Jól
rendelték azt az istenek, hogy a szegény ember is tudjon kacagni.
Nemcsak
sírás-rívás hallik a putriban, hanem szívből jövő kacagás is elég. Sőt az is
igaz, hogy a szegény ember sokszor nevet, mikor inkább volna oka sírni.
Jól
ismerem ezt a világot. A Soósoknak az a generációja, amelyből az apám való,
megpróbálta az ínségnek legsúlyosabb állapotát is. Abban az időben napszámos
volt az apám egy gépműhelyben. Ő sem dicsekedik ezzel az idővel, más sem. Pedig
igaz.
És
az is igaz, hogy soha már én a jövendő életemben nem kacagok annyit, mint
gyermekségem e pár esztendejében.
Hogy
is kacagnék, mikor nincsen már piros arcú, vidám anyám, aki olyan édesdeden
tudott nevetni, hogy a könny csorgott a végén a szeméből s köhögés fogta el, hogy
majdnem megfojtotta...
És
még ő sem kacagott úgy soha, mint mikor egy délutánt azzal töltöttünk, hogy hét
krajcárt kerestünk ketten. Kerestünk és találtunk is. Hármat a gépfiókban,
egyet az almáriumban... a többi nehezebben került elő.
Az
első három krajcárt még maga meglelte az anyám. Azt hitte, többet is talál a
gépfiában, mert pénzért szokott varrni s amit fizettek, mindig odarakta. Nekem
a gépfia kifogyhatatlan kincses bánya volt, amelybe csak bele kell nyúlni s
mindjárt van terülj asztalkám.
El
is bámultam nagyon, mikor az édesanyám kutat, kutat benne, tűt, gyűszűt, ollót,
szalagdarabokat, zsinórt, gombot, mindent szétkotor s egyszerre csak azt mondja
nagy bámulva:
-
Elbújtak.
-
Micsodák?
-
A pénzecskék - szólt felkacagva az anyám.
Kihúzta
a fiókot:
-
Gyere csak kis fiam, azért is keressük meg a gonoszakat. Huncut, huncut
krajcárkák.
Leguggolt
a földre s olyanformán tette le a fiókot, mintha attól félt volna, hogy
kirepülnek, úgy is borította le egyszerre, mint mikor kalappal lepkét fog az ember.
Nem
lehetett azon nem kacagni.
-
Itt vannak, benne vannak - nevetgélt s nem sietett felemelni -, ha csak egy is
van, itt kell neki lenni.
Leguggoltam
a földre, úgy lestem, nem búvik-é ki valahol egy fényes pénzecske? Nem mozgott
ott semmi. Tulajdonképp nem is nagyon hittük, hogy van benne valami.
Összenéztünk
és nevettünk a gyerekes tréfán.
Hozzányúltam
a fenekével felfordult fiókhoz.
-
Pszt! - ijesztett rám az anyám - csendesen, még kiszökik. Te még nem tudod,
milyen fürge állat a krajcár. Az nagyon sebesen szalad, csak úgy gurul. De még
hogy gurul...
Jobbra-balra
dőltünk. Sokat tapasztaltuk már, hogy igen könnyen gurul a krajcár.
Mikor
felocsúdtunk, én megint kinyújtottam a kezem, hogy felbillentsem a fiókot.
-
Jaj! - kiáltott rám újra az anyám s én megijedtem, úgy kaptam vissza az ujjom,
mintha a sparherthez ért volna.
-
Vigyázz te kis tékozló. Hogy sietne már kiadni az útját. Addig a miénk, míg itt
van alatta. Csak hadd legyen ott még egy kis ideig. Mer látod mosni akarok,
ahhoz szappan kell, szappanra legkevesebb hét krajcár kell, kevesebbér nem adnak,
nekem már van három, még kell négy, az itt van ebbe a kis házikóba; itt lakik,
de nem szereti, ha háborgatják; mert ha megharagszik, úgy elmegy, hogy sose
látjuk többet. Hát vigyázz, mer a pénz nagyon kényes, csínnyán kell vele bánni.
Tisztességgel. Könnyen megáprehendál, mint az úri kisasszonyok... Te nem tudsz
valami csalogató verset, azzal tán ki lehetne csalni a csigabigahéjából.
Hányat
kacagtunk e csacsogás közben. Tudom is én. De a csigabiga csalogató nagyon
furcsa volt. Én rá is kezdtem a verset:
Pénz bácsi gyere ki,
Ég a házad ideki...
Azzal
felfordítottam a házat.
Volt
alatta százféle szemét, csak pénz, az nem volt.
Az
anyám savanyúan felhúzott ajakkal kotorászott, hiába.
-
Milyen kár - mondta -, hogy asztalunk nincsen. Ha arra borítottuk volna ki,
nagyobb lett vóna a tisztesség, akkor lett vóna alatta.
Én
összekapargáltam a sok lomot s beleraktam a fiókba. Az anyám azalatt
gondolkozott. Úgy eltörte az eszét, nem tett-é valahova valaha valami pénzt, de
nem tudott róla.
De
nekem fúrta valami az ódalamat.
-
Édes anyám, én tudok egy helyet, a hon van krajcár.
-
Hol fiam, keressük meg, míg el nem olvad, mint a hó.
-
Az üveges almáriumba, a fiókba vót.
-
Ó boldogtalan gyermek, be jó, hogy elébb nem mondtad, most asse lenne.
Felállottunk
s mentünk az üveges almáriumhoz, aminek nem volt üvegje már régen, de a
fiókjába ott volt a krajcár, ahol én tudtam. Három nap óta készültem kicsenni
onnan, de sose mertem. Pedig cukrot vettem vóna rajta, ha azt is mertem vóna.
-
No van már négy krajcár. Sose búsulj már fiacskám, megvan a nagyobbik fele. Már
csak három kell. Osztán ha ezt a négyet megkerestük egy óra alatt, azt a hármat
is megleljük uzsonnáig. Még akkor is moshatok egy rendet estig. Gyere csak
szaporán, hátha a többi fiókba is lesz egy-egy.
Hiszen
ha minden fiókba lett vóna. Akkor sok lett vóna. Mert az öreg almáriom
fiatalabb korában olyan helyen szolgált, ahol sok duggatni való lehetett. De
nálunk nem sok terhe volt az árvának, nem hiába volt olyan göthös, szúette,
foghíjas.
Az
anyám minden új fióknak tartott egy kis prédikációt.
-
Ez gazdag fiók - vót. Ennek sose vót semmije. E meg mindig hitelbül élt. No te
rossz, nyavalyás kódus, hát neked sincs egy krajcárod. Ó ennek nem is lesz,
mert ez a mi szegénységünket őrzi. No, neked ne is legyen, ha most az egyszer
kérek tőled, most se adsz. Ennek van a legtöbb, ni! - kiáltotta kacagva, mikor
kirántotta a legalsó fiókot, amelynek egy csepp feneke se volt.
A
nyakamba is akasztotta, aztán leültünk nevettünkben a földre.
-
Megáll csak - szólt hirtelen -, mindjárt lesz nekünk pénzünk. Az apád ruhájába
lelek.
A
falba szegek voltak verve, azon lógtak a ruhák. S csudák csudája, a hogy a
legelső zsebbe belenyúlt az anyám, rögtön a kezébe akadt egy krajcár.
A
szemének alig akart hinni.
-
Megvan - kiáltotta, - itt van! Mennyi is van már? Meg se győzzük olvasni. Egy -
kettő, - három, - négy, - öt!... Öt! Már csak kettő kell. Mi az, két krajcár,
semmi. A hon öt van, ott akad még kettő.
Nagy
buzgósággal kutatta végig az összes zsebeket, de sajnos, hiába. Nem lelt egyet
sem. A legjobb tréfa sem csalt ki sehonnan még két krajcárt.
Már
nagy vörös rózsák égtek az anyám arcán az izgatottságtól, s a munkától. Nem
volt szabad dolgoznia, mert mindjárt beteg lett tőle. Persze ez kivételes
munka, a pénzkereséstől nem lehet eltiltani senkit.
Eljött
az ozsonnaidő is, el is múlt. Mindjárt este lesz. Az apámnak holnapra ing kell
és nem lehet mosni. A puszta kútvíz nem viszi ki belőle azt az olajos szennyet.
És
akkor a homlokára csap az anyám:
-
Ó, ó, én, én szamár! Hát a magam zsebét nem néztem meg. De bizony, ha már
eszembe jut, megnézem.
És
megnézte. És tessék, ott is lelt egy krajcárt. A hatodikat.
Lázasak
lettünk. Most már csak egy kell még.
-
Mutasd csak a te zsebedet is. Hátha abba is van.
Az
én zsebem! Nojsz azokat megmutathattam. Azokban nem volt semmi.
Bealkonyodott
és mi ott voltunk a hiányos hat krajcárunkkal, mintha egy se lett volna. A
zsidónál nem volt hitel, a szomszédok épp olyan szegények, mint mi, s csak nem
kérünk egy krajcárt!
Nem
volt más mit tenni, mint tiszta szívből kinevetni a nyomorúságunkat.
És
akkor beállított hozzánk egy koldus. Éneklő hangon nagy siralmas könyörgést
mondott.
Az
anyám majd belebódult, úgy ránevezett.
-
Hagyja el, jó ember - mondta -, ma egész délután itt heverek, mert nincs egy
krajcárom, a félfont szappanhoz, hibázik az árából.
A
koldus, jámbor arcú öreg ember, rábámult.
-
Egy krajcár? - kérdezte.
-
Hát.
-
Adok én.
-
No még a kéne, kódustól alamizsnát.
-
Hadd el lyányom, nekem nem hibádzik. Nekem mán csak egy hibádzik, a kapa főd.
Avval minden jó lesz.
Kezembe
adta a krajcárt s nagy hálálkodással eldöcögött.
-
Na hálá légyen - szólt az anyám -, szaladj hát...
Ekkor
egy pillanatra megállt, aztán nagyot, nagyot kacagott.
-
Jókor van együtt a pénz, hiszen ma már nem moshatok. Setét van, oszt
lámpaolajom sincs.
Fuldoklás
jött rá a kacajtól. Keserves, öldöklő fuldoklás és ahogy odaállottam alá, hogy
támogassam, amint két tenyerébe hajtott arccal hajlongott, valami meleg ömlött
a kezemre.
Vér
volt, az ő drága, szent vére. Az anyámé, aki úgy tudott kacagni, ahogy a
szegény emberek között is csak kevés tud.
(Forrás: Aranyasszony antológia)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése