Megtömött szatyraiddal szálltál vonatra tegnap.
Szaladgálsz dolgainkban, távol egy éjjel, egy nap.
Rendet csinálsz a házban, vesződől pénzügyekkel;
ébren talál az éjfél, talon a kora reggel.
Várnak, mint máskor is, kicsinyes napi harcok,
leszid goromba árus, morózus hivatalnok.
Vár a teknő, a tűzhely, varrógép – s még mi minden!
Ügyetlen választottál, látod, amikor engem;
lélek kalandosát, örökkön tépelődőt,
kapkodót, megviselt idegzetű elődök
nyugtalan ivadékát; költőt, kinek nem ízlett
a testi munka malma, se hivatal, sem üzlet;
ki volna bárhol is, sosincs egészen ottan;
búsong csak, a világ bajával megrakottan.
Láttam én, megjegyeztem, még könnyebb léptű, táncos
idődben mennyi szívet, szemet vonzott magához
szép lábad, kedves arcod, hegyes, rugalmas emlőd.
Kérleltek derekabbak, hogy választ adj, igenlőt
- mégis hozzám szegődtél. Így lett minden napod
tizennyolc óra munka, huszonnégy óra gond.
Talpon csak, egyre résen: bajban voltál a higgadt,
tudtál bármely keservben álarcot venni, vígat –
voltál hozzám igaz, ha kellett: színleléssel,
nyugtató szép szavakkal, szerelmes öleléssel.
Ó, asszonyi karok, lábak, ti kulcsolódók,
összefogók a férfit, mint abroncsok a hordót!
Lágy voltál és megedzett, fonódtál rám tüzessen;
magad hajlítva hozzám, tartottál: szét ne essem!
S mivel tölt meg a kor? szerelmed mire őriz?
nemes bor lesz-e éltem vagy poshadó esővíz?
- mit gondoltál te azzal! lelkedben élt olyan hit –
De jó is volna hinni magamban tizedannyit...
Becsapódott mögöttünk immár két évtized
két nehéz kapuszárnya – mit bír el még szíved,
mit látsz kecsegtetőt, háttal az ifjúságnak?
Csuklóid fájlalod, eres, dagadt a lábad;
be vagy kerítve végképp: egy férfi, négy gyerek,
ragadozó fogakkal faljuk fel életed.
Lázadtál volna fel! – ne mondd, hogy nincs okod rá:
hisz éppen gyöngeségem, csöndem tett zsarnokoddá.
Te mégse lázadoztál – voltál, hogy én lehessek;
adtál oly egyszerűen, mint fényt az égitestek.
S én mindent elfogadtam magától értetődőn,
szelídségnek hazudván alantas férfigőgöm,
s adtam nevet neki: Sors, Hivatás, Költészet!
Futnék el már előle, dobnám el az egészet,
zajostul, sikerestül, kínostul odahagynám,
bújnék egy zúgba véled, kenyéren élni, hagymán,
ha másképp nem találhatsz pihenőt már, nyugalmat,
hőség és fagy között még nyárvégi jó fuvalmat.
Futnék, vinnélek el... s aztán, ha mégsem így lesz –
segíts meg egyszer azzal, hogy magadon segítesz!
Nem ittam életemnek fenékig még a rosszág,
sebek várnak, kudarcok, csont-hajlító Canossák,
s az ördög tudja, még mik – s nem bírok szökni mégsem.
Valamit kezdtem ifjan: hát lássuk, mire végzem!
Sorsom előre lódít? korán a föld alá tesz?
Nekem-e sors fonákja, a rossz is – mint a mágnes.
Töprengve, bűntudattal mindez eszembe ötlött,
miközben hánykolódó szívem jelenti jöttöd.
Késő a délután már, most szállsz fel a vonatra,
ideges vagy, rohantál, sóhajtva ülsz a padra;
hajad rendezgeted, lesimítod a szoknyát,
élénkebb ívre húzod ajkad halvány pirossát.
Most, hogy leülhetsz vége, gyereksírás se hajszol,
foglalkoznál magaddal – de ültödben elalszol.
(Forrás: Aranyasszony
antológia)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése