Sohase láttam táncolni anyámat –
a szőlő gálic-pettyes kacsait
tördeli máig is emlékeimen
két zsák búzáért, nyolc véka rozsért.
Arról se tudok: ő fiatalon
széparcú volt vajon, szitakötő
testét csodálták a részaratók,
s szőke apám pünkösdi nyargaláskor
csak házuk elé kötözte lovát?
Én csupán szárízét láttam vagdalni
téli hajnalon a tűzhely előtt,
zsákot foltozni csöndes udvaron;
aztán szőlőbe menni s alkonyatkor
virágot lopni titkon holt apámnak.
így zuhog bennem az emlékezés,
s most ádáz örvényként dobálja lelkem –
anya -, akinek húsa homályában
gyilkos ágait növelte a rák,
s nem segíthetett rajta senki sem,
ily örökséget hagyott a fiára.
Nem okolás ez: szájába, tudom,
átok sohase fért... Csak a szegénység
lopott ki mindent érhálós kezéből.
Hisz cseléd voltam, s fél napig gyalog
eljött utánam a messzi tanyára,
sovány pénzét, maradék krumpliját
hogy tanulhassak, rám költötte el;
s ha ablakdeszkán róttam korai
verseim rendjét, valami ezüst
csillant meg fáradt szemén – az öröm
Aztán elment... Sohase látta meg
első könyvemet; pénzt ruhára, sóra
már nem rejthettem vánkosa alá –
a temetőben hangtalan agyaggá
zsírosult csontja, homloka helyén
nyaranként gyökeredzik a virág.
S én örökséget egyre hordozom:
arcomon a szomorúság jelét,
néma alázat terheit magamban;
s tudom, a szegénység komor világát
halálomig se felejthetem el –
egymáshoz fűzve járunk majd örökké,
mint legelőn az egyigás lovak.
(Forrás: Aranyasszony
antológia)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése