Nem messze hordja még a szél a hangot,
Az ősz vezérnek vég búcsú-szavát, -
Még ott a könyek a szemekben, még ott
Siratja a nép eltűnt bajnokát…
Ott térdepelnek – távol ködbe nézve –
Fehér alakját látni vélik még…
Az ősz vezért már messze hordja lépte, -
Holott a földdel összeér az ég,
Büszkén nyúlik fel a magasba Nébó,
A nagy vezér épp ilyen sirra méltó.
Nyugodni tér a nap. Végső sugára
Fényben föröszti Nébó tetejét.
Ott áll az ősz; a messze láthatárra
Függeszti némán sóvárgó szemét…
Melyet mint ifjú álmodott gyakorta, -
Melyért küzdött a férfi és az agg:
A várva-várt hon kéklő síkja orma
A távolban előtte állanak.
Ott áll a hon, - tej és méz folyva benne, -
Mintha egy álom tündérképe lenne.
Zöld parti közt a Jordán csendes árja, -
Hab-fodraival szellő enyeleg…
Gazdag keblét a rónaság kitárja,
Fölötte ért kalásztenger lebeg, -
Hívólag int a pálma lengő lombja
S a karcsú czédrus a magasban ott…
Tolvaj szellő virágokat rabolva
Hoz a távolból édes illatot, -
Susog felette hivogatva, kérve…
Szavában annyi szép jövő reménye.
De ám e hang az ősz vezér szivébe’
Alvó fájdalmát költi fel csupán:
A távol honnak bűvös bájos képe
Kopár reménye gúnyolója tán…
Mint vonja a vágy: keble óriása
- Fél század óta óriásra nőtt –
de Jehovának félelmetes ujja
S mennydörgő szava visszainti őt.
Nagy a parancsszó: súlyos átok zárja, -
- Hallgatni mégis oly nehéz reája!...
„Megtöretetlen Isten végezése,
Ellene ember semmit sem tehet!
Tündér jövendő száz szinű reménye –
Futnék utánad, ámde nem lehet.
Nyugszik a nap. Én is nyugodni térek…
Nap nyugtakor az árny hosszú setét - -
Bocsásd meg uram, hogy ha szolgád téved,
Nem bírva nyugton tűrni végzetét…
Ím hallgatok… Nem zúgolódom többé.
Jó vagy te és szent… áldassál örökké.”
„Sok jóval áldott szent kezed meg, Isten!
Te adtál nekem küzdelemre tért.
Elismerést midőn nem nyertem itten,
Öntudatomban adtad meg a bért;
Adtál hatalmat, melynek szikla enged,
Mely zúgó tengert csillapíta le;
Láttam születni egy új nemzedéket…
Nagy volt jóságod, - beérem vele…
Nem is kívánok több áldást magamra,
Csak népemet fogadd szent oltalmadba!”
„E népet eddig végveszélytől óvtad, -
Tedd hát erőssé annyi kin után;
Erény világit kebelébe oltsad,
Hogy el ne bukjék sok nehéz tusán;
A törvényt, mit én hideg kőbe véstem,
Szivébe vésse szentséges kezed;
Mert a mely népnek a törvény szívében,
Elveszni annak soha nem lehet;
Az áll szilárdul s Istenébe’ bízván,
Megőrzi, védi e dicső talizmán…”
„S te nép! kit eddig Isten ujja védett,
Légy mint a puszta – mely nevelt – szabad,
Ifjú vezér! övezz melledre vértet,
Vezesd csatára a bátor hadat.
Ott lesz szellemem zúgó harczotokban,
Ha szent ügyért kell vívni szent csatát,
Ott lesz a kürtök riadó szavában,
Mely porba dönti Jerikó falát,
S ha majd a harczot koszorúzza béke,
Beolvad a nép hálaénekébe…”
És szólna még: remegve nyílik ajka,
De teste megtört, föld felé siet…
A szív, hol egykor érzelem viharza,
Most oly lakatlan, csendes és rideg…
A lélek, mely mindig magasba vágyott, -
Szabaddá téve, siet ég fele…
S aranyszegélyű felhők vánkosáról,
Áldó mosollyal néz honára le.
És e mosoly, mint a tavasz sugára
Áldást lehel a honi hant porára.
Pihenj, vezér! küzdelmed véget ére.
Takard be lágyan hulló falevél.
Kúszó repkény, lágyan simulj fejére,
Méltóbb helyeden nem pihenhetnél…
Mosolygó hajnal, jőjj el este, reggel,
Teritsd ki rája bíbor sátorod,
Köszöntsd álmát dalos madársereggel…
Szelíden zengjen altatódalod…
Jőjj, déli szél… susogj felette, pálma…
Legyen szelid a szunnyadónak álma.
Forrás: Hárfahangok. Vallásos költemények gyűjteménye egyházi és iskolai használatra. Szerkesztette Payr Sándor. Budapest, Hornyánszky V, Cs. és Kir. Udvari könyvnyomdája 1906.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése