Várom, hogy megmutassalak magadnak,
itt lakol.
És most e testben legbelül növekszel,
s kövérebb léttel élsz az idegen
házban, mint magadéban, változol,
fénylesz és súlyosulsz, mint magzat és oly
végleges is vagy, mint a cseppkövek.
S húsom körédnövekszik, mint a barlang.
S az érdesebb, legbelső kőzetek
hűsével óv, vér nedvesíti, mossa.
Tapintod a mély kamrákat, s a széles
tereket és a testvéri sötétség
tágul, szorít, tágul, szorít a légzés
ütemére kövekké boltozódik,
s csillagokká, hogy világos legyen.
A testem él, s mutatja: létezel.
Várakozol, kövérülsz, s nem tudom
ki vagy, kivé leszel és hogy születni
meg fogsz-e majd, vagy csöndbe sarjadó
halálodat leled egyszerre bennem,
s az ereim közt érő ragyogás
elolvad és kettéosztott magányom
(mely félig a te léted) összeforr.
Ma még csak készülődsz. De mégis élsz.
A napok sorban hozzád közelednek,
és múltamba, mint vízbe, úgy esel.
Utat tartod eléd. Mozogsz, sötétlesz.
Nem mondod nevedet, kövéredő
súlyod gyötör, szörnyedve elhúzódnék
tőled, aki nem vagy még. Legutolsó
bátorságomat hagyd meg! Nem eresztesz.
Lassan megérsz, s a belső egeket,
melyek neked sugároznak, kioltod,
szélként kioltasz mindent, ami volt.
És egymagadat teszed meg jelenné.
Akárki vagy.
(Forrás: Aranyasszony antológia)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése