Előttünk, a park meneteles lejtőjén tüzelt a pázsit. A kanyargó, sárga utak, mint sütkérező óriáskígyók, kavicspikkelyeiket csillogtatva bujkáltak a magas fűben. A virágágyak tarka palmettáin túl zöld hordókba ültetett pálmák emelgették lankadt legyezőiket. A kert forrón, tikkadtan lihegett.
A fiatal báró mosolyogva mutatott a dombon álló, üvegkupolás, teraszos épületre, amelynek piros téglafali harsogva verték vissza a déli verőfényt.
- Nézze csak. Akár valami kőépítőszekrény reklámja…
Az enyhe csúfolódás talált. A furcsa tornyok, fehér erkélyek, kerek oszlopok, sőt a villa sarkán bókoló szomorúfűzek is veszedelmesen hasonlítottak a Richter-féle képesfüzetek ábráira. Az egész épület, henye és oktalan díszeivel, világosan elárulta annak az átalakításnak nyomait, amelyeket a homlokzat szikrázó aranybetűi magyaráztak: SZANATÓRIUM.
- Az apám, ha élne még szegény, megborzadna tőle – folytatta elkomolyodva a báró. – Mert ő építtette. Egyszerűre, majdnem komorra. Tornyok és cifraságok nélkül, csupasz falakkal, vasrácsos ablakokkal. Jól emlékszem rá gyerekkoromból. Akkor nem ékeskedett semmiféle felírás a homlokán s mégis tudta mindenki: mi lakik éjjel-nappal zárt ajtói mögött? A betegség. A téboly… Szomorú?... Istenem, az igazság sohase mulatságos. Igen, ez itt tébolyda volt, az apám kísérleti laboratóriuma. S most? Vidám üdülőhely. Szanatórium. Eh… hazugságok háza…
Bosszúsan legyintett. Aztán ideges, karcsú ujjaival dobolni kezdett az árnyékos pad támláján. Meghökkenve néztem rá. Hiszen értem: neki, a híres pszichiáter fiának, a névtelen és nyilván elszegényedett utódnak fáj a változás, a régi emlékek elmúlása. De mit akar a hazugsággal? Hát a szanatórium kevésbé őszinte megjelölés, mint a tébolyda volt? Mit jelent a furcsa megállapítás: ez itt a hazugság háza? –
Mintha kitalálta volna, min tűnődöm, élénken folytatta:
- Úgy igaz, ahogy mondom. Ez a ház, mióta leszedték ablakairól a vasrostélyt, tele van hazugsággal. Csudálom, hogy két hét alatt még nem vette észre. Itt mindenki hazudik. A vendégek, az orvosok, a főnökök és szolgák. Mindenki. Persze. Hiszen akik idejönnek, éppen ezt akarják. A komoly betegek is, mint „kannibál bácsi”, az alkoholista tésztagyáros, aki kézzel eszi ebédnél a sertéskarajt s uzsonnánál egyszerűen a szomszédja zsebébe köpködi a meggykompót magját, meg az egészségesek is, mint az a bizonytalan közérzésről panaszkodó pesti kereskedő, aki valószínűen egy fenyegető kényszeregyesség izgalmai elől menekült ide. Nem hiszi? Nézzen körül. A beteget meggyőzik, hogy nincs semmi baja. Az egészségesnek viszont el kell hinnie, hogy súlyos beteg, másképp mi címen költené szanatóriumra a drága pénzét?! Célszerű diagnózis. Ugyanattól a gombás rostélyostól az egyik hízik, a másik fogy, - amint parancsolja. Kifelé, befelé egyformán hazudik az egész társaság. A hölgyek és az urak milyen finomak, disztingváltak, műveltek és elegánsak, holott mindez látnivalóan szörnyű nehezükre esik. Mind mást, többet akar mutatni önmagánál. Csupa jó ruha, csupa kivasalt arc, kimért mozdulat és főúri igény. Pár hétre kiugranak saját életükből, kiszámított garassal gazdagot játszanak s úgy tesznek, mintha egész esztendejük ilyen könnyű, derűs és gondtalan lenne. Otthon hagyják a bajaikat, mint a foszlott kabátjukat, aztán becsapják magukat: nincs is baj otthon. Semmi. Cukor az élet. Nyalóka… S a doktorok? Jó arcot vágnak. Mosolyognak, udvariaskodnak. Hét végén pedig gondosan megolvassák a honoráriumot… Hazugság, mondom, hogy hazugság…
Egészen kipirult az izgalomtól. Egyszerre elnevette magát:
- Mennyi szamárság jut az ember eszébe ebben a melegben. Hanem azért van valami a dologban. Kettős, álcázott élet folyik itt csakugyan. Nézzen be egyszer a szuterénbe,. Igen, ott a terasz alján, azokon a földbe süppedő ablakokon, amelyek délután olyan gusztustalan, langyos ételszagot lehelnek. Ott van a konyha, meg a cselédség lakása. Külön világ. Fönn minden csupa ragyogás, kényelem, fényűzés. Perzsa, csillár, faragott bútor, zongora, könyvtár, dohányzó, szalon, billiárd, hintaszék, mah-yong. Pihenés, séta, szundikálás, nevetés. lenn: sistergő munka, örökös rohanás, gőz, szenny, zsírfoltos ruha, veszekedés, szegénység, mind gondosan elbujtatva a föld alá. Salak, a mutatós, nagyszerű gépezet kazánja alá rejtve, titokban, hogy ne lássák. Hogy ne zavarja a drága harmóniát, a számlázott illúziót. Ott laknak a morlokok, az új trogloditák. Ott lapul a szociális probléma, s csak néha üzen fel a fényes napvilágra, bosszús tányércsörömpölésen, halk dúdoláson, borravalókat fogadó, morcos „köszönömön” keresztül. Ki látja, ki veszi észre, hogy ők is itt vannak, szomorú fundamentumai ennek a vidám világnak, a hazugságok házának?!...
Elhallgatott. Cigarettára gyújtott s hosszan mélázva nézte a villa szegletét zászlózó, zöld hajkoronájú, földet söprő szomorúfűzeket.
- Kár, hogy ezeket is nem vágták még le pubifrizurára – mondta kis idő múlta, csendes malíciával. – Úgy jobban illenének ide…
Ellenkezni próbáltam, nem túlságos meggyőződéssel, inkább a magam megnyugtatására mert éreztem, hogy a báró kiélezett okoskodása mélyén csakugyan van egy tövisre való, kellemetlenül szúró igazság:
- Igen, értem. Tagadhatatlan… de azért mégis… gondolja csak meg: lehet-e az ilyesmin változtatni? Mióta ember él a földön, hazugsággal van tele a világ. Nem lehet ettől megszabadulni. S ki tudja: talán nem is kell? Vannak hazugságok, amelyek föltételei az életnek… éltető hazugságok, ahogy Ibsen mondja…
- Ibsen? – kapott szavamba a báró. – Az apámnak barátja volt. járt is itt egyszer, akkoriban. Rövid ideig maradt csak. Nyilván nagyon őszintének találta a környezetet… Ha most idejönne, bizonyosan jobban meg lenne elégedve. Ilyen helyen ő mindig kitűnően érezte magát… Na, isten vele!...
Eldobta a cigarettáját. Fölkelt s a villa felé indult. Még el se tűnt, mikor a park alsó fordulójánál megcsikordult a kavicsos út. Odanéztem.
Könnyű, fehér ruhában, kezében rakettel, a főorvos igyekezett fölfelé. Már messziről jókedvűen integetett, s ahogy közelebb ért, nevetve mondta:
- Képzelem, milyen mulatságban volt része. ismerem már a báró mókáit. Kicsit degenerált, mint a legtöbb zseniális apa gyermeke. Mióta a szanatórium részvénytöbbségét eladta, állandóan Marxot olvassa és szed bennünket. Nem baj. Azért nem rossz fiú. Neki is kell valami hazugság – önigazolásul…
Forrás: Pesti Napló 76. évf. 183. sz. Bp., 1925. aug. 15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése