a gyümölccsel elhalmozott fa a szerelmében magát végtelen gazdagnak hívő szívét jelzi. S mégis az alkalmazásban, a természetszerű folytatásban s a kifejezés erejében megkapóan eredeti. Tele mozgással, érzéssel, élettel. Igaz ugyan, hogy a tájkép a különféle egymásután történő jelenetek, sőt más elemek (a költemény végén „pohár bor” és „teli sziv” közti analógia) következtében teljesen elveszti egységét, de a költőre nézve annak feltüntetése egészen mellékes.

„Der Lyriker” – mondja Carriere -, erstrebt nicht ein ganzes der Anschauung durch naturgemässe Verbindung und vollendete Aufzählung von Gegenständen, sondern ein Ganzes der Empfindung durch successive Bewegung auf der Tonleiter der Gefühle”.

Már ifjúkorában meg volt ez az érzéke, de nem uralkodott hangulatán, sem a képen. Érdekesen mutatja fantáziájának ez irányú vergődését az „Örök bú”. Tódul a felleg, barna éjbe vonja a látkört, búsul a sötét vidék. Sötét e szív is, hő szerelmem honja, reá a bú gyászfátyla szöveték. Nem bírva terhét, a felhő könnyekre fakad, s a rózsa gyűjti gyöngyeit. Megtelt e szív is, könnyeim peregve áztatják arcom hervadt díszeit stb. Nem is szólva a nyelv és kifejezés ósdiságáról, magában a kép alkalmazásában banális s csak a természet merészebb egyénítésében mutatja a saskörmeit.

Mennyivel mélyebb szeretet s a természettel való összeforrást mutat a „Szeretném itt hagyni” kezdetű dala. A költő szeretne rengetegbe menni, ahol nem lenne senki, ott hallgatná a lomb suttogását, ott nézné a felhők vándorsereget, a nap jöttét s lementét, míg végre maga is a sírba jutna. Az egész világot átható mulandóság érzete soha egyszerűbb s igazabb szókban nem talált kifejezésre. Élénken emlékeztet Goethe fönt említett kis dalára… Warte nur balde ruhest du auch! Ugyanaz a hang, de borúsabb. Nem egy az élettel megtelt s a halált szinte váró ember lemondása, hanem egy elkeseredett ifjú fájó megnyugvása. Önkéntelenül a természet azon jelenségeit keresi ki, melyek megfelelnek életuntságának. Valamint azok elhagyottak, úgy ő is el akarná hagyni a fényes világot, valamint azok önmagukban búsulnak, úgy ő is, valamint azok elmúlnak, úgy ő is velük együtt szeretné bevégezni életét. A tárgyak, jelenségek külső összefüggését elhanyagolja, gyors váltakozásban jönnek egymás után. Ezért gyakran a legváratlanabb fordulatokkal lep meg – mintegy elrejti a zsinórt, mely a gyöngyöket bensőleg egybefűzi -, de mi kiérezzük a költő lelkében létező kapcsolatot.

Ez a keserűen bánkódó alaphang vonul végig „A hevesi rónán” c. költeményen is. A költő látja az esti nap piros fényét a kék Mátrán s eszébe jut a kékszemű lány, kinek arcát rózsaszínű fátyol födte. Messze láthatáron látja a pásztortüzet s csillagnak gondolja, mely lelépett a földre, hogy meghallgasson egy síró furulyát. A csillag a leány, ki lejött a földre, hogy az ő szomorú dalára figyeljen. Látja a holdat s egy holt menyasszony árnyékának tartja, mert ő is holt kedvese után sopánkodik.

Máskor pedig, midőn a szerelemöröme tölti el, ez kiárad az egész természetre. „Tedd le bojtár a subádat” kezdetű dalában megszidja a bojtárt, mért nem teszi le subáját, mikor már a langy tavasz parancsára a patak is letette. A falu végén folyó patak keble csak úgy dagad széles jókedvében, mert az ég megint kék szemmel néz reá, úgy mint az ő keble, mert kékszemű kedvese tekintete éri. A kis kert fája is kizöldült, megtollasodott s a költő tréfálózva fél, hogy elröpül, pedig – s most megtudjuk jókedvének okát – rózsájával le akarna ülni árnyékában. Lehet-e jókedvet plasztikusabban kifejezni,  mint azzal a föltevéssel, hogy a fa, ez az örökké földhöz kötött természeti lény, mintegy röpülni kíván. Mintha ennek is szárnyai nőttek volna. Minden mozogni, emelkedni szeretne. Betetőzi az általános jókedv képét s a maga vidám természetszeretetét avval, hogy megszólítja a boltba menő leányt, mért akar mesterség készítette pántlikát vásárolni, mikor a mező ingyen árulja sokkal szebb virágból. S a jókedv mozzanatait mily népiesen egyénítő erővel látja el: a patak, mely leteszi subáját, akár csak magyar parasztlegény, a mező, mely ingyen árul virágpántlikát, akár csak jószívű boltos volna. Természetes, hogy ez a túlzott elevenítés, melyre példákat már a személyesítéseknél láttunk, csak humoros hangulatban járja meg, de itt annál kellemesebb hatású.

Ilyen hangulatú Goethe pompás Mailiedje, melyben a boldog költő kicsapongó vidám kedvének visszhangja az egész természet, a fakadó bimbók, a rügyező fák, a dalos pacsirta. Sehol reflexió. Szerelem és természetszeretet egymást áthatja, viszi, emeli.

A „Csendes tenger rónaságán” c. dalban, midőn költőnk feje édesen pihen hitvesének lágy ölében, úgy látja a fellegtelen tiszta eget, mintha egy kék virágból álló koszorú emelkednék fejére, úgy érzi, hogy dalára leszállnak a csillagok, hogy közelebb legyenek hozzá s a hold kilép az égboltozatból, hogy reá figyeljen.

Az ábrándozás ölthet-e igazabb alakot, mint itt, a természet képeiben, melyek mint Arion dalára a tengeri szörnyek, az ő akarata s kedve szerint mozognak.

Midőn úton van s kedvese nincs vele, minden alakban, mely körülveszi, kedvesét látja. A szellőben, mely illattal repül hozzá s hajával játszik, az alkony pírjában, az esti csillagban, a dalolgató madárban, a kicsiny virágban, mely úgy veti rá színeit, miként ha mondaná: Törje le s tegye szívére. Így alakít s elevenít a nép képzelete, csak azzal a különbséggel, hogy manókkal, villikkel, sellőkkel, a németeknél elfekkel (még Heinenél is), koboldokkal, tündérekkel népesítette be a természetet, míg ő csak a sajátszubjektumát érdeklő személyekkel tölti meg. Ebben is áll az ő realitása, ellentétben a romantikusokkal.

A „Hegyek közt” bolyongván feleségével, úgy érzi, mintha e hely volna arra való, hogy itt megpihenjen a vándor felleg, a sziklát látván, eszébe jutnak az ő gondjai, melyek árnyékában rideg kősziklaként állott, most pedig látva kedvesét, mint jő, megy, mint szed virágokat s űz pillangót, a falevelek úgy rezegnek feléje,m int repeső szívek s a faágak úgy hajolnak reája, mint áldó keze az atyának.

Az ellágyulást, a boldogságot lehet-e szubjektívebben s mégis mindenkit jobban megillető vonásokkal rajzolni? S mindent avval a sajátosan kedves összhanggal, melyet a külső jelenségekbe olvas. S amellett egy eleven természeti tájkép áll előttünk, melyet a költő hangulata a nyugodt öröm rózsás színeivel önt le.

Szeretetének mélységét érezzük ki „Ti akáczfák a kertben” című költeményéből is. Megáldja őket s minden jót kíván neki, csak azért, mert alattuk látta először kedvesét. A külső tetszés itt nem is jő tekintetbe. Csak annyit érnek neki, amennyit érzésének érnek. Éppen így az „Itt van az ősz”-ben csak azért kelt benne szeretet a haldokló természet iránt, mert kedvese van körülötte. Boldogságában arról is azt hiszi, hogy csak alszik s bájos gyöngédséggel – melyből egyenlően sugárzik ki szerelme és természetszeretete – arra kéri kedvesét, hogy lassan tegye ajkát ajkára, nehogy fölébressze a szendergő természetet.

Így száz meg száz változatban fejezi ki a természet által szerelme bánatát s boldogságát, borús sejtelmeit és rózsás reményét. De más érzéseket is csak ezen módon penget. „Ki gondolná, ki mondaná” c. dalában csodálkozva látja, hogy ott, hol rövid hét előtt véres csata dühöngött s golyók röpültek, most virág fakad. Mintha mondani akarná, hogy a természet is iparkodott szelíd jelenségekkel eltörölni a harc nyomait, mintha meg akarná vigasztalni az élve maradottakat s a föld alatt nyugvókat. A természetbe olvasta bele az ő honfifájdalmát. „A csillagos ég”-ben pedig leírja a hatást, melyet reá az ezüstös csillagfény tett: lemosott magáról minden földi szennyet s szellemével a magasba röppen. Aztán elmélkedni kezd az égi testek felett. Vajon bölcsességből vagy szeszélyből jöttek-e létre. Azon tűnődik, ha a csillagokon van élet, olyan-e mint a földi, áll-e ott is az a kemény ítélet, mely jutalmat oszt és bosszúját tölti. De a hosszú elmélkedés, meg az alaktalan ábrándozás nem Petőfi  kenyere. Végül is csak azt akarja megtudni, vajon lángol-e ott is szerelem, mert a szerelem mindent pótol s a szerelmet nem pótolja semmi.

Egész költészetünkben alig állíthatunk e költemény ódai szárnyalású természetszeretete s a természet hatása alatt álló lélek hangulatának mesteri kifejezése mellé hasonlót.

Az emberi lélek kozmikus mozgási képessége, mellyel be tudja futnia végtelenséget, itt páratlan, talán csak Shelley elérte művésziségében nyilatkozik. Csapongás, de nem egy denevéré, hanem egy sasé.

Általában látjuk, hogy Petőfi a legkülönfélébb lelkiállapotokat sugároztatja ki a természetre, úgy, hogy a legszelídebb ellágyulástól, a legvadabb merengéstől a legmélyebb tépelődésig minden érzéshulláma a természet mederében folyik, dagad. Legrokonabb társa e tekintetben Lenau, kinek minden érzése ugyanazon keretbe foglalva jelenik meg. Csakhogy Lenaunál minden érzés a gyász, a világfájdalom, az önkínzás, a meghasonlottság ugyanazon moll-alaphangú skálája, mely végre is egyhangúvá lesz – csak ritkán enyhíti egy-egy felujjongó dal a tavaszról, mely „éneklő rakéták” gyanánt repíti pacsirtáit a légbe.

Petőfi az összes hangnemeken uralkodik.

A német költők közül csak Goethe állítható e tekintetben melléje. A magyarok közül csak Arany, de egy kis megszorítással. Petőfi nem bír avval a nyugodt művésziességgel mellyel Arany, nem olyan gondos, kimerítő, nem is rendelkezik avval a, hogy úgy mondjuk, zsánerképszerű aprólékossággal, de annál elevenebb, meglepőbb. Aranyhoz képest olyan ő, mint egy zseniális rajzoló, vagy aquarellista, aki a lényeget dolgozza ki s éppen ezért képét közelről nem szabad megvizsgálni, a nagystílű tájképfestőhöz, aki belemélyed a részletekbe, s közelről is megtekinthető képet ad, de éppen azért gyakran a lényeget elhanyagolja.

Egyiknél sem hiányzik a természet nyugalma s békéje utáni vágy, az idilli állapotokban való gyönyörködés, de Petőfinél a természet pusztító jelenségei is teljes mesteri erővel, Aranynál inkább a szelíd tünemények jelennek meg. Másrészről, Petőfi ha a képet kellő világításba helyezte s annak visszfénye az alkalmas pillanatban ráesett az ő lelkére, abbahagyja s visszatér egyéniségének kiemeléséhez. Arany egymáshoz fűzi a tájrészleteket anélkül, hogy azok egységes képpé alakulnának. Mind a kettő pleniairista. Az igaz természetet igaz világításban igazi levegővel adják. De Petőfinek szeme s füle élesebb s színe gazdagabb, míg Aranynak perspektívája biztosabb, gyorsabban fog fel és kontúrjai határozottabbak. Petőfi képzeletébe az alkotás pillanatában hallucinációszerűleg lép a kép. Arany megszűri előbb értelmében s aztán a salaktól megtisztítva, de hidegebben is tárja elénk Arany jobban komponálja a képet s azért személtetőbb, míg Petőfi csak általában adja meg a vonásokat, de a néző lelkét erősebb utánrezgésre bírja.

Arany leírja például a kies őszt, melyben olyan gyönyörű idő van, a lég oly enyhe, tiszta, mintha a csapodár tavasz jött volna vissza; leírja, hogy a megifjodott nap fénybe öltözteti a világos eget stb. s végül kérdi: Csak az ő fátyolos kedélye nem derül-e föl? Vagy máshol elmondja, hogy az ősz mindhiába táz virágot gyér hajába, színli csalfán a tavaszt, közte sárgul a haraszt: bár zöld az erdők lombsátora, s ha fénylik is este a mennysátor, csillag és lomb egyre ritkul stb. s végül kimondja nem is teljes összhangban a költemény bús, lemondó hangulatával: A természet termő elve ép marad s az Isten majd új nyarat ád.

Petőfi nem reflektál, nem is bölcselmi gondolatokkal köti össze természetfestő dalait, hanem mindig a szívre vagy saját szívbeli viszonyaira való vonatkoztatással fejezi be.

Nézzük például Tompának is egy őszi hangulatfestő költeményét. Az „Őszi táj”-nak kezdetében a költő látja a hervadást, melyet az ősz napfénye beragyog. A hervadás és a nap világa „kedves bánat”-ot idéz elő benne. Visszagondol a tavaszra s annál jobban fáj neki a lombhullás s a dal hiánya. Nem is hiszi, hogy ez a táj volt olyan ékes, ez a határ olyan népes, ez a halom, völgy és tájék… s úgy érzi, mintha sírkertben járna. De a haldoklásnak e szent országát forró vággyal öleli át lelke s az elmúlás bája vesz erőt rajta. Így szeretné ő is meghalni, lassan, elenyészve, végharcot nem ismerőn.

Ugyanaz a gondolat, melyet Herwegh a maga idejében híres „Szeretnék kimulni, mint az esti pir” című dalában kifejezett. A költő ebben is szeretne elenyészni, mint ahogy leszáll az elvérző nap utolsó sugara, mint a csillag, mely átolvad a kék égbe, mint a virág illata, mely örömmel hagyja ott kelyhét, mint völgy harmata, melyet a szomjas napsugarak szívnak fel, de nem lehet neki: lassú haldoklás csak a természetnek adatott, az emberszívnek egyszerre kell megszakadni.

Nem is szólva arról, hogy az érzés csak a  Tompa kivitelében teszi ránk az igazság hatását mint pillanatnyi hangulat, nem pedig mint erejéhez képest nagyon is végig hajszolt eszme, abban is fölötte van a magyar költő a németnek, hogy valóban belevisz egy táj szemléletébe, míg amannál bármennyire halmozza is a képeket, sohasem vagyunk benne egy tájban és sehol sem látunk igaz természetet. De látnivaló, hogy azért Tompa Aranynak mégis alatta áll. Ennek természetfestő vonásait bírja, de halványabban: még több reflexió s kevesebb szemléltetés, még bővebb részletezés s még gyengébb hangulat. S ha egy író hasonlatát elfogadjuk, hogy Petőfi természete sziporkázik, mint a szivárványba tükröző vízgyöngyök, Aranyé pedig nyugodt, mint a méltóságosan tovaömlő folyam, akkor Tompáé lapályon végigfolydogáló patak, melynek partjain egyszerű növényzet díszlik s mely akárhányszor kiszáradni készül.

De mind a háromnak roppant érdeme, hogy igaz szivárványt, igaz folyamot s igaz patakot vezettek be a mi költészetünk csinált, eltikkadt levegőjű s csenevész földű birodalmába. A dekoráció helyébe náluk az igazi tájkép lépett, a romantikus világ ködét eloszlatta a reális nap világa. Itt az érzésegésszel kapcsolatban mindig egy természeti egészet kapunk,melynek élvezzük illatát, látjuk színeit és szívjuk többé-kevésbé erős földszagát. Ott művirágkereskedésben járunk, itt a szabad mezőn, erdőn vagy hegyen, szántóföldön sétálunk.

Sőt ha nagyon vizsgáljuk a vidéket, melyet e három költő szem előtt tartott, ráismerhetünk annak földrajzi fekvésére is. Petőfi a tulajdonképpeni pusztavilágot – a Duna-Tisza közét – látja mindig maga előtt, Arany a gazdag, a földmívelésre s igazi gazdálkodásra alkalmasabb Maros táját, míg Tompa a lankás, lápos, dombos Sajó-völgyének s a gömöri hegységnek poétája.

Ebből kifolyólag még egy másik érdekes sajátság vehető észre Petőfinél. Nem hazai természeti tárgyak vagy tünemények nála nem szerepelnek. Ha a költő nem egy határozott, topografikusan körvonalazott tájt ad bennök elő, amilyenre a fentebb tárgyalt igazi leíró költeményekben legtöbb esetben majdnem földrajzi és meteorológiai pontossággal ráismerhettünk, annyit érzünk, hogy mindig honi földön van képzeletével, honi levegőt szív  tüdeje, magyar fákban, virágokban, madarakban, sőt magyar égboltozatban gyönyörködik. A keleti vidék olyatén feldolgozása, milyent az angol s francia romantikusoknál, sőt Heine-nél is tapasztalhattunk, nála nem fordul elő. Sokkal reálisabb érzékű volt, semhogy oly vidékre kalandozott volna, melyet csak képzeletével láthatott, mint Jókai az idealizált kelet mesteri festője, sokkal nemzetibb érzésű, semhogy más táj szépségeit dicsérte volna mint a hazájáét, sőt ennek is inkább alföldi részét és sokkal őszintébb, semhogy oly táj hangulatába törekedett volna magát beleringatni, amely minden jelével, tárgyával nem nőtt volna egész lényéhez.

Csak nagyritkán, egyes képekben kér kölcsönt a keleti világból, mint fentebb egy pár személyesítésben. Vagy midőn leírja, hogy kedvesének sötét világú ábrándos szemében látja kelet leggazdagabb virágit, a természetnek virágháremét, a napnak rózsaszínű szempilláit, hasadt felhő mosolygó peremét, pálmaligetet, hol a szellő rejtélyesen susog és énekel a madársereg… Madarak? vagy tán zengő csillagok. Máshol: Szép napkeletnek virága lelkem, örök tavasznap mosolyog reá.

Ha nem gazdagítja is a keletről való közkeletű képeket, de bensőbbé, merészebbé teszi s ugyanúgy dúskál bennök, mint akár csak a török vagy spanyolmór költők.

Petőfi nem is viszi kedvesét a Gangeshez, hogy ott vele mesés békében s boldogságban élhessen, hanem olyan helyre, ahova igazán elmegy s amely az ő szorosan alföldi lelkének már bizonyos nimbusszal körülvett álomvilága: Erdélyországba, regényes magányba. Neki ez a természet is megteszi azt a szolgálatot, mit Heine-nek és utánzóinak az indiai költészetből megkedvelt Távol-kelet.

Egy más tekintetben sem igen áll Heine hatása alatt. Nagy ritkán történik csak nála, hogy a költeményen végig vonuló hangulatot a költemény élében tréfával vagy élccel megrontja. Így például, midőn „Tél végén” c. költeményében leírja a tavasz bájait, mennyire örülnek az emberek, midőn látják, hogy a réteken méhek táboroznak, megostromolni a virágokat, midőn a lombozat hűsében madárajakról lelkes harczene hangzik, csak őt nem érdekli mindez s csak hasznossági szempontból kívánja a tavaszt: mert akkor hűlt rideg tanyáján kopott ruhában nem fog fázni legalább. A jókedv itt nem válik humorrá, hanem trivialitássá, melyet megmagyaráz, de nem ment ki disszonanciát kereső elkeseredettsége. Más helyütt messze kívánkozik a világ zaján túl, a szent magányba, mert – hegyláncain át nem látnak a hitelezői.

Szellemi szösszenetek ezek, melyeknek Petőfi lényéhez, természetszeretetéhez semmi köze sincs s amelyekből utánzást vagy frivolitást csak túlzók vagy nem értők olvashatnak ki.

Hogy Petőfi a hangulat ilyetén alluzióját is mily csattanósan tudja alkalmazni, mutatja egy dala, melyben a tavasz vidéket operával hasonlítja össze, hol primadonna a fülemile, a bokor-páholyokban ifjú ibolyák, mint figyelmes hölgyek ülnek és minden hallgat és minden figyel: csak a kősziklák, e vén kritikusok maradnak kopáran, hidegen. Itt az él jól, illik a tavasz friss képéhez. Az egészből  élénken kicsendül a költő természet- s szabadságszeretete, mely a kritikusok megjegyzéseit nem akarja tűrni s őket szerencsétleneknek tartja, mert elvesztették fogékonyságukat a tiszta élvezet iránt.

„A holdvilágos éjjel”-ben a holdsütötte tájt gyönyörűen tünteti fel. A vándorló költő elandalodva csügg a holdon s elömlő sugarain. A faluban néma csend. Csak a kántor háza kapujánál zokog szép hajadon leány. A költő megszólítja, vigasztalja, szerelmét felajánlja, - mind oly jelenet, mely az ábrándos éj hangulatából önként folyik, de most egyszerre csak azt látja, hogy a lány részeg apja bent a holdvilágította szobában feleségét döngeti. A hangulat egysége itt elvész, mintha a szelíden rezgő húrok egyszerre megszakadtak volna. Mintha a költő túl édesnek tartotta volna előbbi festését, hirtelen a durva képbe csap át.

Hasonlóan a „Fenséges éj” című dalban. Egymás után rajzolja a tündökölve ballagó holdat, a kis esti csillagot, a gyep bársonyán csillogó harmatot s a bokor sátrában zengő csalogányt. Mindezek az éj fenséges nyugalmának megfelelők. Sőt még az utolsó előtti kép is kellemesen kiegészíti őket: most megy az ifjú szeretője után. De az utolsó: most megy gyilkolni a zsivány, erőszakosan kisodor az eddigiek hangulategységéből és visszás érzetet kelt, mert elárulja, hogy az előbbi érzés sem volt igaz, különben a költő nem tudna egyszerre a költészet harmonikus világából a rideg való országútjára áttérni.

Petőfit egészséges érzéke megóvta különben ezektől a botlásoktól s az érzelmekkel való frivol játéktól. De egészséges képzelete meg is óvta a természetnek fantasztikus feltüntetésétől,melyet a német romantikusoknál tapasztaltunk. Történelmileg meg tudjuk érteni az ő irtózásukat mindentől, ami reális. Ők azért oly egyéniek s excentrikusak, mert az őket megelőző kor annyira általánosságokban mozgó józan és lapos volt. De azért nem lett volna szabad szem elől téveszteniök, hogy a költészetnek nem lehet feladata alaktalan zenei hangulatokat kelteni, amilyenekre Tieck és társai törekednek holdfény- és éjdalaikban. Petőfi is örömmel mereng az este s a holdvilágos éj jelenésén, de nála nem folynak össze a tárgyak körvonalai. Legfölebb az „Éj”-ben téved alaktalanságba, midőn hosszasan beszél a nagy titokról,mely az éj s a hold közt fennáll s melyet nem gyanít, csak az őrült, haldokló s a költő, - de az olvasó éppenséggel nem.

Fantasztikus természetfestés, mely teljesen elhagyja a valóság talaját s féktelen szeszélyben csapong tárgytól tárgyhoz, jelenségtől jelenséghez, csak nagyon ritkán fordul elő nála. Ilyenek: a földet a nap elkergeté, hogy kétségbeesve vágtatott a mélybe le s a csillagok fölé s midőn nem tudta elérni,  vad haragjában egy nagy üstököst ragadt meg s reá dobván: őt találta szívén. Vagy midőn megszólítja a jókedvet: fényes szivárványod vond keresztül a nagy égíven, jöszte, kezdd el szép szellemzenédet. Ilyen, midőn a vad téli éjben eső sűrű hópelyheket egy őrült gondolatjainak vagy szétrepedt lelke rongyainak tartja. Hasonló szertelenségek, a duzzadó képzeletnek fattyúhajtásai előfordulnak a „Felhők” közt, de az egészséges, gazdag s ha bizarr is, de érthető képekhez viszonyítva oly csekély számban, hogy Petőfi éppenséggel nem illethető az ízetlenség vagy beteges képtúlhajtás vádjával.

Ment az ő természetfestése az érzelgősségtől, mely az utolsó féreg pusztulásán könnyezik, mely búsul azon, hogy a nap lemegy, mely együtt szomorkodik a méla holddal s tárgytalanul epedez az elfolyó ködszerű jelenségeken. Neki – mint Péterfi mondja – nem refugium a természet, amelyben túlművelődött lelke nyugalmat keres. Ő nem áll ellentétben vele. Természetfelfogása minden tekintetben olyan naiv, mint genieje egyáltalán.

Azon epigramm mellé, melyet Heine írt a természetszeretet ezen szenteskedő hangjai ellen, sorozhatjuk „A hold elégiája” c. szatíráját, melyben azon költőket gúnyolja, kik folyton a holdhoz intézik panaszaikat s drasztikus, de a beteges szentimentalizmussal ellentétben jóleső humorral adja elő, hogy a hold tulajdonképpen milyen prózai dolgokat lát a földön.

Petőfi miszticizmust sem visz be a természetbe, mint Byron Manfrédjében, aki misztikus alakokkal népesíti s eleveníti meg. Petőfi nem lát sohasem szellemeket, mitológiai vagy képzeleti lényeket. Mindenhol csak embert lát vagy önmagát találja. Metafizikai elmélyedéstől, milyet a nagy filozófiai műveltségű Shelleynél örömmel találunk, szintén óvakodik az ő értelmes, a filozófiáit egyenesen kinevető lelke. Szerinte legbölcsebb az, ki sohasem bölcselkedik s neki, a naturburschnak (a szót legjobb értelmében véve), mindenesetre legjobban illik.

Ment ő a természetfestő költők egy másik félszegségétől is, mely már az ő korában kezdett lábra kapni, de különösen az újabb líra művelőinél vált divattá. Míg ezek mindenekelőtt megszüntetik a tárgynak vagy jelenetnek természetes megjelenési módját, hogy aztán belevigyenek, az ég tudja, miféle költői csillámot, míg ezek azt hiszik, hogy valami rendkívüli képzelőerőtől tesznek tanúságot, ha az erdő náluk nem zúg, hanem szükség szerint ujjong, hahotáz, ha náluk a patak nem csergedez, hanem bölcsődalokat énekel, ha az ő holdjuk nem bánatos, hanem kétségbeesett arcot vág stb., addig ő mindig finoman találja el a határt,hol s meddig lehet a költőnek a tárgyhoz vagy jelenséghez kötött személyesítési formát megváltoztatni. Ő a természetet egyszerű igaz voltában kapja meg s ő valóban belőle szedi ki a csillogó kincseket, nemhogy ő maga rakta volna előbb bele azokat.

Nem játék az ő látása, hanem oly lelkiállapotban s avval a képzelőerővel szükségszerű látás. Sohasem érezzük azt a benyomást, hogy mi nem tudtuk volna így elképzelni, de sohasem érezzük azt sem, amit még újabb magyar lírikusainknál is visszatetszéssel tapasztalunk, hogy turista módra bekukkantanak egy-egy természeti képbe, kilátásba, kikapnak belőle egy pár vonást és recipe szerint egybehangoztatják hangulatukkal. Míg ezek bármennyit sétálnak is a Kárpátokon s a Balaton mellett, mégis csak blazírt városiak maradnak s nem adnak egyebet versekbe feleresztett Bädeckernél; ő akármennyit is volt városban, mégiscsak mindig a szabad természetben élt, tulajdonképpen sohasem szakadt el tőle.

Még epikai költészetében is, melynek tárgyilagos jellemével a természetnek inkább hű, mint odaadó feltüntetése sokkal inkább megfér, mindenhol érzéssel átszőtt természeti jeleneteket találunk.

E tekintetben nagyon különbözik Arany Jánostól, ki csak ritkán engedi meg magának s akkor is népies előadásban, hogy a természethez, mint jóakaró barátjához, szíve meghittjéhez fordul, így mikor Toldiban a költő a bús szélhez szól, ne beszélje el a haraszthoz, ne suttogja el a bérci magas visszhanghoz, hogy álljon elébe s fogja fel a hírt, hogy a leány elszakadt Tolditól. Sőt egészen panteisztikus odaadással fordul a költő az andalgó pártól a természethez:

Mit beszéltek annyit, ti susogó lombok?

Miért bugtok össze, ti páros galambok?

Hab, hab után mért futsz örült vágyódással?

az egész természetet átható szerelmet akarván jelezni.

De ezek a helyek nála csak keresve lelhetők.

Ezért Arany a tulajdonképi festő költő, míg Petőfinél a költő mindig elnyomja a festőt! A nap „János vitéz”-ben a csatahely siralmas tájára vörös szemmel néz le s nemigen telvén benne nagy gyönyörűsége, leereszkedett tenger mélységébe. A „Bolond Istók”-ban szivárványos lett – talán az ifjú jókedvétől – az ég. Az „Apostol”-ban a hajnal, a vidám kertészleány, rózsákat szór a ház kis ablakára s a fölkelő nap legelső sugara az alvó szerencsétlen férfi homlokára szállt, mint fényes koszorú, mint fényes meleg csók Isten ajakáról. Soha nála a természet nem szolgál – mint a régi epikusoknál s Aranynál – pusztán a helyzet feltüntetésére vagy pedig mintegy epikai nyugvópontul; ő maga részt vesz a szereplőkkel, s önállóan föllépő egyén. A Byron-iskola híve, sőt még tovább megy, mert annál előbukkannak részletes leírások, ő pedig szorosan annyit s azt írja le, mi a történet s a személyek hangulatával megegyezik. S manapság, midőn csak az én érdekel bennünket, midőn már alig tudunk gyönyörködni a puszta bármily élesen s színgazdagon előadott tájképében, midőn a naturalisták iskolájának leltározó leírása határozottan untat és visszatetszik, a természetnek ilyetén megelevenítése talán az egyetlen, mely még az epikában is hatással lehet reánk.

S most eljutottunk annak a kérdésnek – legalább futólagos – fejtegetéséhez, hogy manapság tulajdonképpen a költői festés melyik módja kap meg legerősebben.

Észrevettük, hogy három mód követhető.

A tisztán synthetikus. Ez jellemezte Walter Scott regényeit s ez vont le Elliot Györgyéinek értékéből. Ez uralkodott Lessing előtt s ez uralkodott Zola híveinél. Olyan ez, mint a mozaikmű. Látjuk, hogyan van összerakva a kép s ezért desillusionál s nem kelt egységes hangulatot. A néző lelkének nem ad képzelni valót s így bármennyire is csodáljuk az összerakó ügyességét, tudományát és szorgalmát, teljesen költőietlennek nevezzük. A jelentőségtelen külsőségek rajzai a jelentős lényeg helyett. Költőietlennek, mert sok bennük a felesleg. A költészetben pedig egy szóval, egy jelzővel, egy képpel több a kelleténél, már a művészi hatás rovására megy. Itt valóban áll Hesiodus szava, hogy a fél több az egésznél. Emlékeztetnek a kínai festészet sajátságára, hogy a halnak utolsó pikkelyét, a fának legkisebb levelét kidolgozzák, de a lényegét, a kifejezést, az egyediséget nem tükröztetik vissza. Vagy tessék megnézni Denner híres „Öreg asszony” arcképét, melyen minden ránc, minden szeplő, minden szemölcs s a szemölcsnek minden szőre ki van dolgozva s mégis mi hidegen hagy, sőt határozottan bánt. A „Ventre de Paris” híres leírásai, a nyomukban keletkezett többé-kevésbé sikerült utánzatok valóságos fotografiák, melyeknek a művészethez csak annyi közük van, mint a retusnak a festészethez. A költő itt ahelyett, hogy fáklyával  világítaná képét, ezer gyertyafény alkalmazásával teljesen megvakít. Vagy mint Macaulay tanácsként megjegyzi: A költők kövessék a hollandiak politikáját, kik a fűszerszigeteken a fák legnagyobb részét kivágják, hogy  a többiek becsét növeljék.

Már sokkal művészibb a plasztikus festés. A költő előtérbe állítja, kiemeli azokat a részeket, melyek művészileg kifinomult tekintete elé tűnnek. Még mindig ragaszkodik az alkotó elemekhez, de nem rakja egymás mellé, hanem csoportosítja, úgy, ahogy ő látja s ahogyan hiszi, hogy minden normálisan működő szem látná. Az összekötő részeket csak markírozza, jól tudván, hogy az olvasó per analogiam kibővíti s örül a kibővítésnek. Másrészről plasztikussá teszi a tárgyakat s tüneményeket az által, hogy emberi tulajdonságokat visz beléjök, vagy pedig a cselekvés, mozgás, készülés, keletkezés egymásutánjában adja elé. A lényeges tulajdonságokra fényt vet s a mellékeseket homályban hagyja. Ilyen a Freiligrath eljárása a puszta leírásában, melyet egy teve hátára belekapaszkodó oroszlán nyargalásával kapcsol össze. Ilyen Hugo Victor leírása a Notre-Dame székesegyházról, melyet Quasimodo útjainak hátteréül s csakis ennek vándorlásával összefüggésben jellemez. Ez uralkodik Homérosznál úgy mint Aranynál, Camoénsnél úgy mint Dantenál. Evvel találkozunk Petőfi tájfestő és személyesítő költeményeinek egyes részleteiben. Ezt alkalmazza minden költő, aki érzi, hogy a tiszta felsorolás nem ad képet. Ez jogosult, mert a költészet valójának megfelelő.

Már a plasztikai festésbe nagyon gyakran belejátszik az érzelmi elem. Azzal, hogy mely részeket emel ki a költő, mire fektet súlyt, hogyan csoportosít, s a cselekvő természeti tárgyakba és jelenségekbe mily pátoszt visz bele, elárulja, hogy őt mi kötötte le, reá mi hatott.

De sokkal nagyobb bensőséggel illet bennünket, mint Petőfinél láttuk, az igazi hangulatos leírás. Ebben a költő egyéni érzése jut diadalra. Hogyan látta ő a külvilágot? Mért látta sötétnek, mért ragyogónak? Mi bírta őt a külső tüneményeken való elmerengésre?Mért keres az érzéketlen tárgyaknál vigaszt? Hogyan beszél velök? Melyik az a kapocs, mely az összes lényeket egymáshoz fűzi? Melyek azok a színek, melyek a természet közepén állót elénk helyezik, más közönségesen látótól megkülönböztetik? Milyen az a darab föld, az a jelenség, melyet érzésébe foglal, mennyit ér neki s mért ér neki annyit?

Nem a természet érdekel itt bennünket, és nem az, aki benne sétál, hanem mind a kettő egyszerre, egymást átölelve, kiegészítve. Az emberi lélek a természetben s ez az ember lelkében tükröződik. A természetben dúló vihar az ő lelkének háborgása, a külső béke az ő nyugalma, a rügyező tavasz az ő boldogsága, az őszi lombhullása az ő lemondása, a tél fagya az ő halála és viszont.

Nincs staffázs. Mind a kettő előtér és háttér együttesen. A költő szól a természetből s a természet szól a költő lelkéből. Az objektum teljesen a szubjektumba vész és a szubjektum beleolvad a természetbe. S emellett látunk elevenen, érzékileg, mintha a költő helyén volnánk. A költő lángra kelt képzeletével csak megérinti a különféle tárgyakat, tüneményeket, s ezek egyszerre előttünk lebegnek. Csak odaleheli a vonásokat s rögtön kiegészülnek, teljes képpé alakulnak, melyet finom lazúr-réteg gyanánt az ő hangulata von be. Ez az igazán költői festés, melyet a mi századunk emelt naggyá. Ezt látjuk Goethné-nél, Heine-nél, Lenau-nál. Így ír le Gogol, Turgenyev és Cooper. A németeknél Stifter Albert, nálunk Bársony István. De épp ez utóbbi kettő mutatja már a hangulatos leírás veszedelmét, mely akkor fenyeget, ha az nem nagyon erős egyéniségnek, nem szenvedélyes, kitörő, lágy, egyszóval változó lelkiállapotnak hordozója. Így inkább szétfolyó zenei hangulatokat teremt, melyek, ha rövid ideig meg is ragadnak, hosszabb időn át egyhangúvá s unalmassá tesznek, mert hiányzik belőlük a küzdelem heve, az érzés, a gondolkozás mélysége, vagy hogy Fechner elvét alkalmazzuk: kevés bennük a gondolattársító elem.

Mindezek a követelmények megvannak Petőfiben. Éspedig azért, mert gazdag lelkivilágának összes érzelemárnyalatait benne fejezte ki, oly megkapó közvetlenséggel s igazsággal, s mindamellett oly mesteri rövidséggel, hogyha a költészetben minták egyáltalán felállíthatók, Petőfi olyakat adott az összes idők poétáinak.

Nem érdekel bennünket, vajon ez a természetfestés vagy leírás a költői műfajok melyikében s milyen mértékben lehet alkalmazva. Vajon elégiává, dallá, ódává, idillé, ditirambbá stb. alakul-e a költő kezében, hiszen ezek az osztályozások amúgy sem oly biztos határúak s gyakran játszanak át egymás keretébe. Még az is mellékes kérdés, hogy elbeszélésben, regényben milyen tért foglalhat el, legföllebb a drámára mondhatjuk ki, hogy annak gyors előrehaladásával, cselekvésbeli követelményeivel nemigen fér össze. Mert a fő dolog: hogyan jelenik meg. Ha a jelzett módon szerepel, akkor bármily műfajnak méltó s költői hatású tárgya lehet. Csak nyilatkozzék általa egy erős érzés vagy eszme és bizonyára soha unalmassá nem válik, sőt annak legelevenebb s legsimulékonyabb hordozója lesz.

Lessing, mikor a maga Laokoonját megírta, nem sejtette még a leírásnak ezen lehetőségeit, Gervinus pedig német tudóshoz méltóan tévedett abban, hogy Byronnak költői beszélyeit csak azért ítéli el, mert benne a tájfestői elemnek oly nagy része van. Mintha nem lettek volna örök időtől fogva s mintha nem lennének mindétig olyan emberek, kikre a  természet mélyen hat. Magától értetődik, hogy ez a hatás egyéniség, kor- és égalji viszonyok szerint mindig különböző volt és lesz.

Csak az a kérdés, hogy a költő ennek a hatásnak milyen művészi kifejezést ad. Mennyiben tudja fölhasználni a rendelkezésére álló legmagasabb művészi eszközt, a nyelve. Legjobban kitűnik, ha összehasonlítjuk a valódi tájfestést a költői tájfestéssel. A költészet a természeti benyomások érzékítésében, mint föntebbi példákban láttuk, sok tekintetben tovább mehet, mint a festészet. Dramatikus elevenségben s a jelenségek utóhatásának feltüntetésében. A költő leírhatja a tünemény keletkezését, legfinomabb árnyalataitól a legerősebb színekig. Adhat hangot a legkisebb pattanástól a dübörgő mennydörgésig. Feltüntetheti a földrengést egyes mozzanataiban, a vihart bekövetkezte idejében és utána. Felidézheti bennünk az illat érzetét, sőt szuggerálhat nekünk undorító szagokat. Tehát mindent előadhat a költő, ami a természetben mozog, él, pusztul, dől, rombol, zúg, előre tör, repül.

A festő legjobb akarattal sem versenyezhet vele e tekintetben. A fejlődés jelzése tőle meg van tagadva. Hang, illat, a mozgás egymásutánja neki lehetetlen. Neki fő a vonalak, árnyék, szín, tehát a holt alak. Legfölebb az alak abban a helyzetben, mely életet feltételez. Vagyis ő csak láthatót adhat. De ezt művészi felfogással: a táj kompozíciójában, az alakok jellegzetes kidomborításában, egyenetlenségek elhagyásában.

Az igazi tájfestő azonban nem éri be ezzel. Ő is bevonhatja képét hangulattal, a lég- s vonalperspektíva művészi alkalmazásával, a világításnak sajátságos műfogásaival, oly varázsszerekkel, melyek látó érzékünket egyenesen érintvén, nagyon könnyen erősebben indítanak meg, mint a csak képzeleti úton közlő költészet. Éppen ezért a költészetnek ott kell kitennie magáért, ahova lényénél fogva utalva van. A mozgó érzés és gondolatvilág s a mozgó külvilág feltüntetésében, míg a festő a nyugalmas kül- és belvilág rajzaiban remekelhet.

Például hasonlítsunk össze egy tavaszi tájképet Petőfi fentebbi tavaszi „Tedd le bojtár a subádat” kezdetű dalával. A festő lerajzolhatja a falu végén folydogáló patakot s a benne tükröződő kék eget, le a kis kertet s a benne levő bimbóval teli fát és le a lányt, ki a virággal ékes mezőn át a bolt felé tart. A lány arcában, a csoportosításban, a színek megválasztásában, a levegő és nap fényében derűt sejtethet, de bármily sikerült is a képe, mily messze kell, hogy maradjon a költő mozgó, eleven képe alatt. Itt érezzük az ő kicsapongó jókedvét, mely tréfás káromlásra bírja. Megkap bennünket képzeletének szeszélyes játéka, mely a rügyező fát megtollasodott madárnak nézi. Itt minden örül. A patak keble dagad, az ég kéken néz le, a fülemile furulyázik a bokorban, a fa is el akar repülni, a mező is bőkezűen pántlikát osztogat. A festőnél a hangulat szellője csak megcsap s ez is csak úgy, ha a szín és fényhatások nagyon találóan vannak ellesve, míg a költőnél felemel, elringat, szárnyakat kölcsönöz nekünk.

Egyszóval a festő testet, illetőleg felületet fest és lelket sejtet s ezt is csak egy mozzanatában, míg a költő lelket fest egész ok és következménysorozatban és testet sejtet s éppen ezért a költői tájfestés, az említett módokon kezelve, sokkal erősebben ragad meg, mint a festői. Heine-nek, Lenau-nak s Petőfinek egy-egy tájképi költeménye – ha a művészetekben aszerint, hogy melyik foglalkoztat legjobban, rangfokozatot felállíthatunk – sokkal értékesebb, mint Poussi, Corot, Achenbach vagy Mednyánszky egy-egy tájképe. Ezekben mindig jobban fogjuk csodálni a technikai ügyességet,m int a művészi érzést. Ott az egészen eltűnik s csak az érzés hat reánk. Az érzéki benyomás hiányát gazdagon pótolja szellemmel.

Forrás: Petőfi-Könyvtár, Szerkesztik Endrődi Sándor és dr. Ferenczi Zoltán XXI. füzet – Petőfi és a természet. Írta Lenkei Henrik. Budapest, 1910. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadó Vállalat kiadása