Mikor először felsírt, verejtékes
testem kigyúlt és időtlennél válva
zarándokolt az idők kezdetéhez –
Egy pillanatra láttam a csodát,
hogy az erő önmagát szerteosztva
egy célra tör a gőzgomolyon át –
Végtelen lánccá rendeződött minden.
Ez reggel, a szünettelen sírás,
a szakadás a testen és az ingen,
a folytatásért dolgozott az ösztön.
Kádba nyúlt, gyolcsok fehér halmazába,
hogy elszivárgó életet kötözzön –
S amint az ijedt kis hang verdesett
dallamtalan, fel-lebicsakló útján:
párákba bújtak el a műszerek,
csillogásuk, vigyázó gonddal ápolt
águk-boguk, élük is elveszett:
egyetlen forrás – csak a hang világolt.
(Forrás: Aranyasszony
antológia)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése