Fon anyám e vízfestményen,
mintha csak egy költeményben;
ezüst haja, arany arca,
lámpavilág ragyog rajta.
Asszony – rokka, ősz haj – kender;
oly hasonló mű és ember:
élő rokka ő e képen,
ahogy ül egy karosszékben;
a véletlen úgy akarja:
az is arany, a szék karja;
háttérben a kis stelázsi,
azt sem lehet elvitázni, -
arany az is, kék edények
örülnek rajt egy kis fénynek;
sötét ruha, sötét árnyék, -
ragyogó és borongó kép;
aranyból van a guzsalya,
színaranyból az orsalya
s a krumpli az orsó alján...
Aranyasszony az én anyám!
Négyéves volt, már akkor font;
szívében az aranyasszonyt
ő már akkor úgy érezte
hogy a fonást el is kezdte;
görbevas volt a rokkája,
szomszédbácsi megsajnálja:
hogy fonhasson a kis Erzsók,
csinál neki rokkát-orsót...
Múlt e képen hetvenéves
s fon anyám még, fon az édes;
nagyanyja már öt nagylánynak,
dédanyja kisunokámnak...
Őszi este a tanyában,
lámpafénynél a konyhában,
ezt a képet ahogy tudtam,
jó anyámról én alkottam.
Vágytam mindig festő lenni,
de vágyamból nem lett semmi, -
költő lettem; úgy, mellesleg
rajzolok vagy éppen festek.
Én festettem ezt a képet,
melyben mit a festő vétett,
azt a költő üsse helyre,
ecsetelve, énekelve, -
én festettem ezt a képet,
s ha alkottam némi szépet,
nem festékkel, nem ecsettel,
hanem szívvel, szeretettel...
(Forrás: Aranyasszony
antológia)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése