INVOKÁCIÓ
Segíts, hogy szóljak rólad,
hogy el ne múljál végleg.
Segíts, mert némasággal
vert meg a szenvedésed.
Mert néztem tehetetlen
hogy süllyed el zihálva,
fuldokolva a sűrű
vér-mocsaras halálba.
És nem mondhattam: add föl,
úgyis hiába minden. –
Kővé dermedt a bárgyú
biztatás szemeimben.
Add rám erős reményed,
segíts, hogy szóljak rólad,
hogy valljalak, ki voltál,
mindent-odaadónak,
szereteted tékozló,
elszánt örök-szegénynek,
szélcsöndben szík-virágnak,
szélvészben jegenyének,
szelídnek és merésznek,
utolsó menedéknek.
Oldozd meg némaságom,
hogy el ne múljál végleg.
A HATODIK
Ki öt gyerekre ráadás volt,
kéretlenül a hatodik,
koptatta egyre, gyönge ráspolyt,
léte szerény kis érveit.
Csak a csirke szárnyát szerette.
Szerette? – Az jutott neki.
S lassacskán maga is elhitte,
hogy igazán azt szereti.
Fogadkozott ünnepi asztal
mellett is: meg sem enne mást.
Kísért a kép, sosem ereszt el,
látom a tört-szárny-suhanást.
Falat húst se tudott lenyelni
végül –
őt ette a halál:
utolsó lakomára menni
verdesett fonnyadt válla már.
EGYETLEN ÖRÖKKÉVALÓSÁG
Habár te félig-meddig hitted,
hogy majd a lélek még tovább...
De mikor megadón kiköpted
tüdőd fekete-bíborát,
egyetlen örökkévalóság
sugárzott már: a testedé,
mely a nemlétből téli rózsát,
elevent varázsolt elő...
S a kutakat is megnyitottad,
elszivárgott vér és salak.
Szikár szereteted ragyog csak,
bűneid alád omlanak,
a testi megsemmisülésbe
s a testi üdvösségbe is.
Teremtőm voltál. Ó, mivégre
éltetsz még, szárnyad merre visz?
Látok egy sárga íriszt,látom
- te ültetted – hervad s kinő.
Mint az elárvuló világon
a tűnő-sarjadzó idő.
ELSZABADULTAN
Etettél emlődből – de elfeledtem
alélt korom szikrázó kútjait.
Te is nő voltál!? –
nekem hihetetlen.
Szűz haldoklásod eszmélni tanít.
Ó gyönyör is fészkelt ebben az ölben,
hol most hideg verejték csörgedez!,
Tüzeid húnytán, végső esti csöndben,
holtod már a kín kivégzése lesz...
Neked!
S ki benned laktam öntudatlan,
s elszabadultam?
Csak annyit tudok,
hogy nem talállak, se kint, se magamban.
Dermedten állok.
Szólj, s elindulok.
EZT LEGALÁBB...
Hát ezt legalább megadta sietve,
ezt a kérésedet teljesítette
a májadon tomboló pusztulás:
hogy sose légy olyan, mint az a néni,
ki ott vánszorog át a zebra mellett,
botját föltartva, keze-lába reszket,
ráng az ajka s szívéig elhülyülve
gyűlöli értelmetlen életét.
Te a végsőkig, míg oda nem adtad
magad a halálnak ráncosan is
ragyogtál, te hetvenhétévesen,
görcsös, visszeres lábbal úgy siettél
utadon, hogy kétség se ért nyomodba.
Helyettem barátkoztál, leveleztél
mindent olvastál, mindent észrevettél
rideg hivatalokban hódítottál,
és szerencsésebbek támasza voltál;
ha lehetett, megindultan szerettél,
ha kellett, keményen bántál velem...
Elsötétült, idegen napjaimban –
voltál eleven emlékezetem.
(Forrás: Aranyasszony
antológia)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése