Fejét féloldalt tartotta, ahogy húzgálta fésűjével a barna hajfolyót reggel a tűzhely
mellett. Hullámos dróthajtűket rakott bele a fogai közül.
A
tűzhelyen az üres leves főtt, az üres keserűség, az üres bombatölcsér-jövő.
Csitri
kora óta fésülte, csitri kora óta nőtt ez a barna hajfolyó; benőtte a
kéménytelen házat, a füst-szájú konyhát, a templomküszöböt, a liliomos, Máriás
oltárt, a szent sebet, mit a lovas parasztfiú ütött a testén: a gyümölcseit,
fiú-lány-magjait. A szegénységet, isten árulását: halált.
Ott
folyt tovább a koporsóban.
A
hajadban, ölelésedben, fűre szakadó első véredben.
Szerelem
hínár-haja, fulladás-haja, összekötés hajfonata, árvaság kifakult nádasa,
anyám
haja, amin a mindenségre kimászta,
szúrós,
veszélyes, tilalmas földszagú haj,
szakállas
gyökér,
sír,
tűz-rengeteg.
(Forrás: Aranyasszony
antológia)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése