Bartalis János: Reggel

Oh, reggel, köszöntlek!

De mért babonázod meg lelkem,

Mint az oláh asszony, hogy szép, ifju lányát szeressem?

Mért ejtesz rabul, hisz anélkül is szeretlek?

Mért jössz előmbe dal- és virágszekéren, hogy

elkáprázzék a szemem és ne tudjam, hogy szívem dobogását

csitítgassam-e, vagy ajkamra tegyem ujjam és hallgatva

roskadjak le előtted?

Mintha minden lomb integetne és megmozdulnának

a mezőknek füvei.

Mintha minden virág kibomlana és folyna az illat.

Úgy tetszik, mintha kezek nyúlnának ki

az ágak közül és csak téged tisztelnének

és csak neked bókolnának.

Úgy tetszik, mintha nyelve támadna minden porszemnek

És olyan új, sohanemhallott hangon szólni kezdenének,

hogy megáll gondolkozásomnak folyása az ámulattól és

hideg zsibbadás fut végig tagjaimban, mert

minden csak téged dicsér és minden csak neked áldoz.

Feltartózhatatlanul minden csak eléd siet,

hogy elsőnek hódoljon: csak én állok némán, mozdulatlan.

Feltartózhatatlanul minden csak ünnepet hirdet:

Csak én nem tudom ajkam szóra elhatározni:

Mert minden nyelv olyan nagyszerű

és minden igéjük olyan új.

Mert minden nyelv olyan szédületesen-szép és minden

szavak olyan vad boroszlán illat.

Mert minden nyelv annyira túlszárnyaló és annyira hatalmas,

hogy csak elveszni és beletörpülni tudok hangjuk árnyékába.

Mért indítsam tehát szólásra nyelvem?

És olyan kisértetiesen megdöbbentők, hogy

Csak szent némasággal roskadhassak le előttük és

hideg kezemmel megrészegült lelkem

mámorát takargassam.

Forrás: Nyugat 1918. 5. szám