Thiery Árpád (1928-1995): Siralom

A folyosó végén volt az iroda. Keskeny és barátságtalan. A magas, cellaszerű ablakból száraz, hideg fény hullott alá. A pap az íróállványhoz lépett, felnyitott egy könyvet, tollszárat választott, a tollhegyről körömmel lekapart valamit.

- Milyen sírhelyet akar? – kérdezte.

- Fontos helyre szeretném temettetni – mondta Frank csöndesen. Tekintete végigfutott a sárga falakon. Egy festmény állta útját: a Krisztus keresztje alatt roskadozó szirénei Simont ábrázolta.

A pap a tollszárat belekoccantotta a tintatartóba.

- Értem, de milyen osztályú sírhelyet akar.

- Első osztályt.

A pap beírt valamit a könyvbe.

Frank tüzetesebben körülnézett, és visszaemlékezve a gyerekkorára azt gondolta: „Itt is biztos vannak melegebb, oldottabb pillanatok, amikor mindenről természetes hangsúllyal lehet beszélni, és nagyon kellene most egy-két ilyen pillanat...” Szeretett volna valami bensőségeset mondani. De legalább keserűen megjegyezni, hogy förtelmesen sokat késnek a vonatok.

A távirat a zsebében volt. A motoros kézbesítő este kilenc után csöngetett.

Édesanyját a munkahelyéről kórházba szállították, állapota válságos, kérte, hogy látogassa meg.

A gyorsvonat reménytelenül lassú volt. Mintha megközelíthetetlen lett volna az a város, ahol az anyját kórházba szállították.

- Csendes misét a halott lelki üdvösségéért? – pillantott fel a pap kérdőn. Követelés nélkül.

- Szeretném, ha a mise után szólna az orgona.

A pap bólintott, bejegyezte a könyvbe.

- Esetleg Bach – tette hozzá Frank.

A pap szembefordult, fény érte szabályos, komoly arcát. Frank rokonszenvesnek találta, s úgy gondolta: a komoly arc a reverendától független, külön életet él.

A boncmester sokára jött ki a csöngetésre.

- Megnézi?

Frank némán, kemények rázta a fejét. Pénzt adott a boncmesternek.

A kórház rácsozott vaskapuja becsukódott mögötte. Megkönnyebbült. Megszabadult valamitől, aminek nem tudta a nevét.

Lehunyt szemmel állt a kerítésnél. A vakság mélyén megjelent az anyja, mint egykor: száraz, szinte nyomasztó meleg volt, a salakos udvar egyik sarkából a másikba vezényelték őket még nem tudták, hogy kit fognak a tüzérekhez irányítani és kit a páncélosokhoz. Az anyja a rácsozott vaskapuba kapaszkodva ácsorgott, tekintetével szünet nélkül Frankot kereste, ide-oda röpködött a kerítés mellett, mint egy ősz madár. Étlen-szomjan várt egész nap egyetlen pillanatra. Legfeljebb fél percre. Frank árnyékot keresett az udvaron. Minél távolabb a kerítéstől. Egy sovány fiú Újpestről, aki mindenáron konyhai szolgálatra szeretett volna kerülni meglökte Frankot.

- Te, ki az a lelkes öregasszony, ott a kerítésnél?

- Fogalmam sincs.

- Pedig azt hittem, hogy hozzád tartozik.

A koporsót fél egykor hozták ki a halottasházból. Gyengén szitálni kezdett az eső. A pap az ezüstkeresztet és a szertartás tárgyait elhelyezte a fekete drapérián.

Frank jól ismerte a temetőt. Amióta az anyja eben a városban élt, éjszakánként álmában gyakran átrepült ezen a tájon. Hosszan körözött a folyó mentén s a Várnak nevezett kis domb mögötti kertváros fölött, aztán hazaindulás előtt búcsúzóul mindig a temető fölé szállt. Tudta, hol van a költő sírja. Négy sarkán minden évben november elsején a kőkelyhekben olajlángok lobogtak. Frank ismerte a parcellák római számos rendszerét és a harangláb mellett a csonka kőkereszt történetét, melynek vízszintes szárát tizenkilencben ágyúval ellőtték a románok. Krisztus kifeszített karjai azonban épek maradtak, s azóta is intőn meredeztek a levegőben.

A kántor felnyitotta az énekeskönyvet, de bele se pillantott. Hangja mélyen zengett:”Ments meg, uram, minket, az örök haláltól...”

Két idős asszony összesúgott. Frank minden szót hallott a háta mögött

- A koporsót már leszögezve hozták a kórházból.

- Miért vajon?

A kántor érzelgősen megemelte a hangját: „Midőn az ég és föld meg fognak indulni...”

Frank lelkifurdalással gondolt vissza a régi időkre. Az új lódenkabátra is. Aznap reggel az anyja rántott levest főzött, elosztotta, magának valamivel kevesebbet hagyott. Kenyeret aprítottak bele. Szótlanul kanalazták a levest.

A hallgatás felőrölte Frankot. Nem bírta tovább. – Vissza fogom hozni,még ma visszahozom tőle – nyögte. Az anyja szelíden bólintott. Frank megvárta, míg elmegy hazulról, aztán utána lopózott. Az utcán a házfalak mellé lapult, a hirdetőoszlopok mögé állt, hogy az anyja meg ne lássa. Dolgavégezetlenül ment haza. Csak az vigasztalta meg, hogy mindenkinek van anyja.

Az akácfák között megjött a hideg szél. Frank megborzongott: - Évek óta, ha a rádió bemondta reggel, hogy a keleten várható hőmérséklet mínusz öt vagy ennél is alacsonyabb, mindig arra gondoltam, hogy egész nap fázni fog...

Az utolsó levél is a zsebében van. Magával hozta.

Leültem a levélhez, de hogy fog ez sikerülni, azt nem tudom. Csak azt akarom megírni, hogy nagyon szeretném, ha eljönnél vagy én elmeni. Lehet, hogy utoljára, mert nagyon beteg vagyok a szívem most már teljesen végezni akar velem minden áron a hátamon akar kimenni fáj és nyilamlik, ma vasárnap van, délig feküttem és bórogattam, de feleket kelnem mert éhes lettem és egy kis levest főznöm kellett. Várlak is, meg készülődök is de hogy el tudsz e jönni, nem tudom, nagyon szeretném. Mindenesetre sürgönyöz, ha el tudsz jöni. Szeretettel csókol édes anya... Az éjjel nagyon rosszul voltam, megyek az orvoshoz. Ha netalán, nem szeretném, komoly dolog történne, vigyázz a kis bádogdobozra. A temetési költség, csak egyszerüt. Az üzemben is van ötszáz forintom.

A koporsót föltették a gumikerekű targoncára. A targoncát két gyászruhás ember kitolta a salakos útra. A pap a targonca elé lépett, s jelt adott a temetőgondnoknak. A gondok rángatni kezdte a lélekharangot. A vékony harangszó elhullámzott az akácfák fölött, a cukorgyár felé vitte a szél. Frank emlékezett, hogy amikor az apját temették, harminckilenc február végén, valósággal tavasz volt, a tanító vezetésével az egész negyedik osztály térdzokniban, ünneplős ruhában az udvaron ácsorgott. Azon a napon sokan a szívükbe zárták Frankot, ő mégis szenvedett, mert az emberek fájdalmukban látták őket, s úgy  érezte: olyan ez, mint a lemoshatatlan szégyen.

Idős, kalapos asszony lépett Frankhoz. Az anyja váltótársa volt az üzemben. Férfiingeket vasaltak.

- Köszönöm, hogy nem felejtette el a papot – mondta. A koporsóra pillantott. – Az ő nevében is.

A főkönyvelő, aki az üzemet képviselte, Frank mellé húzódott. Sapkája a kezében esőkabátja gallérját felhajtotta. Frankot idegesítette, hogy a főkönyvelő szorosan mellette halad. Mint egy hozzátartozó.

- Mit gondol, föltehetem a sapkámat? – kérdezte a főkönyvelő.

- Hiszen esik az eső – bátorította Frank.

A vizes arc megrándult. A főkönyvelő egy lépéssel lemaradt. Föltette a sapkát, majd Frank után lépett.

- A beszédet a halottasház előtt akartam elmondani, eredetileg ez volt a szándékom, de a pap miatt nem lehetett.

- Miért?

A főkönyvelő kiemelte az arcát a felhajtott gallérból.

- Még kérdezi?

Frank nem válaszolt.

- Egyáltalán nem számítottam arra, hogy pappal temetteti el. A maga esetében.

- De hisz nem engem temetnek.

A főkönyvelő elbizonytalanodott.

- Majd a sírnál elmondom a beszédet – mondta végül. Átlépett egy tócsán, vizes gumitalpa megcsúszott.

- Ott is beszélni fog a pap – jegyezte meg Frank.

Szótlanul haladtak a koporsó mögött. A többiek kissé lemaradtak. Mások lerövidítették az utat, és keresztülvágtak a közbeeső parcellákon.

A főkönyvelő időnként hátrapillantott, mint aki a megtett út hosszát mérlegeli.

- Mit gondol? – kérdezte. – A sírnál annak ellenére, hogy ott lesz a pap, elmondhatom a beszédet?

- Miért fontos ez a beszéd magának? – kérdezte Frank türelmetlenül.

- Jó munkásunk volt, ennyivel tartozunk neki. A legjobbak közé számított. Amikor megkapta a kitüntetést, levelet írt a miniszternek. Olvastam és mondhatom, hogy kivételesen szép levél volt. A maga édesanyjában volt valami nemes egyszerűség Nagyon sajnálnám, ha ezt nem mondhatom el a temetésén.

Frank nem szólt hozzá többet.

Befordultak a tizenhetes parcellába. Már zuhogott az eső. A pap rövidített a szertartáson. Esernyőt tartottak föléje A főkönyvelő távolabb megállt, a frissen hantolt agyagos sírok között. Az asszonyok virágot dobáltak a koporsó után. A sírásók megkezdték a gödör betemetését.

Frank úgy érezte: a göröngyök tompa dübörgése semmivel se kisebb gyötrelem, mint amikor a második világháborúban az angol repülőgépek rombolóbombákat szórtak rájuk.

Ömlött a novemberi eső. A sírnál csak néhányan maradtak: a pap, a kántor, a házigazda felesége, hárman a fehérnemű üzemből és egy öregasszony, akit senki sem ismert. Frank letörten állt az esőben. Most értette meg, hogy a halál és a gyász a látszat ellenére két külön dolog: minden halál a félelem újjászületése, a gyász pedig valamiféle fájdalmas mesterkedés, amit az ember önmaga és a halál közé állít.

A temetés befejeződött.

Az anyja kivált az emberek közül. A múlt most már Frank kezében volt. Tőle függött, hogy bizonyos emlékek érvényüket vesztik-e, más dolgok pedig előtérbe léphetnek. Azt gondolta: „Most már az dönt, hogy miről akarok beszélni és miről nem. Lesznek dolgok, amikről ezután sohase fogok beszélni, mintha meg se történtek volna...” Belevörösödött a gondolatba. Az a körülmény, hogy az anyja halálával a bűnei a mélybe merülnek, megkönnyebbítette a lelkét, másfelől viszont rossz érzés fogta el arra gondolatra, hogy ezután idegen családokhoz fog tartozni.

Kigyalogolt a kertvárosba, megállt a ház kerítésénél.Az anyja hátul, az udvarban lakott. „Megsüllyedt az ablak” – gondolta Frank meglepődve. De nem volt egészen bizonyos benne, mert legtöbbször éjnek idején érkezett, és hajnalban már utazott vissza. Minden utazás gyötrelem volt. A vonaton még erős vágyakozásban égett, s vele együtt a gyerekkor emlékei éppoly nagyszerűek voltak, mint a jövő dolgaihoz fűződött remények. A megérkezés örömét semmihez se lehetett hasonlítani. Abban a percben az volt az életük értelme, az övé, s az anyjáé. Aztán eltelt egy kis idő. Talán csak negyedóra. Ivott egy pohár tejet. Elszívott egy cigarettát. Ennyi idő elég volt, hogy feloldozza magát az indulás előtt tett fogadalom alól: most legalább egy napig marad.

- Elkísérlek az állomásra – hallotta a múltból az anyja hangját. – Addig is veled vagyok.

- Feküdjön csak nyugodtan, hiszen még hajnal van. Pihenjen még reggelig.

- Pihenek majd a föld alatt eleget, fiam...

Meglátta a házigazdát az üvegezett verandán.

- Bemegyek egy kicsit a lakásába – mondta Frank.

- Tessék csak – bólintott a házigazda. – Kulcsa van?

- Van, igen.

A szoba rendetlen volt. Ilyenek szoktak lenni a sietősen hátrahagyott reggeli szobák, de már hiányzott belőle a bensőségesség. A jelenlét. A hideg és a falak nedves szaga figyelmeztetett. A vaskályha egyik lába alól kicsúszott a tégla. Frank megigazította. Rendet teremtett az asztalon. A nyitva felejtett varródobozt becsukta. A beváltatlan recepteket, és az imakönyvet magához vette. Az abroszon fölfedezett egy halványan fénylő foltot. Kiömlött valami, és rászáradt. Frank végighúzta az ujját a vászonterítőn. „Cukros tej lehetett” – gondolta. Az ágy előtt az elcsattant egérfogó lecsúszott a rongyszőnyegről.

A szentkép mellől levette az anyja fiatalkori fényképét. Az üveg alatt jól ki lehetett venni: „1923. V. 28. Singer Rózsa műterme. Temesvár.” Szép nő volt. Mit egy színésznő. Arcán csodálkozás, mintha valakinek a hívó szavára éppen visszafordította volna a fejét. A pillantásában derű volt és érdeklődés. – Lesznek dolgok – döntötte el Frank magában véglegesen -, amikről most már sohase fogok beszélni. Soha többé nem viszem el Hamburgba, és nem léptetem föl Rudolf Wachte színpadán, ápolónő se lesz többé a polgári leányiskolában, ahol a hadikórház működött, kitörlöm az életéből a vastelepet, és nem fog többé egész éjszaka zokogni a szégyentől és a kiállt izgalmak miatt mint negyvenöt telén, amikor szenet loptam a vasútról hogy a negyedik hideg nap estéjén befűthessünk végre ebbe a rohadt kis vaskályhába...

Végigfeküdt a díványon. Feje alá gyűrte a párnát.

A házigazda zörgetett.

- Nem zavarok?

Frank felült. Az egérfogót a lábával az ágy alá csúsztatta.

- Jöjjön csak! – kiáltott a konyhába.

A házigazda magas, fehér bőrű ember volt. Ügyetlen mozgással jött. Amikor belépett a szobába, le kellett hajtania a fejét.

- Üljön le – mutatott Frank az asztal mögött nyugvó öreg hintaszékre.

A házigazda leereszkedett, kalapját az ölébe tette. A lábával  hintáztatta magát.

- Csak annyit akarok mondani, hogy a feleségemmel átvennénk a hátsó udvarban azt a pultot meg a létrát.

- Milyen pultot?

- Az anyukájáé volt.

Frank nem válaszolt. Nem messze kanyarodott a vasúti töltés, behallatszott a vonat csattogása.

A házigazda megmarkolta a hintaszék hajlított karfáit. Kényelmesen elhelyezkedett s hátradúlt.

- Ez a szék is érdekel. Jó lenne a nagymamának.

Frank arra gondolt, hogy a díványt és a hintaszéket még negyvennégyben a bombasegélyből vették. Az anyja hetekig a hintaszékben aludt, míg a szomszéd asztalos megszánta, és hulladék fából csinált neki egy priccset.

- Vevő vagyok a brikettre is – toldotta meg a házigazda. Kék szeme világított. A városi alkalmazottak egyenruháját viselte, a zubbonyáról két pléhgomb hiányzott.

- Magának adom az egészet – mondta Frank csöndesen.

- Nem kell nekem az egész.

- Mindent magának adok. Az imakönyvén, a fényképeken és az iratokon kívül mindent magának adok.

A házigazda az öklére támasztotta az állát. Gondolkodóba esett.

- Mi az ára? – kérdezte kis idő múlva.

- Ingyen adom.

- Csak úgy?... – nézett a házigazda gyanakodva.

- Nem kérek érte semmit.

A házigazda távol tartó mozdulattal maga elé lökte a kezét.

- Ingyen nem fogadhatom el. Mert ez mind érték. A pult hátul az udvarban. A létra. A brikett. Ez a hintaszék is.

Frank felállt, az ablakhoz lépett, félrehúzta a függönyt. Kinézett a kertbe.

- Ha szüksége van ezekre, elviheti nyugodtan. Én mindent itt hagyok – mondta.

A házigazda feltápászkodott. Kissé zavarodottan állt a szoba közepén, mintha még akart volna mondani valamit.

Miután elment, Frank visszafeküdt az ágyra. Két órája volt még a vonat indulásáig. Tudta: most már titok marad végleg, hogy miért volt olyan, amilyen, hogy oly erővel ragaszkodott az apjához és az anyjához, mint a saját életéhez és mégis oly sokat szenvedett miattuk, mert soha nem tudta nyíltan szeretni őket, mint mások az anyjukat meg az apjukat, sőt még a háláját is képtelen volt kimutatni, helyette elégedetlennek mutatta magát, s olykor az is megtörtént, hogy szégyellte őket.

Fölkelt, nem bírta tovább.

Megkereste a dobozt, amiben az anyja az iratokat és a pénzét tartotta. A takarékkönyvben talált egy kimutatást is:

nyereségrészesedés               2200 f.

a januári fizetésből                 300 f.

a februári f-ből                         90 f.

a márciusi fizetésből              250 f.

Lacikára vigyáztam                  20 f.

Frank magához vette az iratokat, a takarékkönyvet és a fényképeket. Az üres dobozt visszatette a szekrénybe. Az ajtót becsukta.

Tudta, hogy nincs több oltalom. Nincs vigasz. És nincs feloldozás.

(Forrás: Aranyasszony antológia)