Este későn jövök haza, fáradtan,
épp csak, hogy bekapom a vacsorát,
s máris lefekszem. Jó szót se szólok
anyámhoz, akit fölébreszt a villany-
fény s magányos napja után
mondani szeretne valamit, beszélni a
fiával. De hasztalanul remélt,
sietésre nógatva az időt,
hogy egyszer, későn, reménytelen
távolban, öregeste, éjszaka,
amikor már elcsöndesül a ház,
egyre ritkábban búg a villamos,
és hunyorogva éjfelet jelez
az utcai világítás, majd megjövök,
elkárhozott éjszakázó az ő
szemében, de akárhogy, végre itthon,
rossz szemével is tudja arcomat,
rossz fülével is dünnyögésemet,
s most végre... Igen, mostan kellene
odamenni hozzá és leülni
ágya szélére és úgy szólni hozzá,
hogy süketsége falán át meghallja
s meg is értse, megértse, hogy megint
szégyenemtől pirult el az ég
napnyugtakor és kudarcaim
barna szárnyán szállt ide az éj,
s bocsásson meg, bocsássa meg nekem,
hogy a szeretet ilyen bonyolult,
s akivel már csaknem egyek vagyunk,
azt sebezzük – mint magunkat – leginkább.
Ilyesfélét kellene mondanom,
s orvosságul valami kis reményt
súgni neki, hogy értem felajánlott
élete azért mégsem hasztalan.
De mit tegyek, ha minden csöpp erőm
elszivárog akkorra, mikor a
legfontosabbat kéne megvallanom,
édesanyám?
Csak befelé dünnyögök, míg lefekszem,
s egy szót sem értesz, bárhogy is fülelsz;
s holnap reggel hazudni fogsz megint,
ha a közértes megkérdezi tőled:
„No, mamuska, mit hallott a fiától?”
S megint új nap és új várakozás,
s szegény öreg fejedben egy soha
el nem hangzó kiáltvány gomolyog
az anyákról, akik fiakat szülnek,
s a fiakról, akik... Könny mossa el a szót
némán öntözöd virágaidat,
s a szomszédból Jenőke, az ütődött,
jön át hozzád, hogy ne légy egyedül.
(Forrás: Aranyasszony
antológia)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése