Fekete Gyula (1922-2010): Érzelmes történet

Mitől hal meg az ember? Mitől hal meg az, aki nem beteg, nem is olyan öreg még; tulajdonképpen semmi baja sincs. Leszámítva, hogy már nem fiatal, s leszámítva a ház körüli mindennapos tennivalókat, semmi különös baja; magával az egészséggel sincs különös baja, és mégis.

Tavaly tavaszon láttam utoljára az öreg Peténét. Fürge volt, mint a csík, szaporán járt-kelt az aprójószág után, a hátsó udvaron; a faluba menet úgy surrant el a palánk végénél, mint a testetlen árnyék. Reggelente fordult egyet az artézi kúton, egy levert zománcú kék kannával hordta a vizet, évek óta csak egy kannával hordta már. Amikor betért vele a kapun, letette a kapufélfa tövébe, és nekitámaszkodott a palánknak.

Húsvét szombatján a nagyobbik fiú meglátogatta a feleségével, s a fiatalasszony kérte tőle a kannát, de nem adta ki a kezéből.

- Ó, gyermekem, dehogy adom, nem azért jöttetek tik. Elhozom úgy, mint másszor, ha tik elmentek, megint rám marad.

Csillámló, ragyogó új szagú Skodával érkezett a nagyobbik fiú. Felcsapta a sár. Reggel tíz óra tájban érkezett, s egész délelőtt a kocsit törölgette. Közben a felesége átszaladt az egyik tanítónőhöz, aki leánykori barátnője volt. az anyja tyúkot vágott, levesnek, és két gyenge csirkét ölt, kirántani.

Későn gyújtott be a masinába az öregasszony; elhúzták a delet, mire végzett a csirkék kopasztásával. Akkor jutott eszébe, hogy pogácsát is kellene sütni tepertővel, jó, omlós, lakatós pogácsát.

A fiú – kopaszodott már a fiú, őszült a halántéka – programot akart csinálni délutánra a kocsival, bosszankodott a kései ebéd miatt.

Mire a levestésztát befőzte az öregasszony, megjött a menye a tanítónőtől. Eltelve ült asztalhoz, és kelletlenül csipegetett, csak illendőségből. Keveset evett a fiú is, szigorú diétát tartott. Az anyja sűrűn kínálgatta őket. Később elhallgatott, ült, csak ült a hokedlin, nézte a púpozva rakott tálakat, és halálos fáradtság tükrözött a szeméből.

- Nagyon finom anyuka, igazán finom... – A fiatalasszony étvágy nélkül turkált a tányéron. – De ha egyszer nem bírok...!

- Bírnám én! – mondta a fiú. Az ablakkal szemben ült, s kifelé figyelt az udvarra. – De szívesen belapátolnám én!

- Ó, az a kis gyenge csirke, akár a harmat... Mit árthat az? Fiam, még a betegnek is orvosság.

- Egy határon túl minden harapás méreg. Az orvosság is méreg egy határon túl, édes mama.

Valamennyi idő óta – talán mióta másodsor nősült – édes mamának hívja az anyját.

 - A pogácsát meg se kóstoltátok – mondta reménykedve az öregasszony.

- Jaj, anyuka, biztos nagyon finom, de... nem, nem, képtelenség.

- Te sem, fiam? Szeretted pedig.

- Szeretem is, de egy határon túl... Ejtőzünk egy kicsit.

- Most volna jó, míg meleg. – Közelebb tolta a tányért. – No. Kóstold meg hát.

- Édes mama, ne tessék erőszakoskodni – komolyodott el a fiú. Indulat rezdült a hangjában.

Az anyja egy sóhajtással válaszolt, s kezdte letakarítani az asztalt. Utoljára az abroszt is levette. Kis tétovázással az üres asztalra visszatette a pogácsás tányért.

- No fiam... Hiába ugye, jobbhoz szoktatok már tik.

- Dehogyis, anyuka, hová gondol...!

- Dehogyis... – mondta kedvetlenül a fiú.

Hallgattak.

- Ami tőlem telik, gyerekeim – kezdte megint az öregasszony elfakult hangon. – Én igazán a legjobbat... ami, ugye, tőlem telik. A lelkemet kitenném, igazán, de nem tudok én már jobbat, öreg vagyok én már.

A fiú bosszús arccal kifelé nézett az ablakon. – Ez most mire jó.

- Ugyan, anyuka, hogy beszélhet így. – A keze szárán könyökig felhúzta a kardigán ujját a menye. – Segíthetek?

- Hasztalan – mondta az öregasszony. – Halad a világ, ugye, én meg csak öregszek magamnak... nem, ne egy szót se szóljatok, ez így van. Mindig így volt, ennek így kell lenni. Azt adom, amit tudok, meg amit megszoktam. Nem tudok én már se jobbat, se másformát gyerekeim, hiába is akarnék. Ez az igazság. Hagyjad, kedves, nem vagy úgy öltözve, meg aztán összefened magad – tette hozzá a menyének.

A fiú azt tervezte, hogy átszaladnak a kocsin a szomszéd falubeli rokonokhoz. Az anyjának csak most, a mosogatásra váró edények fölött jutottak eszébe a kifogásai.

- Nem való az, fiam, ünnep szombatján. Majd holnap, amikor annak van az ideje.

- Nem, nem, holnap már ... – a fiatalasszony segélykérően a férjére pillantott.

- Dehogy mentek!... Ilyenre még csak ne is gondolj, kedves.

- Nem, nem anyuka, sajnos programunk van. Leleveleztük, muszáj.

- Programunk van, sajnos – mondta a fiú is. – Minden perc kiszámítva, hétfő reggeltől kezdődik a meló, nem úgy, mint régen. Ünnep másnapját elspórolta a szocializmus.

Az anyja tisztelt az ismeretlen szavakat, s egy sóhajtással elhallgatott. Tanácstalanul tapiskált, a mosogatóvájdlingot a hokedlira készítette.

- Ezt nem jól gondoltad el, fiam – kezdte újra az előbbit. – Mindenki süt, főz, takarít, azt se tudja, hol a feje, mink meg csak beállítanánk, mint akinek egyéb dolga sincs. Nagyot néznének, tudom én, ha bedudálnál az autóval. De csakugyan, nem maradhatnátok még...?

- Autó! Nem azért, mert autó!... – a fiú elfordult, s ingerülten hunyorgott. – Én csak arra gondoltam... mégis könnyebben mozog az ember.

- Hát persze hogy könnyebben! – békítette az anyja. – És nem szégyen az, fiam, nincs abban semmi. Aki igyekszik, töri magát, az boldogul... Az mindig úgy volt.

visszaöntötte a vájdlingból a mosogatóvizet a fazékba, ünneplő feketébe öltözött, s megilletődve kuporodott be a hátsó ülésre, a menye mellé. Nem a rokonokhoz mentek, csak kocsikáztak egyet. Végig a bámészkodó főutcán, ki a műútra. Sosem ült még autóban.

Az öreg Peténéről több rosszat, mint jót tartottak számon a falubeliek. Lánykorában a szomszédos Acsay-birtokon summáskodott, kétszer egymás után rajtakapták egy cselédfiúval a kazal tövén. Pártában marasztalta a szégyen, míg a húszas években haza nem került a hadifogságból egy sánta öreglegény: Pete Pál.

Mire a harmadik gyerek megtanult járni, leesett a lábáról Pete Pál. Majd egy esztendeig a felesége harangozott helyette, de ez nem volt szabályszerű, és az egyház kivette a Pete család kezéből a harangkötelet.

A Pataksoron laktak, a patakra hordott a kertjük. Elvadult bódi szilvafák nőttek benne, de két szép berci szilvafa is meg egy lószemű. A szűk portán zsúpfödeles, öreg házacska s a szükséges melléképületek – itt élt és itt öregedett meg Peténé. Mióta a férjét elvitte a tüdőbaj, a gyerekeivel, mióta a gyerekek elindultak sorra világot próbálni – egyedül.

Beteg férjét eltartotta, három gyereket fölnevelt a maga szegénységében, a falu mégsem ehhez mérte a becsületét.

Másnak is volt baja, több az elégnél – sohasem áldoznak olyan tisztelettel az emberek a bajnak, mint a szerencsének.

Az öregebbje még emlékezett arra a lánykori dologra, a kazal tövén, a fiatalja meg haragudott rá, mert nagy pletykafészek volt Peténé. Minden gazdag családhoz bejáratos volt, hurkát mosni, nagytakarítani, meszelni, csigacsinálni, piacolni, törekhordani, tőzeget taposni, lekvárt főzni, szüretelni – mikor mi volt soron. Olyan falu volt ez, hogy itt minden időben rajtakapnak valakiket. S akiket nem kapnak rajta, azokat is egymáshoz gondolják.

Mind a három gyerek messzire került, de az anyjuk szoknyáját még soká nem engedték el. A hízott disznó darabokban vándorolt utánuk, s a hízott kacsa a kirántani való csirke, a tojás, a szilvalekvár, a frissen szedett zöldség, büszke, málna, ribizli.

Néhány év óta ritkábban járnak a gyerekek haza; alig van híja a legutóbbi hízott disznónak, csak az asszonylány vitte el az őt illető esőléket. Hamar megérezte az öregasszony a változást, de nem akart beletörődni, s ha akart volna, sem tudott volna beletörődni.

Húsvét reggelén fokhagymás zsíros pirítóst készített, s forralt bort hozzá, jó fűszeresen.

A fiú nem nyúlt a borhoz.

- Vezetek, édes mama. Lebüntetnek a sárga földig, ha én fél liter meleg borral a fejemben volánhoz ülök.

- Ó, fiam, egy kicsi nem árthat. Hűvös van. Meglásd, rögtön jobban érzed magad.

Kétdecis bordás poharat hozott ki a kredencről.

- Nézd csak. Ez igazán semmi. Tudom én, hogy szereted, jó fűszeresen csináltam, szegfűszeggel. No, fiam.

- Egy kortyot se – mondta ingerülten a fiú.

A felesége ivott egy kevés forralt bort, de a fokhagymás pirítóshoz nem nyúlt.

Az öregasszony megrettent. – Jaj, kedves... Tán nem is szereted a pirítóst, kedves?

- Dehogyis, anyuka... Csak ilyenkor... reggelire... én nemigen – szabadkozott a fiatalasszony. Később megevett egy darabka pirítóst fokhagyma nélkül.

- Nyáron kocsikázunk egyet, édes mama. Feljön hozzánk.

- És a Balatonra. Volt már anyuka a Balatonnál?

- Ó, kedves, itt van nekem a patak. Nekem ez a Balaton.

- Tényleg a Balatonra – mondta a fiú.

- Messze van az fiam. Túl van még Pesten is, igaz-e?

- Nincs messze. Most már semmi sincs messze.

- Borzasztó messze van az. – Még Pest is messze van.

- Nincs messze édes mama. Közelebb van, mint a patak, a kapun se kell kitenni a lábát. Beül a kocsiba az udvar közepén, s ahogy kiszáll, ott a Balaton.

- Úgy van anyuka. Zsupsz, bele a Balatonba!

Az öregasszony szégyenlősen nevetett. Jólesett neki a biztatás. – Kire hagynám a házat is. Az aprólékot mindent.

- A szomszédokra, anyuka. Miért ne?

- Úgy van. Almásiék ránéznének.

- Fiam, nekik is megvan a maguk gondja. Zsófi nénéd a csoportba jár. Öreg fejjel. Még meg nemcsak az aprólék, mert szeretnék egy rossz kis malackát megint, ha az isten éltet bár még a tavalyi is... Ejnye látod: Egy kis húsvéti sonkát... – Megállt az asztal fölött, s más hangon kezdte, félénken: - He fiam. Ünnep van. Maradnátok még...

- Nem lehet, édes mama.

- Nem, nem, anyuka. Majd legközelebb.

- Dehogyisnem. Ki parancsol máma. Senki.

- Nem, em. Így is már ellötyögtük az időt – mondta a fiú, s kiment az udvarra előkészíteni a kocsit.

Szemmel kísérte az anyja, azután sóhajtva befelé indult s a kredencfiából újságpapírt s összehajtogatott, használt papírzacskókat szedett elő.

A menye a haját borzolgatta a vakfoltos tükörnél.

- Nehogy tessék valamit...! Anyuka... Nem viszünk semmit, de igazán.

- Dehogynem visztek, már hogyne vinnétek. Most már cipekedni se kell az állomásra, hát hogyne vinnétek.

- Igazán nem viszünk. Kell az anyukának is.

- Nekem..., Nem sok kell már énnekem kedves, egy macska többet megeszik. Annyi mindig lesz, amennyi nekem kell.

A fiatalasszony kiszaladt a férjéhez segítségért, mert csak ugyan nem akart vinni semmit. A fridzsiderben a finom gépsonka, az sem fogy el most már.

Tojást esetleg. Vagy a kirántott csirkéből pár darabkát. De nem újságpapirosban.

- Jó, majd megeszem én – mondta bosszúsan a férje. – Valamit viszünk, nyilván.

Az anyja az autóhoz mérte a vinnivalót, s mire bementek elköszönni, a fele spájzot kipakolta. Szalonnát, füstölt keresztcsontot, sonkát, oldalast, nagy üveg lekvárt. Még egyre hurcolkodott s teli két kézzel állt meg a küszöbön.

- Nem elég a papír, régen jobban hoztatok. Bajnak baj, mert... no, valahogy majd csak.

- Édes mama, é se szalonnát, se füstölt húst nem ehetek sajnos – mondta a fiú, s letett az asztal sarkára egy százast. – Hiába, sok volt a kiadásunk az idén...

Csak a kirántott csirke maradékát s egy zacskó pogácsát vittek magukkal a fiatalok. A húst elszopogatták hazáig, mert az asszonyka leánykori barátnőjét akihez látogatóba indultak – nyilván késett a posta – nem találták otthon. A férfi megevett két pogácsát is. Rájuk száradt a többi, s apródonként a házmester kutyájának adogatta oda a fiatalasszony.

Egy májusi vasárnapon az öreg Peténél az istentiszteletről hazafelé jövet, nyitva találta a kaput. Megrettenni sem érkezett: a fészer alatt a falnak támasztott motort első pillantással meglátta. A kisebbik fiú a pitvar közepén egy sámlin kuporgott, s a hokedli kinyaklott lábát szögezte. Sötétkék trikó feszült a hátán, világítottak a félhomályból izmos, barna vállai.

- Megfázol így, fiam – mondta az öregasszony -, vegyél fel valamit.

- Tavasz van, édesanyám.

- Ravasz a tavasz, ilyenkor vigyázzon magára az ember. Nem vagy éhes?

A fiú elmerülten illesztgette a hokedli lábát, s halkan fütyörészett. Csak később válaszolt:

- Ettem, édesanyám. Két akkora zsíros kenyeret begyömöszöltem, bolhát ölhetne a hasamon.

- Jó fiú, azt máshol is ehetsz, zsíros kenyeret. Süssek-e rántottát?

- Semmit se, édesanyám. De, ha ráéhezett, csak süssön... a kisbaltát nem látta...?

Az öregasszony előhozta a kamrából a kisbaltát.

- Kiverődött az éle ennek is... Minden csak pusztul az égvilágon minden... Mit ennél akkor?...

- Osztályon felüli kiszolgálás – mondta a fiú, s az ujja begyét öreges szakértelemmel végigfutotta a balta élén. – A bátyám szokatta így? Majd ha autón járok haza, édesanyám, velem is bajoskodhat. A szín alatt lelem a fűrészt?

- Örökké egymást ölitek – sóhajtott az anyja. Bement a szobába, levetette az ünneplő ruháját. A fiú talált egy akácfa rönköt a szín alatt. Felfűrészelte, s hozzálátott, hogy az egészet felvágja gyújtósnak.

Kijött hozzá az anyja a szenesvödörrel.

- Mi újság aztán?... Beszéljél hát.

- Semmi – mondta a fiú.

Hallgatott az anyja. Csóvát készített a maradék tavalyi borsószárból azután csak megállt a fal mellett, s nézte milyen szaporán aprítja a fiú a gyújtóst.

- Semmi... Valami csak van.

- A tavaszi davaj, a szokásos. Nyakig vagyunk benne. De az nem újság.

- Jó időtök sikerült Hál’ istennek.

- Jó – mondta a fiú.

- Igazán jó idő... – Az öregasszony kinézett a szín alól a fakókék égre. Várakozott még egy kis ideig, azután nehézkesen a szénrakáshoz térdelt, s lapátolni kezdte a szenet a vödörbe.

Kivette a kezéből a lapátot a fiú. Telerakta a vödröt, s bevitte a konyhába.

Az anyja a sarkában bukdácsolt.

- Mit ennél csakugyan?... – kérdezte megint.

- Ekkis jó kukoricagörhét. Melegtejjel.

- Ne bolondozz hát.

- Nem bolondság az, édesanyám. Kukoricagörhe. Tíz éve nem volt a számban görhe.

Az anyja bizalmatlan nézett. – Ó a tik szavaitokon nem tud elmenni az ember... Megfogjunk egy csirkét, rántani valót?

- Miért bántanánk, hadd éljen. Azt is az isten teremtette. – A fiú a karórájára pillantott. – Hol az a csirke?

Megkönnyebbült erre az öregasszony, sietett a hátsó udvarra.

- Gyere csak. Gyere, fiam ügyeskedjünk csak... Azt az iromba kakast próbáld meg, az örökkön örökké az Almásiék kertjében csavarog...

A fiú megfogta az iromba kakast. Utána helyreütögette a kisbaltával a kapu elvetemedett szárnyát, s fordult egy teherrel az ártézi kúton.

Megnézte az óráját megint, s mackójába bújt. A motort a szín elől a ház elé tolta.

Az öregasszony, ha nem is látta, mindig érezte, merre van a fiú. Rettenve szólt ki a pitvarajtón.- Hát te...?

- Megyek, édesanyám.

- Dehogyis mégy hova mennél! Még fel se főtt a víz...

- Eltelt az idő édesanyám. – Jókedve volt a fiúnak, hamisan hunyorgott. – Nyicsevo. Eszik legalább egy jót.

- Nem mégy sehová! Még ilyet is érni... A bolondját járatod velem?

- Legalább jóízűt eszik, ne mindig – beleprüszkölt a napba, s vidáman folytatta: - ... ne mindig csak a gyerekeit traktálja, magának is jólesik az. Ekkis pipihús...

Fél kézzel a kormányt tartva megcsókolta az anyját a homlokán. – Majd legközelebb.

Elsírta magát az öregasszony.

- Legközelebb... de könnyen kimondjátok... pedig ki tudja azt, fiam... ki tudja azt, legközelebb...

A fiú ingerült mozdulatára elhallgatott, s a köténye visszájával megtörölgette a szemét.

- Ne menjél hát – kérlelte most már remény nélkül s indult a kamrába.

A fiú ledöntötte a motort a fal tövére, s utána lépett. Megfogta a vállát.

- Semmi se édesanyám.

- Ne bosszants fel, mert utánad hajigálom! Itt van még a tavalyi is, az egész istenség, hát meddig őrizgessem?!

- Nem őrizgetni kell azt, édesanyám!

Az öregasszony kiszabadította magát az ölelésből.

- Ha adnak, vedd el, ha ütnek szaladj el. Bírja a motor. – De a fiú csakugyan nem akart vinni semmit. A csomagtartón volt egy kis koffer, éppen odaillő de abban sötét ünneplő ruhát hozott meg tiszta inget. Zsíros holmit nem rakhat a ruha mellé. És különben is semmi szükség a IV/B lányosztály érettségi bálján füstölt disznólábra.

- Különben is különben is – mondta indulatosan hangsúlyozva a szavakat – kinőttünk már abból a korból, nem vinni kéne már, hanem hozni... És ezt nemcsak magamra értem. Az embernek a pofáján ég a bőr...

- Ó, fiam. Tik csak törődjetek a magatok terhével. – Az öregasszony tanácstalanul állt a kamraajtóban. Csalódottan kérdezte. - Hát semmit se viszel, csakugyan?

Akkor jutott eszébe a kredenc sarkán a pénzt.

- Várjál hát!... Várjál hát...

Rögtön, ahogy belépett a szobába, a szemébe ötlött, hogy a hasas bögre alatt meg van gyűrődve az abrosz. Ő nemigen hagyta úgy. Felberregett a motor odakint: a kapunál hátraintett a fiú, csak a befüggönyözött ablakra. Szétterpesztett lábbal egyensúlyozott a nyeregben, aztán megugrott vele a motor, s kiszaladt az ablak kockájából.

Az öregasszony sokáig állt még a szoba közepén, ugyanúgy, ahogy a fiát visszainteni látta, s a dereka meghajolt, lejjebb ereszkedett a válla. Figyelte az elhaló motorzajt, és még utána is sokáig figyelt, meggörnyedve figyelt, nehéz lélegzéssel pihegett és a legközelebbi székre leült.

Megint a pénz jutott eszébe a kredenc sarkán, a hasas bögre alatt.

Hozzányúlt, lehetséges, a fiú. Egyszer is hozzányúlt, kamaszodó korában, cigarettára kellett neki. Csak megkívánta a komákról, nem kapott rá később a dohányra.

Odakint a zubogó víz lökdöste már a fazékon a fedőt.

A lányát másképp szerette az öreg Peténé. Lehet, nem szerette jobban, csak másképpen. Közelebb érezte magához a lányát, vele inkább el tudott beszélgetni mindenféléről. És unokák is csak tőle voltak.

Vagy jobban szerette volna csakugyan, mint a fiait?

Különben is rászorult a szeretetre, mert a házassága nem jól sikerült. Meglett a három gyerek, az apjuk mégsem a családdal törődött; könnyelmű ember az apjuk, ahelyett, hogy dolgozna, mint más, tenné, amit parancsolnak neki, ahelyett folyton olyasmibe avatkozik, ami nem tartozik rá. Hamar kitelik az ideje mindenütt, aki sokat izgágáskodik, és nem becsüli meg magát, azt a felsőbbség sem becsüli.

Akármi baj előadódik, ki más sínyli meg, mint a felesége, a családja? Ha börtönbe csukták, adtak neki enni, de a családjának nem adtak enni.

Hozzá úgyszintén a lánya volt a leghűségesebb. Még tavaly is sűrűn hazalátogatott, rendszerint a hónap első szombat-vasárnapján. Hozta valamelyik unokát is, egyszerre csak egyet: elég baja volt így is visszafelé a mindig zsúfolt vonaton a kitömött szatyrokkal. Nyáron két egész hónapra hazajött a három unokával, és az öregasszony várta őket az idén nyárra is.

Decemberben áthelyezték a vőt a Dunántúlra, annak is a legutolsó szögletébe; februárban utánaköltözött a család. Azóta nem látogatott haza a lánya. Levelet is csak jó sokára írt, májusban.

A hosszú szép levél meghatotta az öregasszonyt.

Kedves Nagymama!

Kedves Nagymama, kívánjuk, hogy soraink a legjobb egészségben találja Nagymamát, mi jól vagyunk, kezdjük megszokni az új helyet, kivált Pista, ő leghamarabb megszerette, jobban is keres, egyelőre a fejesekkel sincs differencia, nem tudom meddig. Én is bejárok az igazgatóságra takarítani este hattól vagyis az egész napom szabad, nincsenek magukra hagyatva a gyerekek, főzni is megfőzök délelőtt, nem szólhatok igazán egy rossz szót se.

Éppen beszéljük Pistával, hogy most már nincs tovább batyuzás édesanyámtól de hál’ istennek nincs is rá szükség, ezt is megértük. Bizony, a Pista szabadságát felemésztette a költözködés, nekem még nem is igen járna, ezen a nyáron ne tessék ránk számítani, a gyerekekre sem, egy nyugodt percem se lenne nélkülük, de máskülönben is, minek küldeném őket a Nagymama nyakára, bajnak? Úgy, hogy ne tessék számítani rájuk. Pista azt mondja, küldjük haza inkább a jegy árát minden hónapban, itt az ideje igazán, hogy visszafizessünk valamit édesanyám nagy jóságából, még amíg élvezheti. Feladok kétszáz forintot, és ezután is minden hónap első hetében, ha a jó Isten éltet, megcsaljuk vele a vasutat, azzal a kis nyugdíjjal együtt, meg ha a fiúk is küldenének valamit, elég a létezéshez nem kell édesanyámnak öregségére idegenekre szorulni. Hallja az ember, milyen gyerekek vannak, az újság is írta valamelyik nap, bizony szomorú, hogy ilyen máma a világ. De zárom soraimat, mert tíz óra és még semmire se értem, a piacra is ki kellene szaladnom, hol van még az ebéd, mindnyájan csókoljuk Nagymamát, sajnos a születésnap úgy múlt el az idén, hogy még csak levelet se írtunk, mert a fizetés utánra hagytam a levélírást, sok-sok boldog születésnapot kívánunk utólag, hogy érje meg édesanyám erőben, egészségben mindnyájunk örömére. Szerető lánya

Erzsi

A kisebbik fiú, amikor a hasas bögre alá csempészte a pénzt, akkor adott először az anyjának. A nagyobbik már régebben is küldözgetett, bár nem rendszeresen. Nyáron három egyforma ládát csináltatott az öregasszony, és a címeket is ráíratta a kerékgyártóval.

„Szegény anyuka, hát nem akarja belátni...” – sóhajtott a menye és kiöntötte a szemétbe az összetört, erjedő szilvát. A füstölt disznóhúst mind a lányának küldte el az öregasszony, és mind a lánya eszegette meg, kínlódva és már undorodva a végén, mert erősen avasodott már, s imitt-amott ahol leköpte a légy, kikezdték a kukacok. De nem vitte rá a szíve, hogy kidobja, a férjének sem kellett, a gyerekeknek viszont nem mert belőle adni.

szeptemberben sorra visszaérkeztek a ládák, és – mintha a feladók összebeszéltek volna – rizzsel, cukorral, liszttel volt tele mind a három, többször annyi értékkel, mint amivel útjukra indultak.

Az öregasszony nem tudta mi történt a csomagjaival. Csak érzett valamit s nem tudta, mi az. Kitette az üres ládákat a szín alá, a százasokat a hasas bögrébe rakta és száradni kezdett, mint a kertben a férges szilvafák. Télen a szomszédok találtak rá, és felöltöztették, ki is terítették, mire a gyerekei a távoli városokból megérkeztek a temetésre, ki autóval, ki motoron, ki gyalogosan a vasútállomásról.

(Forrás: Aranyasszony antológia)