Lenkei Henrik: Petőfi és a természet 7., befejező rész

Orlai Petrich Soma: Petőfi Sándor Debrecenben, 1844

HASONLATOK

Tartsunk még futólagos szemlét Petőfi hasonlatai felett. Már apriorisztikusan felállíthatjuk a róluk való ítéletet. Ismerjük már Petőfi képzeletvilágát s ennek megnyilatkozási formáját. Láttuk személyesítéseiből, leírásaiból, hogy nála kép és érzés egyszerre születik. A kép  mindig érzést kelt bene s az érzés képben szeret kifejeződni. Ezért, ha elfogadjuk Gerber (Die Sprache als Kunst) felosztását, hogy a hasonlatok aszerint, amint a mondottnak analóg képpel való világosabbá, színesebbé tételét célozzák, esztétikaiak s aszerint, amint a kifejezés fokozásával, melyet a beszédnek egy ponton való időzése létrehoz, a hangulatra és az affektusra hatnak, retorikaiak, akkor Petőfiéit bizonyára az utóbbiakhoz kell majd sorolnunk. Ez okból Petőfi nem is időzik hosszasabban képeinél. Mihelyt megtették hatásukat, otthagyja s tovább siet az érzéskifejtésében. Öntudatlanul követte Goethe szavát: „Bilde Dichter, rede nicht.” Mert mihelyt a költő azt, amit mond, nem látja, már bölcselő. Az igazi költőt fantáziája mindig képekhez hajtja. Petőfinek sincs költeménye, melyben a kifejezett fogalom érzés, vagy eszme ne lehetőleg a természet köréből vett hasonlat alakjában jelennék meg.

Így a legelvontabb fogalom, az idő és korszakai változatos képekben nyernek testet előttünk: A múlt pusztaság vidéke, majd virány, melyről a hű emlékezet méh gyanánt hozza szívébe az első szerelmet! A rab felett hollósereg gyanánt gyűlnek meg az évek.

Nem kevésbé a többi szemlélhetetlen dolgok: A világ körüle sötét, éktelen vadon. Az élet kert. Minden egyes óra virág, míg a múltat s jövőt a gazdag jelen koszorúi takarják.

Azok a kedvenc gondolatok s fogalmak, melyek lelkét folyton eltöltötték, legdúsabb hasonlatválasztékban jelennek meg; úgy, hogy ha egy és ugyanazon természeti körből meríti is tárgyát, mindig új vonással és árnyalattal alkalmazza őket.

A (magyar) dicsőség hulló csillag, mely tündökölt, aztán lehullott a magasból és mindörökre elnyeli a föld. Majd tündöklő szivárvány, majd patak, melyből ajkai sok boldogító mámort ittanak. A képzelet sebes szárnyú sas, vagy üstökösként nyargal sivatag pusztákra, erdőkre. A saját lelke haragos felhő, mely villámokat ont. Majd bokor, melyen az ősz ellenére virítanak a boldog szerelemnek örökzöld lombjai. Majd szép napkeletnek virága, melyre örök tavasznap mosolyog. Az ő és kedvese lelke a csók tüzében összeolvad, mint hajnaltól az ég és a föld. Keble sötét föld, melyre egy fény jár csak: kedvesének képe. A remények repkednek mint szép madarak, míg a való, e zord vadász lelövöldözi őket, vagy pirosan kelnek, mint a nap szemeiből kilőtt sugarak. Érzelmei, mint a  felhők a nyári égen, jönnek, mennek. Haragja zuhatagos zord bérci patak, mely zúgva rohan a mélybe s vet szilaj habokat. Mielőtt álomra zárkózik, kedvese képe jelenik meg előtte, mint az égen, mielőtt az éj ellepi, mindig ott terem a szép alkony. Kedvese szempillájának fekete virágán a részvét könnyharmatja reszketett.

Így szaporíthatnók a példákat a végtelenig s egyszer sem találkozunk ugyanavval a képpel, egyszer sem vesszük észre, hogy képzelete lankad, vagy kimerül. De nemcsak képletének gazdagságát, hanem érzésének és gondolatainak bensőségét látjuk rajtok. Az ő képei nem olyanok, mint elődeinél: élettelen cifrázatok, a gondolatok s érzések közé rakott arabeszkek; hanem – leírásaitól csak abban különbözvén, hogy rövidre vannak összevonva – teljesen összeolvadnak azokkal a hangulat egységében.

Önként kerüli továbbá bennük a „mint, úgy, valamint, hasonlóan, gyanánt, képpen” kötőszókat s határozókat, melyeknek jelenléte midig azt bizonyítja, hogy kép és fogalom nem egyszerre keletkezett a lélekben, hanem csak a kutató elme segítségével fonódtak össze, mely mintegy általok tiltakozik az ellen, hogy a kettőt össze ne tévesszük. A metaforák, mint rövidre vont hasonlatok, sokkal nagyobb számban is fordulnak elő nála, mint a hasonlatok. Itt is helyes poétikus érzés vezette, mert a hasonlat,m int már Aristoteles észrevette, kevésbé izgatja a képzeletet, kevesebb munkát adván annak a keresésre. Másrészről az igazi lírikus a látás pillanatában nem törődik avval, vajon valóban szembetűnő-e a hasonlatosság s nem választja el, mintegy elnézést kérve, a kettőt – ő néki akkor a kettő egyet jelent, egyet ér, ezért mi is szívesen meghajlunk az ő határozott kijelentése előtt, mely nem hagy nekünk alkalmat a meggondolásra. Ezért a legrövidebben s leghatározottabban fellépő hasonlat, a metafora mindig a legerősebben kap meg, míg a szélesre elnyújtott hasonlat tulajdonképpen az, mely mindig sántikál, aminthogy a fentebbiekben is már kitűnt, hogy Petőfi, mint igazi lírikus, mindig kerüli a részletesen tárgyalt hasonlatot, mely a képnek önálló értéket tulajdonít az érzés felett.

De másrészt egész érzést, vagy eszmeláncolatot nem fűz valamely képhez, hanem egyenesen képben fejezi ki.

Nem azt mondja leánykájának, ki fényes palotában lakik, hogy annak, aki magasan van, le kell hajolnia az alacsonyhoz, hanem, hogy a völgybe tér a hegy patakja s az égről is a földre száll a nap. Nem azt mondja, hogy az ember boldogtalanságra született, hanem egy a szenvedély erejének megfelelő szertelen hasonlatban fejezi ki gondolatát: Mi az ember? Mondják, virágnak gyökere, amely fönn a mennyben virul. – Virág az ember, melynek gyökere ott lenn van a pokolban.

Sőt a természetből vett képét argumentum gyanánt használja. Azt a sejtelmet, hogy midőn számára is tündökölni fognak a szerelem s barátság rózsafelhői, ő már halott lesz, így okolja meg: Mert ha a felhők kigyúlnak, lemenőben van a nap. Költeményei egyik legszebbjének, a „Dalaim”-nak szépségét éppen az adja meg, hogy természeti hasonlattal fejezi ki mindig az érzést, melynek változó hangulatához hozzásimul az, mint a jó színészhez a szerep különfélesége szerint a ruha és az álarc. Merengő állapotában dalai holdsugári ábrándos lelkének, könnyelmű gondatlanságában pillangók azok, szerelmében vadrózsák, jókedvű mámorában szivárványok, hazafi bánatában felhők, s tyrtäusi haragjában villámlások.

Az alkotó képzelet nemcsak fogalmakat, érzéseket, s érzéshullámokat törekszik szemlélhetővé tenni, hanem a magukban véve nem eléggé világos körvonalú vagy élettelen tárgyakat is megfelelő érzékibb s élő tárgyakkal hozza kapcsolatba, melyeknek Petőfinél mindig valami szubjektív vonatkozása van.

A harcok trombitáit, lelkesítve zengő csalogányoknak nevezi. (Arany sokkal hidegebben a csaták kukorékoló kakasainak.)

Vagy: Megy a hintó, mégpedig vágtatva, mintha villám volna belefogva. Vagy: Ajkairól hallhatják gyakorta a beszéd megáradt folyamát.

Ilyenkor az új tárgynak hozzátétele jellemzetes vonásával mindig kellemesen lep meg s nemcsak képzeletünkhöz, hanem egyúttal s egyszerre érzésünkhöz is közelebb férkőzik.

Ezért az igazi költő óvakodik is egyrészt attól, hogy élő, vagy élettelen tárgyat eszmével, vagy fogalommal világítson meg, másrészt, hogy mesterség csinálta tárgyakat, vagy tudományos körből vett tapasztalatokat alkalmazzon hasonlatul.

Hogy ez ellen Petőfi, költői érzékének egészséges volta mellett is, gyakran vét, csak kiforratlanságának tulajdonítandó. A bokrétát, melyet kedvesétől kapott, virágpajzsnak tekinti, mely alól szánakozva nézi ellenségeit. Eszméi tündércsengettyűk, melyek bűbájosan csilingelnek. Majd szerelmének rózsákkal hintett nyoszolyájáról beszél, melyre lelkét fekteti. Keble nem más, mint szoba, melynek szíve az asztala.  A jókedv tarka csákó, melyen pajkos tollak inganak, míg a bú lándzsa, mely szegezve van tulajdon gazdája keblének stb.

Itt azonban mégis mindig legalább képet kapunk, mely néha váratlan fordulatával jólesik, bár legsikerültebb alakjában is, legfeljebb a játék hatását teszi. Ez volt a megölője a második sziléziai iskola költészetének s ez tette oly édeskéssé s ízetlenné a Marini után elnevezett egész költő csoportot. Teljesen hidegen hagy azonban bennünket a második esetben, pl. midőn a világot oly feketének mondja, amilyen a kibérelt lelkiismeret, vagy midőn kedvesét élete legszebb álmának nevezi s a virágot a föld jóságának. Vagy máshol, mikor a sűrű hópelyheket egy őrült gondolatához hasonlítja. De milyenek az őrült gondolatai? Itt semmi képet sem kapunk s a hasonlat ahelyett, hogy világítana, még jobban elhomályosít. Legfeljebb tréfás előadásban járja meg szellemességnek, ha pl. oly üresnek állítja fiókját, amilyen sok tudósnak a feje.

Megtörténik, hogy a képzelet a maga duzzadó erejében nem talál mértéket s bizarr, szeszélyes módon elkalandoz oly képekhez, melyek vagy kicsinyítve, vagy nagyítva, de semmiképp sincsenek arányban a kifejezendőhöz. Így midőn Petőfi a napról írja, hogy az nagy szappanbuborék, melyet valami óriás fiú kifú reggel keleten s szétpattan este nyugaton, vagy midőn elképzeli, ha jönne oly nagy fergeteg, mely meghasítaná az eget és e hasítékon át a földgolyót behajtaná stb. Itt mindenhol követhetjük a költőt, de nem tudjuk miért, nem értjük, mit akar vele. Ez a szertelenség, képtelenség, mely néha még Shakespearenél is észlelhető, de kivált Grabbenál s a többi mértéket nem tudó, megbízhatatlan ízlésű vad zseninél mindmáig buján tenyész.

A gazdag képzelő tehetség működése közben megesik egy más hiba is. Egy gondolat, vagy érzés megvilágítására mintegy nem talál elég képet s egyiket a másikra halmozza, de ekkor a művészi  öntudatosság megleli azt a határt, melyen túllépve egyik a másikat lerántja. Kivált a keleti költészetnek jellemző vonása ez a hasonlattorlasztás, melynél nem szabad annak kiéreznie, hogy a képzelet saját játékában gyönyörködik, hanem annak, hogy lehetőleg tisztán lássa a képet maga előtt.

Így midőn Petőfi nem akar meghalni, mint a szobában elfogyó gyertyaszál, vagy a féregrágta virág, hanem mint a fa, melyen villám fut keresztül, vagy melyet szélvész csavar ki tövestül, vagy mint a szirt, melyet völgybe dönt az eget-földet rázó mennydörgés. Itt meg van a fokozat, a következőképp növeli új vonásával a megelőző erejét s az érzés erejével nő a személhetőség. De olvassuk el a „Sírba tették” kezdetű költeményt.

Meghalt kedvese utáni bánatát holdvilághoz hasonlítja, mely sírjára leragyog, új szerelmét pedig naphoz, mely azt elhalványítja. De most egyszerre a nap tengerré változik, melyben megszaporodik a szörnyeknek rémes tábora. (Hogy nem szerencsés órában született e költemény, mutatják a szörnyek, kik máshol sehol sem fordulnak elő nála, sem szellemek, - legfeljebb tündérek!) S ugyane költemény végén a tengerpartja lép s ott remények zöld erdejében jár. Más helyen azt mondja, hogy csillagok közt repül s mindenik egy csalogány, vagy másutt bámulva nézi kedvese szemeinek csillagát, amelynek minden sugara a szemeinek csillagát, amelynek minden sugara a szerelemnek egy patakja. Ez  már nem fantasztika, hanem bombaszt. Ugyanilyenek vannak a „Felhők” közt, melyek egyáltalán nem a maga igazi egyéniségének szülöttei, hanem leginkább mutatnak idegen befolyást. Képzelőerejének e szeretetlenségeit s alaktalanságait azonban –melyeknek alapja mindig az egészségtelen érzés vagy gondolat – csak régebbi költeményeiben találjuk. Mennél jobban előhalad pályáján, annál művészibb tapintat vezérli hasonlatai megválogatásában. Nemcsak hogy legtöbbször valóban testiek, szinte kézzelfoghatók, ami az ő világos látásának bizonyítéka, hanem egyszersmind legszorosabb tárgyi vonatkozásúak, úgy, hogy azt a hatást teszik, mintha csakis ezek állhatnának az illető helyen. Ezeknek meglepő újsága, kimeríthetetlen változatossága s mindamellett keresetlensége, mely a tertium comparationis meglelését mindig könnyűvé s természetessé teszi, továbbá az a mély vonás, hogy legnagyobbrészt a természet birodalmából vannak merítve, nem kaleidoszkopikus tarkaságban, hanem szivárványszerű gazdagságban – ezek a körülmények egyszerre véget vetettek az előzőinél – még Vörösmartynál is – folyton újra s újra előbukkanó banális képeknek (hollóhaj, bíborajk, szárnyas idő, az idő vasfoga, hókebel, szerelem napja, remények virága stb. stb.), melyek ha nála néha elő is fordulnak, képzeletének kohójában mintegy újjáöntve jelennek meg. Minden tekintetben Petőfi előzőivel s társaival szemben is az volt, ami az igazi lírikust a filozófus fölé helyezi: a konkrét gondolkodás embere.

Más tekintetben azonban éppen fent említett erényeit s hibáit követői (Zalár, gyakran Lisznyai s a többi sallangosak) az émelygésig utánozták s képzeletük gyengeségét a dagályosabbnál dagályosabb képek halmozásával s túlhajtásával törekedtek elpalástolni s aző be nem fejezett öntudatosságából eredő hibáit, hébe-hóba előforduló katachresiseit egész öntudatos divattá emelték.

Ilyen pl. Szelesteynek következő erőlködése „A Kárpátokon” c. költeményében: A sötét árnyak sötét éjszakáján átnéz a felleg s keble felriad, utána zúg a repülő sasoknak, majd egy villámot üstökön ragad s mint az eszmével lázít, gyúj vele és gyászos keble repedéséből égő flamingó száll a völgybe le… Nemcsak képtelenség, hanem ízetlenség. Vagy még túlzóbb módon Pajer „Hozzá” c. költeményében: A tengerörvény hullámaiból divatfodort szövök ruhádra, selyemhajadba sebes villámokat tűzök fel ékül, a Chimborassot lábad zsámolyául zúgó szelekkel hengeríttetem s fejed fölé királyi boltozással a csábító szivárványt ívezem, s szép tagjaidat ringatni át, megint át, földrengésből fogok emelni hintát stb.  Tehát a Chimborasson ülő hölgy haját villámok ékítik, míg feje felett a szivárványboltozat ragyog diadalívül. Ez már egyszerű nonsens. Ilyenek mindmáig folyton kísértenek és mindig velejárói lesznek a tehetetlen, nagyot akaró s mindenáron újat kereső dilettantizmusnak.

Csakhogy Petőfi működésének áldásos voltát éppen nem ezekből szabad megítélnünk. A nagy költőknek mindig támadnak utánzói, kik szellemi tótágast-állással pótolják az eredetiséget. De költészetének hasonlataiból is kisugárzó varázsa, hogy a természet minden oldaláról s a magyar természetet összes sajátságaival nemcsak beleolvasztotta a magyar irodalomba, hanem uralkodóvá tette benne s hogy csak azt írta le, amit látott s úgy, ahogyan ő látta, annak mindig örök fénye marad, melynek világító ereje mindétig legjótékonyabb hatással lesz az igazán tehetséges műköltőkre.

Megtanulhatják belőle, hogy a természet a maga örökké új s a fenségestől a legszelídebb jelenségekig gazdag tarkaságában a legmegfelelőbb hangszer, mellyel érzéseiknek s gondolataiknak erős és friss kifejezést adhatnak, természetesen kell, hogy legyen mondanivalójok s legyen tüdejök, amellyel kiáltani tudnak, mert a természet marad mindig az az anyaföld, melytől a fáradt Anteusok visszaszerezhetik az elvesztett erőket.

Megtanulhatják azt, hogy a természeti tárgyak s tünemények nem a maguk valóságában kapnak meg bennünket, hanem vagy a saját egyéni vagy emberi hangulat, vonatkoztatás és élet által, melyet a költő beléjök visz s ezért az igaz értelemben vett költői realizmus nem azok száraz feltüntetésében áll, hanem abban a művészetben, mely Petőfi virágaként a valóságban gyökerezik, de a mennyben virul.

Megtanulhatják végül azt, hogy ne tántoríttassák el magukat az esztétikai fogalmak zűrzavaros s gyakran iszapos áradata által, hanem meghallgatva a nagy dalnokokat, bátran érezzenek s gondolkodjanak a saját lelkük szerint s első kézből merítsenek a saját kezükkel, mert a művészet háztartásában még a magunk kis pohara is többet ér a kölcsönbe vett nagy kancsónál.

Forrás: Petőfi-Könyvtár, Szerkesztik Endrődi Sándor és dr. Ferenczi Zoltán XXI. füzet – Petőfi és a természet. Írta Lenkei Henrik. Budapest, 1910. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadó Vállalat kiadása