Messze lenn az Adriáról sötét felhők szállnak.
Hősihalott hírét hozták vitéz Túry Pálnak.
Öltöztetik feketébe özvegy Túry Pálnét,
Vendégváró udvarában egybegyűl a háznép.
Fehér asszony feketében, az igézet fája…
Még az irigy is beszéli: nincs a földön párja!
Ilyen asszony kísérője nem lehet a bánat,
Elég amit magára vesz: a szokás, a látszat…
„Mit ér a gond, mit a látszat?...” – nem búsul az özvegy,
Itthon maradt jóbarátok hősi torra jönnek…
Rakott asztal, víg legények, bősége a bóknak,
Unatkozó asszonynépek megvigasztalódnak…
**
Ezalatt a Doberdónál vitéz Túry testét,
Csipkerózsabokor alján sziklasírba tették.
Bíborszínű dérvirágon táboroz az élet,
Hol a hősök sírja fölött egy új világ éled…
Szunnyadozik félszemével Árpád hősi népe,
Másfelől a hitszegőnek mélyed a szívébe…
Egyszerre csak éjféltájon megnyílnak a hantok,
Száz vitézzel, száz ezüst mén dobban elő rajtok…
Fut a halál légiója szellőszárnyra kapva,
Aki látja, - Isten óvja! – nem virrad új napra…
**
Dőzsöl a kedv Túryéknál, pogány lakzi támad,
Pezsgő mellett kacaj tölti a gyászoló házat…
Férfi, asszony, összebúgnak: - szíve van a bornak!...
Csuda-e, ha a bizsergő ajkak összeforrnak?
Barátok az árva fészken… nem magyar az egyse’!
Sötét gyászát Túryné is más karján feledte…
„Igyunk! Így öröm az élet, - szól az egyik dáma –
Ha keresik a bánatnak se szeri, se száma…”
„Romok felett új élet hajt, nedű kell hozzája,
A legzordabb felhőnek is nap a koronája…”
Vág a beszéd csattanója, akad híve száz is,
Pohár telik, pohár ürül, gyöngyben úszik máris…
Túrynéra! – int kacéran – csendül a pohárka,
S hogy, hogy nem, a ház úrnőjét homlokon találja…
Ám a tobzó hangulatban szinte fel sem érez,
Vére buggyan, mámorában még sem jut eszéhez.
Surran a tűz kis patakja, piros mint az élet…
Riadt őzként keblén keres biztos menedéket.
Tikkad a kéj, nő a mámor, vad vihar a szívben
És a vágyak tengerében összeolvad minden…
**
Éjfélt ütött!... pezsg az élet, de a víg vendégek,
Valami zord sejtelemre titkon összenéznek…
Egyse tudja, mégis érzi: itt valami készül,
Akár csak az önvád réme törne fel az égbül…
Mintha síri álmodásból most ráznák az éjet
S láncát tépné a felébredt hazajáró lélek…
Néz elébe, néz az özvegy, festi már a rémet…
Puha pamlag lágy öléből a tükörbe mélyed.
S ím a sejtelem ködén át bősz haragtól égve,
a tükörben megjelenik vitéz Túry képe…
Úgy pattan fel Túryné most, mint kit tetten érnek,
Ott a Végzet… s nem tud hinni a saját szemének.
Rémülettől a vendég is futna száz irányba
S ha gyökeret nem ver lába, talán meg sem állna…
Nézik egymást tépelődve Túryné – s a másik…
Áll az idő, szinte a perc esztendőre válik.
Vad szökéssel tör elő, majd megtorpan az árnykép,
„Hah, ez ő!... a homlokán seb… szemén bosszúvágy ég…”
Kél a hitves lelkivádja gyötrő szenvedéllyel,
Kebléhez kap, mint ki sajátszívét marja széjjel.
Túry pedig áll fölötte, mint az Isten ujja:
„Ne tudd, mégis kétszer érjen a megtorlás súlya!...”
Néz borongón, révedezve, Túryné eg percig,
Míg a vétek minden átka dúlt agyára fekszik…
Felzokog, kacajba torzul… nem nyög a vád benne,
Messze bámul, mint akinek elröppen a lelke…
**
Nem szól Túry, ajkán mégis mintha ige szólna:
„Hűtlen asszony, im utólért az igazság jobbja!...”
foszladozik fátyolképe s mint aki megbékül:
Búcsútmondó tekintete lágy mosolyra szépül…
Túryné meg mintha benne látnok erő dúlna:
Sejti, érzi, tudja most megy, az utolsó útra…
Futna már, de int a Végzet földi bíró nélkül
S a tükörbe saját bűnös karjaiba szédül…
**
Túrynét a tükör mélye bús magába nyelte:
Kétszer hal meg, ki a haza hősét hagyja cserbe’!...
Forrás: A Természet 21. évf. 7-8. sz. 1925. ápr. 1-15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése