És leesett az erős férfi
A mester lábai elé.
Remegő karját remélve nyujtja felé, -
Zokogva kéri:
Beteg a lányom,
Fakadó virágom,
Egész világom!
A halál csontkeze már megragadta,
Vissza nem adja…
De te erősebb vagy a halálnál.
Ha te a beteg ágya mellé állnál –
… Jézus rátekint az esdeklőre:
Derült nap a komor felhőre,
Szivárvány születik belőle.
**
Tizenkétszer látta
A rügy fakadását.
a rügy fakadását, a rózsák nyilását.
Szép volt, mint a szép piros hajnal.
Szelíd, mint békét hirdető angyal,
Eleven, mint a zerge,
Ajka beszédes, mint a csermely,
És most mivé lett?
Üveges szemében alig van élet,
Két orczáján tűzrózsa ég…
Közel, közel a vég!
Forró köny öntözi arcza tűzrózsáját,
Forró csók hűsíti epedő ajakát:
Anyja könyje, csókja.
Oh, ha forró könyje, oh ha vére árán
Megválthatta volna a halál karjából,
Megváltotta volna.
De nem tehet érette semmit, semmit,
Csak remél, - csak sír.
A beteg szívére teszi kezét,
Szemét arczára függesztve,
Minden lélegzetét leste,
S figyelte az utcza neszét,
A várt segítség ha ideér-e?
Vagy a csontkezű halál győz-e?
Minden zörejre éled reménye,
Felcsillan könnyes szemének fénye.
„Uram siess, siess ne késsél,
Szivem megszakad, megöl a kétség.”…
Aggódva a perczeket számlálgatja,
Marasztaló szóval lányát szólítgatja:
„Nézz reám, ölelj még!”
S liliom két karját kinyújtva a gyermek
Anyját átöleli.
Anyját átöleli görcsös szorítással.
Anyámnak szólítja pihegő súgással,
Homlokán veríték gyöngyei ülnek,
Orczái pirosra hevülnek,
Szelíd mosoly vonul ajkain végig
Még egy tekintetet vet anyjára,
Édes, szelíd tekintetet,
Mélyet, áthatót, kedveset,
Mint a nyugvó nap a kedves tájra…
Egész testében összerezzen,
S ajkáról a végsó mély sóhaj ellebben…
… Fájó zokogás hat a földtől az égig,
A megtört anya szíve vérzik.
„Nincsen gyermekem, vége, vége,
Összetört szívem egy reménye:
Az Úré az erő s a hatalom,
De ő nem könyörült fájdalmamon!”
**
Halálos hírrel siet a szolga,
„Ne fáraszd a Mestert!” – lemondón mondja,
„Hiába most már úgyis minden,
Leányod – nincsen.”
- - - - - - - -
Láttátok-e már reményt megtörni?...
- - - - - - - -
- Lába meginog, szive megrezzen,
Könyje megered nehéz cseppekben, -
De Jézus szól,
Nem szólott soha senki szebben –
„Ne félj, csak higyj, s megtartatik!...”
Nem fél, hisz, remél, ha Jézusra tekint,
De kétsége legyőzi megint,
Ha hazafelé forditja szemét,
Már hallja a gyászolók zaját.
Már látja a fájdalmas anyát,
Már látja leánya hűlt tetemét…
Fizetett emberek vásári gyásza,
Az anya fájó sikoltása,
Az atya hörgő sóhajtása:
Kinok keserű tengere,
Fájdalmak sötét fellege!...
De íme Jézus szelid szava hallszik:
„A leány nem halt meg, csak alszik.”
S mint a fergeteg tör ki erre
Gúny, szidalom, kétség egyszerre,
A pokol egész hada felszabadul
Szegény szíveket tépi vadul…
A Mester megfogja a lány kezét, -
A lány felül,
Sötét éjre szép nap derül,
S elbuvik mind, egymásután
A holló, a halálmadár.
S lecsendesül a szivnek zivatarja…
Ilyen erős a Jézus karja!
Forrás: Hárfahangok. Vallásos költemények gyűjteménye egyházi és iskolai használatra. Szerkesztette Payr Sándor. Budapest, Hornyánszky V, Cs. és Kir. Udvari könyvnyomdája 1906.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése