2017. okt. 16.

Kormos István (19123-1977): Egy kihantolt sírra



Aki világra szültél
szoborrá merevültél
zúzos virággá hűltél
föld alá lemerültél

Két kezed összetetted
deszkák közé szögeztek
az Úrjézus kiálta
híván menny kapujába

Te lánynevedet ösveny
porába írta Isten
kicsit megállt fölötte
s lábával eltörölte

Agyagos gödröd nyitva
csöndjét ott rád borítja
elérni azt a csöndet
Szent Mihály lova röptet

Aki világra hoztál
fiadnak sose mondtál
hozzám egy pisszt se szóltál
magadhoz nem karoltál

A szemeid a voltak
rólam elvándoroltak
sírásod kútján földdel
kevert rézfillér zöldel

A körmök ezüst holdja
hova lett szád pirossa
kondor koronád bolyha
homlokod fényes boltja

Te gyöngyed nem lehettem
keserű átkod lettem
inkább voltál te árva
én kövek zuhogása

Méhed gyümölcse voltam
szíved két lábbal rúgtam
testedből lettem tested
ágadból a kereszted

Elröppentem szívedről
sólyom lássalak fentről
hal úsztam élni vágyva
a véred áramában

Nem voltam reménységed
jöttöm sikongva félted
töviskoszorú-éked
kifröccsentettem véred

Jövőd csillogó partját
süldőkorod nyugalmát
rontottam össze kölyked
taposván termőfölded

Nem voltam semmi másra
csak voltam kínzatásra
kés voltam vas-szorító
kínokkal elborító

Aki eleven voltál
két térdre leborultál
mindened nekem adtad
de magad földnek adtad

Aki eleven élő
voltál virágot lépő
anyámból mivé lettél
csontvázzá fehéredtél

Elhagytál napot holdat
tücsköd csak siratozhat
hull üszög feketéje
gyökerek sárga vére

A föld magába szippant
aztán kettőbe roppant
szétmorzsol száz alakra
fehérlő csontsalakra

Nem volt emléked bennem
csak a neved nevemben
azt hittem sose jössz föl
nem támadsz föl a földből

Nem láttam soha fekted
fölötted a kereszted
s halántékomhoz vágod
a második halálod

Mert nem hagytak feküdni
szoborrá merevülni
zúzos virággá hűlni
örökre lemerülni

Sírodból kitakartak
ha csontjaid maradtak
széthányták vaslapáttal
födvén fekete sárral

Futhat a szél fölötted
társa vagy új göröngynek
tél nyár jön hó eső jön
lábnyom leszel a földön

csontvázból lettél földdé
fekhetsz anyám örökké
méhed a hajdan áldott
többé nem hajt virágot

Nem lesz többet neved se
emléked se jeled se
kevesebb vagy mi voltál
egyetlen marék csontnál

Voltod csak bent nem omlik
elébem föltoronylik
az idő fala védi
minden nap számonkéri


(Forrás: Aranyasszony antológia)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése