Kint az eső lassan, szitálva esett; ha kinézett, nem is látszott, csak az egyenletes subogó nesz hallatszott és a falevelek rezegtek, amint le-lebillentette őket a lehull esőcsepp.
Oly üde volt minden zöld levél. Otthon így augusztus elsején kopottak a fák, kiégett a fű, a pusztán a marha bőgni sem tud az éhségtől. Itt, mint egy külön világlélek, boldogan villódzott, nyújtózott kitárt karokkal minden fű, fa az ég felé.
De neki unalmas volt. Egyedül üldögélt a fehér asztal mellett; a reggeli oly bőséges volt, hogy alig bírta elfogyasztani: a sárga, aranysárga klottfüggönyöket nézte s hallgatta, ahogy a német pincérlányok trampli lépésekkel átmentek a Frühstückzimmeren.
Most, ahogy itt ült, oly magányosnak érezte magát, mintha egyedül volna a házban.
Senkije ebben az idegen világban. Egy farkaskutya ment el az ablak alatt az utca túlsó oldalán, elborult a szeme s elfordította a fejét. az a kutya loholva ment valahová: és ő nem tud hová sietni. Az ő gondolatai itt ülnek fáradtan, homloka oly fáradt, a szíve is fáradt, gerince is, az ujja is, a nagy reggeli után a gyomra is. Egész testében valami nagy fáradtság van, jó volna kialudni magát. Jó volna kioperáltatni ezt a fáradtságot. Lehunyta a szemét. Mára autókirándulást terveztek valahova, de jött az eső és ő itt ül egyedül, milyen jó, hogy nem jönnek az emberek s nem kell a szép asszonyok kedvéért mosolyogni s nem kell szivarozni, politizálni.
Haza?... Gyorsan inkább arra gondolt, hogy a szülei háznál is magányos volt… talán kisfiú korában nem… bár hiszen mi volt az a fölösleges eleven élet?... semmi: ellenben mihelyt az első önálló akarata megjelent, már magára maradt vele… Ez az, ami az embert a többiektől elválasztja: a saját akarat… És csak nekem jut eszembe, csak nekem van javamra s ebben senki sem jön segítségemre. A feleség sem. A feleség pláne nem. Mert annak is van saját akarata s női fölénye s előnye miatt azt kívánja, hogy az övét szolgálja a férj akarata… Harc?... Oly fárasztó ez az örökös harc… A szerelem a legszörnyűbb zsarnok, mert a szerelem mindent elvár…
És íme, azonnal nincs magában az ember, ha egy ilyen bűvkörbe ér?
*
Hirtelen kisütött a nap. Egész furcsán, mintha maga is röstelkedett volna miatta. Az első sugarak a nedves leveleken úgy csillogtak, mint az első mosoly a síró gyermek arcán. Sárgán, melegen fénylett minden, a tiszta levegőben kristálytisztán úszott a fény.
Megijedt, hogy a társaság érte jön s szökve elment a hegyi úton.
Kimondhatatlan szép volt a világ, mintha megmosva, nedves ragyogással volna kirakva minden napra.
A kavics is lucskosan hersegett a talpa alatt, most oly boldog volt, hogy megszökött; magában volt s nevetett. Az a legjobb s legszebb, magában lenni.
A fenyőkről permetezett a víz, a tölgyekről csurgott, de a napfény kék égről kacagott s amint a fordulónál megnyílt a tájkép, úgy tűnt föl, mintha a föld, mint egy strandoló remek állat, kinyújtózkodna a zuhany után és boldogan, megfeszülő inakkal heverne el, egyet, nagyot ásítva a langyos, édes napfürdőben.
- Áh, maga is? – csendült rá egy kedves női hang.
Klärchen volt, a fürdődirectrice.
Csodálkozva nézett a szép leányra.
- És maga is?
Nevettek. Összenevettek, mint a cinkosok.
A leány nagyon szép volt, nagyon egyszerű és erős. Kicsit túl magas neki.
- Én nagyon szeretek így eső után.
- És én esőben – mondta ő rá.
- Az is jó.
- Nagyon jó.
- Mikor kisdiák voltam, sose mulasztottam el, hogy a nyári esőben neki ne vetkezzek és hajadonfővel ki a viharba. Persze nálunk más, mert nálunk az eső valóságos szenzáció. Egész nyár is eltelik, hogy nincs eső a magyar ég alatt, akkor aztán, ha jön egy jó vihar, az ember megbolondul az örömtől. A fiatal csikók is kiszaladnak a ménesből és nagy karikába vágtatnak a pusztán.
Nem is értette, miért beszél oly hevesen, de a szeme csillogott s arca kicsit kigyúlt.
- Csoda temperamentumosak maguk magyarok – szólt a leány, és beharapta az ajkát és elfordította a szemeit.
A szeme rajta maradt a lányon, aki érezte ezt s forróan tűrte.
Micsoda halvérű nép van itt, mondta magában. Itt már az is temperamentum, ha valaki fojtott hangon fojtott érzésről beszél?
- Jöjjön, mutatok valami szépet – szólt a lány, hogy véget vessen a veszedelmes csöndnek.
S már sietett is előre. Szép, erős lába volt, s neki csak az ilyen erős, komoly női lábak tetszettek, gyönyörű, egyenes lábszárak; ahogy előtte ment, a dereka kissé túl hosszúnak, a válla kissé fölrántottnak látszott, s úgy lépett, mintha egy kicsit rövidlátó volna. De ezek a hiányok csak kellemesebbé tették a lényét, gyávábbá, gyámoltalanabbá; meggyőzhetőbb s megkaphatóbb valakinek látszott. Megölelni s itt hagyni. A vére lassan forrni kezdett.
Most lefelé ment a lány az ösvényen, a nedves lucsokban, a permetező fák alatt. Fiatal bőre didergett, mikor rápergett a falevélről a esőcsöpp.
- Nézze!
Megállott az erdőszélen s lent a sekély völgyben egy tornyos, vadonatújra renovált vár állott.
Meglepetve szisszent föl.
A várkastély oly furcsán volt eldugva itt a völgyben, hogy ő csakugyan még nem is látta eddig. Azt hitte, fent a hegycsúcson levő rom a híres Lichtenstein-vár. Föl is nézett s ott sötéten állt egy sötét, félig romlott őrtorony. De ez a mesebeli vár itt a völgyben, erdők között sokkal különösebb volt.
És azok a rétek körötte. Kiterített gyönyörű, gyönyörű hegyi rét. Válogatott, egyenlőre nyírott fűszálak, ahogy a meleg fényű napon lebegve, lendülettel, simán feküsznek az erdők alá.
És a kis kastély ott fönt a tölgyek alatt. Napfényözönben, egy édes, édes, bizalmas úri ház. S milyen úri, mily csodálatos.
- Ilyen tanyai kastély az ideálom – mondta a leánynak. – Hatszáz holdas.
A leány nevetett.
- Két fekete mén, fekete bricska, sárga bőrüléssel, fekete strucctollas kocsis és egy szép asszony, aki tud élni…
- Nem is rossz – mondta a leány.
*
Másnap, mikor elment az iroda előtt s benézett a nyitott ablakon, Klärchen ott ült az asztalánál és dolgozott s rendelkezett, mint szokott.
Azonnal észrevette őt, kinézett, elmosolyodott s tovább rendelkezett.
Éppen meg akart állani az ablak előtt, s belekötni, mikor a leány megelőzte s elébe jött.
Ez kicsit megijesztette s visszább vonult. Mert egészen más az, hogy ő az egész világot megbotránkoztassa egy bezárt ablak megostromlásával s egész más, ha behívják egy nyitott ajtón…
Csöndesen, kedvetlenül ment reggelizni.
- Einen Kaffee mit Butter – mondta a lány oly különösen, hogy rápillantott. Most valami testszín-selyem blúz volt a lányon, fehér nyaka kövérkésen látszott ki, arca piros volt, frissen mosott, haja ki volt fésülve bodrosra. Gusztusos, duzzadt szája volt s úgy ment nehézkesen lógatva magát, mint egy szép fiatal üsző a mezőről.
Már tegnap, a kék takarító kötényében sem volt kellemetlen, de most így rendesen öltözve ennivaló volt, olyan, mint az őszibarack… különös… különös, hogy eleven barackok sétálnak, szőkék, kedvesek, hamvasak, kövérek és soványak és úgy tűnik fel, csak ki kell nyújtani a kezét és mind elérhető… Mit akarnak ezek a nők?... Egyiknek sincs párja? oly szabadok, úgy kínálják magukat… Mi köze neki hozzájuk… Micsoda sors ez, hogy ő jön távolról, a magyar Alföld közepéről, a por és tüdővész és könyvutálat nyugodt világából s itt az erő, a zöld pázsit, a boldog fák tövében élő, lábonjáró tulipánok és rózsák kerülgetik forró illatozással.
A szomszéd asztalnál négyen ültek. Két öreg férfi s két öregedő nő. Az egyik bácsi, aki szemben ült vele s most cigarettára gyújtott, fehérszakállas, szürkeruhás, széles nagy nyakkendős úr volt, kopasz, magas homloka rózsaszínű, okos és tekintélyes homlok, ősz haja körül tompább fényű, arca egész rózsaszínű a reggeli napon, orra tája pláne, de fehér bajsza alatt a szája oly gyermekes és üde. Mellette az asztalfőn ült a felesége, mint egy öreg krumpli. Ennek is vörös az arca, de oly esetlen és formátlan, csupa puha szöglet, orra bütykös, nyaka görbe, beesett, vastag fején úgy visel valami pikkelyesen csillogó, fekete szalmakalapot egy kis betyáros fekete tollal, mint a kimelegedett gladiátor a hátracsapott sisakot.
Milyen finom, jó, kedves, okos arca van a férfinak s mily szörnyűséges a feleség. A férfi feje mintha megérett volna, az asszonyé elrothadt.
És ilyen lesz a feleség a végén. Mind ilyen lesz. És élni kell vele.
Annyira sértette a dolog, hogy folyton oda-odanézett rájuk s elkezdte keresni bennük a fiatalkori formát. S lassan különös és komikus fölfedezést tett. Az asszony fejében megtalálta a kicsit suta fiatal leány bájos vonalait: a szája, ahogy nevet, még őriz valamit a régi kecse naivságból; a füle, a gyémántfüggővel, mily üde, ez az egy részlet maradt meg a régiből; a keze sem rossz; bal csuklóján egyszerű aranylánc… Odanézett az öregúrra és látta, hogy bajusztalanul mily komikus, sovány, ferdeszájú legény volt…
Így vénülni együtt… Hiszen, ha nem veszik észre egymáson az idő változását!... De hogy lehet ezt meggátolni?... Erzsinek nem volna szabad őt egyedül elengedni egyszer sem… Nem, ha házasságban él az ember, nem szabad összehasonlítást tenni…
*
- Miért fut maga előlem, én nem vagyok olyan veszedelmes, amilyennek látszom – szólt a leány s fölemelte arcát és bátran szembenézett a férfival.
Ez pedig elpirult. Úgy érezte magát, mint egy kisleány, akit egy férfi ostromol. De rögtön fölülkerekedett önmagán s azt mondta:
- Maga sokkal veszedelmesebb, mint amilyennek kiadja magát.
A leány boldogan elmosolyodott.
- Én?
- Igen.
- Miért?
a férfi furcsán, alulról nézett rá s végigvizsgálta.
- Szép… ravasz… hidegeszű…
A leány vörös lett.
- Hallatlan, miket mond nekem.
Bementek a fenyvesbe.
- Ne menjen a kavicsos úton, jöjjön a fák alá.
A leányon fehér betétes lakk körömcipő volt. Egyáltalán oly egyszerű s kényesen volt öltözve, mintha szalonban volna. A férfi végigmustrálta s azt gondolta: ez a nő nekem tetszeni akar s annyira nem képes idomulni, hogy megérezze, hogy milyen az ízlésem.
- Jé, hisz itt jobb menni, mint az úton – mondta a leány.
A férfi nevetett.
- Maga sohase lép a fűbe?
- Nem.
Újra ránézett: ilyen szép nagy darab nő s ennyire szobanövény…
Fölmentek a kis emelkedésen a vörös avarban.
- Ez nem ér semmit – mondta a férfi -, a fenyves. De jöjjön el hozzánk a mi szép tölgyerdeinkbe, ott van fű… Merre van itt kelet?
A lány körülnézett.
- Nem tudom.
A férfi nevetett.
- Maga itt főnök, apácafőnöknő s ez még nem érdekelte, hogy merre vannak az égtájak?
A lány úgy nézett, mint aki eltévedt. Ennek a férfinak oly különös gondolatai vannak. Röstellte magát s egész elejtette kezdetbeli agresszivitását.
- Megálljon, megmondom –szólt a férfi s odalépett a legközelebbi fenyőtörzshöz. Gondosan nézte, körüljárta, kereste a mohos oldalát, de az mindenfelől egyformán vörös volt és tiszta, mint a verthajú friss kenyér.
- Fene ezt a fát – mondta -, hát nem tudom megállapítani.
- Miről lehet?
- Nincs itt egy tölgyfa valahol… - de már nem volt kedve hozzá… - Jöjjön, üljünk le.
A lány boldogan sietett leülni.
- Ne oda… itt füvesebb… az ott szúr… kellemetlen lesz.
Ránézett a nőre s látta, hogy az egy szál ruhában van, talán még alsó fehérneműje sincs s nevetett.
- Megengedi? –mondta s már le is vetette kabátját, leterítette s fölkínálta.
A lány zavartan nevetgélt s elfogadta.
- És maga?
- Óh, én jó barátságban vagyok a füvekkel.
- De hangya is van.
- Hangya?... azokkal is.
Lefeküdt hanyatt s fölnézett az égre, amely egyszínű ezüstszürke volt a különös szúrós lombok közt.
A lány, ahogy ott ült, kissé úgy érezte magát, mintha szobában, szalonban volna. Nem nézett föl s körül és a cipője hegyéig lezárta a világot.
- Van egy cigarettája? – kérdezte a férfit.
- Tessék.
Rágyújtott.
- Maga nem?
A férfinak már rajta volt az ujja a tárcán, akkor eszébe jutott a felesége s lecsukta.
- Nem… Nem vagyok erős dohányos.
Lehunyta a szemét s a felesége arcát igyekezett maga elé képzelni. Milyen undok dolog ez, gondolta, én itt heverek a fűben egy idegen döggel s Erzsi most a gyereket fürdeti… és egy pillanatra látta a felesége finom arcélét, édes mosolyú, vékony, finom, íves száját…
- Én igen – mondta a lány -, én úgy falom a cigarettát… úgy szeretném… mit is: megenni!... Az éjszaka húszat elszívtam.
Ijedten nézett rá. A nőnek most olyan volt a szája, mint egy vámpíré, oly vékony, mintha késsel volna bemetszve, jelentéktelen kis orra alatt kissé lefelé hajló sarkakkal, mint egy hal, vagy denevér, mint egy vámpír szája, ha ez rátapad egy sebre a szív fölött, ez minden vérét kiszívja a férfinak.
Tovább feküdt s szeme bemenekült a tágas, nagy égbe. A madártalan erdő kínosan hatott rá s ezek a tűlevelek mintha ezer s ezer s milliószor ismételnék ennek a női szájnak gyilkos vonalát.
- Nem aludt? – kérdezte kicsit rekedten.
- Semmit… Talán két órát… Már reggel ötkor lent voltam az allén, még egy lélek sem volt fent.
Ő hallgatott. Valami elkezdett benne égni, izzani, zsibongani. Most azt kellene csak mondanom – gondolta magában -, hogy… De szégyellte kimondani még önmagában is a gondolatát.
A csönd egyre feszültebb lett.
- Maga egy ártatlan kislány- mondta a férfi.
A leány összevonta a szemöldökét: FÚJTA A FÜSTÖT.
- Most hajolj rám – mondta magában a férfi a gondolatát -, és csókold meg a számat.
Szemét erősen összezárta s fölpattantotta s boldog volt, hogy nem mondta ki…
Hanem azt mondta:
- Maga épp olyan ártatlan, szűz lélek, mint én… Mert aki komolyan veszi a gondolatát, az szűz…
A leány vad füstfelhőt szítt be és fújt ki. akkor hegyesen előrecsucsorított ajakkal s az ajka oly éles volt, mintha szaruból lett volna, azt mondta erősen rekedten, lassan, tagolva:
- Én nem vagyok…
S elhallgatott s maga elé nézett, újra szippantott és szabályos karikákat eregetett.
- Megmondjam? ne mondjam meg? bevalljam? ne valljam? én nem vagyok lány! lány vagyok, de asszony vagyok, na! ezt még soha senkinek se mondtam meg… Fúj… Volt egy vőlegényem… én akartam… Fúj, ki kellett ábrándulni… és sikerült… borzalmasan megundorodtam…
A férfiban a vér lefelé, lefelé szállott. Egy vőlegény? gondolta magában. Egy? Minden nyáron egy?...
Hosszú csönd után azt mondta.
- Maga egy buta ártatlan kis leány… De ha el nem tapossa azt az eldobott cigarettát, kigyúl az avar és leég az erdő és leég a szanatórium és tizenkét milliárd kár lesz…
A lány hallgatott. Egész elfulladva nyögte:
- És?
- És én megakadályozom ezt – szólt a férfi s felszökött fektéből, mintha varázskörből ugrana ki s rátoppantott a már kihűlt cigarettára.
- Ez a fekete rigó? – mondta aztán és elevenen figyelt egy idegen madár idegen hangjára.
*
Hallatlanul szégyellte magát, mint egy ártatlan lány, akit brutalizál egy barom-férfi és sárba tapossa tiszta a szent álmait. – Fene egye meg ezt a dögöt – mondta magában folyton káromkodva. – Rám vetette a szemét? No. Igen büszke vagyok. Nézd csak.
És egy furcsa érzés volt benne. Valahogy büszke volt magára, hogy ő ilyen becses valami lett, érték, szerelmi érték, erotikai kincs. Hm.
Olyan boldog volt, folyton kacagott s most nem unatkozott, ahogy leült a tó partján.
Piszkos fehér csónakban, suta széles evezővel dolgozott egy kékruhás nő, a férfi ült a kormánynál s mozdulatlan s unatkozva nézett maga elé. Úgy ismerte ezt az unalmat, amely a rabszolga szemekből árad. A férj, aki úgy érzi, áldozat. De mért nem érzi e nő? Hogy van az, hogy a nő képes éveken és éveken és egy életen át egyenlő örömmel ragaszkodni az ő egy férfiához? Oly igénytelen a női szív, hogy az egyetlen zsákmányban ki tud elégülni egész életében a sírig? Bárhova néz, bármelyik párra, mindenütt ezt érzi. Ott fekete ruhában ül a csónakban egy termetes asszony, a férje evez, két gyerek kapaszkodik a csónak oldalába. a nő most kinyitja fekete ernyőjét a nap ellen s úgy ül, oly büszkén és boldogan, mint egy anyacsászárné a trónuson. A férje csöndesen és hallgatva izzad a lapáton. Mit gondol, mit érez? kiérzés nélkül mi van benne? az, hogy jobb volna egyedül, valahol, bárhol, csak ne itt, csak ne az asszonnyal egy csónakban. Ah, ezt nem merné kimondani, még ki se gondolni, ha valaki ezzel meggyanúsítaná, mélyen meg volna sértve. De csak rá kell nézni az arcára, évezredes bánat süvölt belőle, a házasemberek öntudatlan unottsága.
Oly fárasztó az, egy helyben maradni?
A tavacska túlsó partján egy szép szomorúfűz áll, hulló lombja rezgő vonalakkal, szinte kikövülve tükröz a vízben. Ennek nem unalmas a sorsa?... Mingyárt túl rajtuk két fenyőfa, szinte egybenőve, csak a csúcsuk válik el. Férj-feleség? … .Mily sötétzöldek, egészségesek, mily boldogok, hogy itt élnek együtt, egymást egy életen átkarolva.
S ő, aki otthon annyiszor érezte a lankadtságot, a boldogság unalmát, most egyszerre Erzsi után sóhajtott.
És azonnal tűrhetetlen volt neki a magányosság. Szerette volna, ha a felesége itt ül mellette a fehér padon és a vállára hajthatja a fejét, ha átölelheti és fülébe suttoghat, ráborulhat, hozzája omolhat és nézheti, nézheti végtelenül. Mert oly különös, de nem tud betelni a nézésével, finom, ideges profiljával, édes ajkával, álla, nyaka gyönyörű ívével, komoly, barna szeme sugárzó derűjével, kettéválasztott sima, barna hajával, mely oly böjti és nyugalmas kontyban fekszik a nyakán… És a hangjával, azzal a drága, csengő, halk és bensőséges hanggal… Átkarolta a pad támláján a helyet, ahol Erzsije elférne e lehunyt szemmel adta oda magát neki.
- Milyen szép itt – susogta hangosan -, s erre fölrezzent.
Nevetett. Papírt s ceruzát vett elő és soká írt. Himmelreich partján, szerelmes levelet a feleségének. Könyörgő levelet, hogy rögtön jöjjön. Ne sajnálja a pénzt és fáradságot, rögtön, rögtön, de rögtönös rögtön.
Mikor ebédelni ment, az a meglepetés érte, hogy neki a billiárdszobában terítettek. Nem neki egyedül, hanem négyőjüknek, akik egy asztalnál ültek.
- Mi történt? – kérdezte.
- Angol vendégek jöttek, s a Directrice úgy gondolta, hogy az uraknak kellemesebb lesz…
- Mondja meg a Directricenek, hogy nem kellemesebb, s egyáltalán szíveskedjék az új vendégeknek akár a kápolnában teríttetni, de a régieket hagyja meg a helyükön.
Oly ingerült volt, hogy alig ismert magára. Úgy érezte, mint kisdiák korában, hogyha egy tanár részéről kedvezést kapott, mintha megszégyenítés volna a provokálásban… Igaz, egyszer megjegyzést tett rá Klärchen előtt, hogy milyen zsúfolt az étterem, a kanálcsörgéstől nem lehet enni, de most már nem bírta elviselni azt, hogy pletykára adjon okot. Már azt is észrevették, hogy az erdőben egyedül volt, s kétszer is vele.
Ebédhez két üveg sört megivott, bár ezt is tisztára a billiárdszobának köszönhette, mert az ebédlőben nem volt szabad az asztalon semmi szeszesitalt adni. Ha valaki két deci bort kapott orvosi rendeletre, szenzáció volt.
Kissé mámoros és kábult volt, ahogy lement ebéd után aludni. Nem lakott bent a szanatórium épületében, hanem egy külön kis villában, az úgynevezett Smolkában, amelyet a lakások pótlására bérelt a társaság. Jobb volt itt, mert abszolút csönd volt, senki sem zavarta, nem is igen járt arra vendég. A háziasszony egy süket öreg ezredesné volt, aki apatikusan nézte az életet.
Ahogy a szobájába belépett, szinte hátrahőkölt. Ott feküdt az ágyon Klärchen. Egyenesen, mereven, kinyúlva, mint egy halott.
A szemük, mint két éles penge csapott össze. Egy hosszú percig szó nélkül nézték egymást.
- Maga hogy jön ide? – kérdezte a nőtől.
- Ah, hogy kerülök – mondta a leány s leütötte örök cigarettáját a vizespohár tálcájára. Azzal felült s megsimította a haját. – Nekem jogom van mindenütt ott lenni.
- Hm.
- Nincs jogom?... – s egészen utolsó, kihívó nézéssel nézett, hunyorító kék szemmel a férfira. – Én magának ma… Hát megmondom, miért jöttem… Azért jöttem, mert én magának ma kiszolgáltattam magam és maga elfelejtette úri becsületszavát adni, hogy nem él vissza vele…
Dacosan, kihívóan, felkínálkozva s kegyetlenül nézett szembe a férfival.
- Nem emlékszem…- mondtam.
- Nem emlékszik? Nagyon jó! Különös, hogy nem emlékszik. Én valami olyat mondtam magának, amit még soha az életben senkinek nem mondtam, még az anyámnak se… S nem emlékszik?... S nem viszonozza semmivel?...
- Mit?
- A bizalmamat.
A férfi gondolkozott. Legjobban szeretett volna egy jó pofont adni ennek a nőnek, hogy hármat kalimpáljon, de meggondolta, s azt mondta:
- Kérem, ha olyan súlyt helyez rá, én is mondok valamit magának, amit nem mondtam volna meg senkinek.
A lány feszülten, harciasan várt.
- Írtam a feleségemnek, hogy jöjjön el.
- Úgy?
- Úgy.
A lány gúnyosan, mélységes megvetéssel nézte végig a férfit.
- Nem tetszik az átszervírozás a billiárdszobába?
A férfi hirtelen, győztesen, fölényesen, könnyedén mondta:
- De. Sőt. Most már maradjon így.
A nő a homlokához emelte a kezét és megsimította kissé kócos, vörhenyesen barna rövid haját.
- Ahogy parancsolja.
Úgy tett, mintha elmenne, hirtelen visszanézett.
- Mondja, kérem, férfi maga? Nem gondolja, hogy én állásommal, becsületemmel játszom?
- És?... Hívtam?
- S nem fogadta el?
- Mit?
A lány türelmetlenül, eszeveszetten toppantott.
- Adja vissza a leveleimet.
A férfinak nyitva maradt a szája.
- Leveleit?... Én nem kaptam magától… Maga összetéveszt valakivel…
- A gondolataimat – mondta halkan, zavartan, szédülve a nő.
A férfi már félt, hogy hisztérikus rohamot kap, de a lány leejtette a fejét, sápadt volt, különösen mosolygott s elment.
Nem is gondolt többet a német lányra. Kirázta a fejéből s várta Erzsit.
Teljesen meggyógyult, úgy felfrissült s oly képesnek érezte magát a boldogságra, mint soha.
Természetesen az egész szanatórium számára szenzáció volt, hogy egy beteg meghívta a feleségét és mindenki várta Erzsit. S ő boldog volt, hogy az asszony oly üdén, elegánsan és egészségesen jelent meg.
Tele szívvel itta tele magát vele s első éjszaka eldicsekedett neki a hódításával.
Az asszony nevetett, de mintha ború maradt volna az arcán, annyira, hogy ő kényelmetlenül érezte magát s nem mert magyarázkodni, hogy jobban bele ne bonyolódjon a gyanú hínárjába.
Másnap reggel kar-karban sétáltak a platánok alatt; a bódénál megállott és cigarettát vett. ahogy sietve fizetett s visszafordult, legnagyobb megdöbbenésére Klärchent látta, aki fehér ruhában, egyenesen, mereven és erősen festett arccal jött szembe vele. Még látta, ahogy Erzsit végignézte; magasabb volt nála s mutatósabb, de undorító volt a kemény rúzzsal húzott ajkával.
Mikor elment mellette, lefelé forgatott szemmel, alig hallhatóan ezt sziszegte:
- Ezért nem volt érdemes!
És elment.
Ő egy pillanatra paff lett, akkor gyerekes kacajjal a feleségéhez sietett.
- Hallotta? Hallotta szívem? Hogy mit mondott? „Ezért nem volt érdemes!”
Az asszony szeme tágra nyílt.
- Ez? ez az?... ezt mondta?...
Boldogan és ártatlanul ámulva nézett utána. Érezte, hogy ritka szép nő és oly boldog volt, oly boldog, hogy ő maradt felül, amilyen halál lett volna alólmaradni…
Lehunyta a szemét, úgy mosolygott. „Ezért…” S ez ő. Az ajkát egy picit megnyitotta s kéjes kacérság volt benne… Ezért… Hm…
A férje hozzáhajolt, átölelte és megcsókolta édes arcát, melyet soha kendőzőszer nem érintett és tiszta volt és szűzi és ártatlan, mint a rét virága…
Forrás: Pesti Napló 76. évf. 186. sz. Bp., 1925. aug. 20.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése