Pesti János: Anya

Hétágra süt odakinn a nap, fény és meleg tolul a fehér falú kórterembe. Valaki az ablakhoz lép, a függönyt cibálja, de nem boldogul a szakadt, foltos, agyonrángatott vászonnal. A folyosói zaj csendesedik, a nővérek rohannak tűkkel, tálakkal, szemben az infúziós állványról vér csöpög. A sarokágyon fekvő fiatalasszony kifelé fülel, szomszédja gyorsan belöki a közös éjjeliszekrény ajtaját, hogy ne látsszon a nyitott sörösüveg. Megszidták érte a múltkor is, de hát akkor miért árulnak ilyesmit a büfében?

- Anna, nincs egy szalvétád? – kérdezi a fiatalasszonyt, s meg sem várja a választ, kotorászni kezd a fiókban. Épp csak eltakarta a finom, illatos cigarettákat, amikor négy-öt fehérköpenyes karéjában észreveszi az osztályvezető főorvost. Már kezdődnék a nagyvizit? – néz az órájára, majd egy képeslapba temetkezik. Anna kínlódva felkönyököl, szólni szeretne valamit az ágya felé közeledő, mindig túl kedves, a háta mögött Pipiskének becézett nővérnek. Mélyet lélegzik, cserepes ajkát megnedvesíti, de Pipiske már egy idős asszonyhoz hajol – talán a főorvos előtt kívánja produkálni magát -, mesterkélt negédes hangon kérdezi:

- Kovács nénikét hogy is hívják?

- Kovács néninek – hangzik a válasz, kicsit sértődötten. Többen felnevetnek, a mindig zord főorvos sem tudja palástolni mosolyát. A buzgó nővérke elpirul, és zavartan igazgatja a katonás rendben függő lázlapokat. A főorvos Annára néz, s mintha töprengene, hogyan tudná legtermészetesebb hangon közölni a mondandóját, de ő megelőzi:

- Tessék már megmondani, mi a bajom, doktor úr! A hét elején azt ígérte, hogy beszélgetünk, ha elklészülnek a leletek. Egyik beteg látta, hogy reggel az enyémeket is behozták.

Az orvos szaporán pislogni kezd, és magában mérgelődik emiatt az új abba jelentkező reflexe miatt. Int a nővérnek, hogy húzza félre a függönyt és nyissa kijjebb az ablakot – olyan füllesztő a meleg, és az ember orrát a klór- és éterszag is facsarja -, aztán közelebb lép Anna ágyához. Arcán érzi az egész kórterem várakozását, hangja mégis nyugodt, amikor ebbe az egy arcba néz.

- Nem próbál fölkelni? – kérdezi nagyon komolyan, ahogy maga alá igazít egy széket. – Fölkelni, kedvesem, mozognia kell – folytatja élénken. – Még nem tudja, hogy holnap hazamehet?!

Áttetsző, halvány mosoly dereng a nővér arcán, meglepődését nehezen leplezi. Erre ő sem számított, pedig úgy illenék, hogy az „öreg” legalább az ilyen döntéseiről időben tájékoztassa. A szomszéd beteg is leteszi a képeslapot, úgy mered a másik ágyra. Hiszen Nagyné... A napokban hallotta a nővérszoba előtt, hogy ez a furcsa, szótlan teremtés még hetekig itt marad.

A főorvos, érzi, hogy a fiatalasszonyt váratlanul érte a hír – lám, a nővér is meglepődött -, de valahogyan kicsúszott a száján. Nem, nem bánta meg, noha szívesebben tartotta volna, de a férj – akinek megmondták, hogy menthetetlen a felesége – ragaszkodott a hazaszállításhoz. „Hátha otthon tovább élhet” – ezt hajtogatta. Meg hogy visszahozzák, ha muszáj lesz. Addig kedvére pihenhet, a gyerek is ott lehet körülötte. „És ki tudja, mit hoz még a holnap?” – tördelte a kezét, sírással küszködve. Ő mondott néhány semleges, kitérő mondatot, és kezet szorított a férfival.

- Keljen csak fel, nyugodtan! – biztatja ismét a fiatalasszonyt.

Nagyné összehúzódik a takaró alatt, körmeit a markába mélyeszti, s a falnak fordulva rekedten csak ennyit mond:

- Köszönöm, majd később. Most nem tudnék leszállni. Nővérke, ha dél felé benézne...

Pipiske ígér, fogadkozik, feje alatt megfordítja a párnát. Hallja, de nem érti, mit beszélnek a másik ágynál. Hánykolódik, a helyét keresi, gondolatai otthon járnak. Tavasz van, zöldell a mező, levél, virág fakad a gyümölcsfákon. A szövetkezet baromfitelepe már csupa csipogás lehet. És Ella, kicsi Ella! Lajos, Lajoskám...! Nektek mit mondtak, ti tudjátok-e...? Legjobb lenne, ha valahogyan elrejthetné előlük a belső fájdalmát. Ella talán elhiszi, hogy csak megfázott, Lajos meg úgyis hallgat.

Ráng rajta a takaró, csikordul az ágya. Csak tudna valahogyan elaludni. De hiába hunyja be a szemét, a gyerek riadt ara van előtte. Mindig őrajta lógott, és tegnap mintha félt volna tőle, az apjához húzódott, szorította a kezét. Szerencsétlen kis kölyök, az osztálytársaival is összeveszett, mert azt mondták neki, nem igaz, hogy az anyját náthával vitték a kórházba. Talán megnyugszik, ha holnaptól mellette lehet.

Nem is vette észre, mikor fejeződött be a vizit. A szomszéd ágy üres, a paplan is a földre csúszott. Úgy látszik, a betegtársa gyorsan távozott. A büfében lehet, vagy az új cigarettát próbálja ki a vécén. Már az infúzió is kész, az öreg néni arca fehér, mélyen alszik. Anna a mennyezetre mered, aztán lassan félálomba szédül, ideszállítása képei forognak a fejében. Betolat a mentőkocsi a kapun, anyósa hideg, száraz szemmel nézi. Keskeny, vértelen szája néma maradt a búcsúzásnál is. Nem bocsátotta meg neki máig sem, hogy a fia őt vette feleségül. Őt, a béresek ivadékát, aki a gőgös Nagynénak valamikor legföljebb mosónője vagy napszámosa lehetett volna. De hát Lajos őt szerette és szereti ma is. Ella után őneki is Lajos jelent mindent. Sütőlapátnyi tenyerével simogatta a gyerek fejét, ügyetlenül igazgatta a sálját, amikor őt az ápolók a hordágyra fektették. Megpróbált ugyan egyedül föllépni a leeresztett lépcsőre, az ereje azonban cserben hagyta. A lábát sem tudta mozdítani.

A maga talán örült is, hogy egy időre megszabadult tőle. Akkor még azt hitték, egy időre. Bízott ő is a gyógyulásban. Az elmúlt hetek során mindinkább úgy érezte, meg vannak számlálva a napjai. Betegtársaitól példák özönét hallotta arról, hogy a daganatos betegségben szenvedők mind elpusztulnak. S legtöbben iszonyú kínok között. Még jó, ha végóráikat eszméletlen állapotban fejezik be. Anna leginkább attól a hírtől döbbent meg, hogy a kórház volt főorvosa is pokoli kínokat élt át. Leletei kezdetben negatívnak mutatkoztak, orvos leánya mégis vitette klinikáról klinikára, de nem tudtak rajta segíteni. A halál igazi okát csak a boncoláskor állapították meg: hashártyarák végzett vele. Sorsával már ő is kezdett volna megbékélni, csak a szenvedéstől rettegett. S attól, hogy Ellának akaratlanul okoz talán soha ki nem heverhető fájdalmat és csalódást.

Vagy lehet még remény?!

Utóvégre az orvosok is tévedhetnek. És őneki nem mondtak semmit. Az arcokból, a magatartásból igyekezett olvasni. Lajosnak szóltak vajon, De őt úgyis hiába vallatná, pedig érez magában annyi erőt, hogy nem vesztené el a fejét. A gyerekért az utolsó pillanatig... Bocsássa meg az ég, de talán jobb lett volna neki, ha meg sem születik.

Furcsállja, és meg is ijedt, amikor észrevette, hogy az Istenre is neheztel. Az imádkozást is el-elfelejti. Mama mindig a rózsafüzérrel babrál, őt protestánsnak keresztelték, templomba viszont a szülei sem jártak. Ha átjött a pusztára a szomszéd falu papja, akkor, emlékszik, az anyja és az idősebb nők elmentek istentiszteletre a régi kápolnába, de inkább azért, hogy találkozzanak és beszélgessenek egymással. Keresztanyja egyszer, hazafelé menet a papot is kigúnyolta. Ő ezen akkor megbotránkozott, mert a ritka hittanórákon mindig szívesen hallgatta az idő tiszteletes példázatait. Szépnek találta őket, bár nem értette a felét sem. Egyik, sokszor idézett intését azonban ma is föl tudja mondani: „Úgy dolgozzunk, mintha örökké élnénk, úgy éljünk, mintha holnap meghalnánk.” Mindez akkor távolinak tűnt. Föl sem fogták az értelmét. A fiatal, a gyerek miért foglalkoznék a halállal?

Csakhogy ő még mindig fiatal.

Lehet hozzá olyan igazságtalan a sors, hogy elpusztul, mielőtt igazán élt volna? Vagy elég az, hogy a gyerekének életet adott? Ki tud ennyi ésszel ilyen kérdésekre válaszolni?

Körülnéz a kórteremben, sejtelme sincs, mikor ébredt föl. Vagy hogy egyáltalán elnyomta-e az álom. Csend van körülötte, mintha mindenki aludnék. Lábát maga alá húzza, fölül, iszik egy korty teát, megpróbálja fölidézni, miről álmodott vagy ábrándozott, de semmi nem jut eszébe. A vizitre gondol, szeretné megrágni a főorvos minden szavát, és megdöbben, hogy nem tudná eldönteni, valóság vagy álom volt-e a bejelentés: holnap hazamehet. Már azon töpreng, ki miben halt meg mostanában a falubelijei közül. Abban egyre inkább megbizonyosodik, hogy hallott olyan betegről már, akinek leoperálták egyik mellét és máig is él. És itt,a négyes szobában is valami hasonló műttet hajtottak végre egy ő korabeli lányon. Már haza is engedték.  Igaz – vég bele a fölismerés -, váratlan volt őneki is, hogy elmehet.

*

Egész éjjel mozdulatlanul feküdt, szorosra zárt szemmel. Nem aludt akkor sem, amikor hajnalban a nővér megérintette a karját, és csak annyit mondott halkan, hogy indulhat, várják odalenn. Gyengén tiltakozott a tolókocsinál, de már ereszkednek is lefelé a lifttel. S mintha belül, a szíve táján elszakadt volna valami, ahogy becsapódik a mentőkocsi ajtó.

Lázképek gyötrik, a gyomra kevereg. Vajon evett valamit az este? Arcát betakarja, hogy ne is lássák, ha hátralesnek a kisablakon. Azt nem engedte meg, hogy mellette üljön az ápoló. Egyedül kívánt lenni, és gondolatban – velük. Ellával, a gyerekkel. Nyolc esztendős. Hét hónapra szülte. Hogy mit kínlódott a csecsemő is...! Talán jobb lett volna akkor vele együtt elpusztulni.

A nedves zsebkendőt otthagyta a mentőkocsiban, amikor az udvaron kisegítették. Körülötte táncoló arcok, ismeretlen ismerősök. Megcsókolják, visszacsókol. Ez itt Lajos, a férje, az ott messzebb az anyósa. Jaj, és Ella, kicsi Ella! – tárja szét a karját a feléje futó gyerek előtt.

Szédül a fejéhez kap. Érzi, hogy megfogják, magától lépni sem tudna. Zavarban van, ügyetlenül rejtegetné a gyengeségét, de nemigen akar sikerülni. Lajos sután fölemeli, tréfálkozni próbál és viszi befelé, a sötét szobába. Látja még Ella arcát, de a kábító álom elnyomja a gyerekkori, színes paplan alatt. Süllyed, zuhan, kering a dívány, az asztal, a szekrények. Olyan furcsa most, olyan könnyű most ez a lassú alámerülés.

Arra ébred, hogy nézik az arcát, és valaki időnként a torkát köszörüli. Nem látja, inkább érzi, hogy az anyósa van ott. Arrább húz egy-egy széket már tisztán hallja, hogy a szobát söprögeti.

- Ella? – kérdezi felülve, és riadtan körülnéz. Már ki tudja venni a tárgyak körvonalait, de milyen szokatlanok ezek a bútorok. Nem itt állt – az ágya mellett – a dívány sem.

- Ella? – kérdezi vissza az öregasszony és lezárra az asztalterítőt. – Hát az iskolában!

- Elküldték? – rándul meg a keze, és félelem ül az arcára.

- Ejnye, Anna – lép közelebb az idős Nagyné -,Ella iskolában van, és máma hétköznap van. Lajos meg odavan a határban. Traktorral jár.

- Jaj, mama – nyugszik meg a fiatalasszony, és mosolyogni próbál. – És hány óra van? Már föl kéne kelnem.

Az öregasszony szűkülő szemmel nézi, hogyan kapkodja magára a ruháit. A mentőorvos azt mondta, hogy mindent rá kell hagyni. De azt mégsem állja meg szó nélkül, hogy Anna első útja a konyhába vezet. A törlőrongyért, a porolóért, hogy segítsen, mint azelőtt.

- Inkább reggelizz, Anna! – nyúl a cipóért, a csészéért, s féloldalról les a fiatalasszonyra. A máskor is halvány arc most még fehérebb, az eres, vékony kéz tétován hajlik a csésze után. De csak a tej megy le, a cipó ott marad az asztal szélén.

- Ebédre többet eszem – mondja -, még nincs étvágyam, nem csináltam semmit.

Az anyósa állandóan a nyomában marad, amíg az ágyakat igazgatja, a szekrényeket törölgeti. Mintha vizsgálná, lesz-e még valamikor igazi dolgos ebből a csupa csont, vézna, felére aszott teremtésből.

Az ebédnek valót Anna tette föl, de nagyon keveset evett belőle. A levestől kiizzadt, ismét fáradtnak érezte magát. Leült, aztán lefeküdt, álomba is szédült. Azt sem vette észre, hogy a lánya hazaért, és odaült az ágyára, hogy csókolja, simogassa a fejét.

- Anya! – borul rá,amikor látja, hogy nyitva már a szeme. Anna – ébren is –még sokáig azt hiszi, hogy csak álmodik.

Csendben, szótlanul nézik egymást. Anya fehér, a gyerek arca lobogó láng. Ujjait tördeli, fészkelődik, egy kicsit közelebb hajol az anyjához. Aztán kissé akadozva mesélni kezd. Az iskoláról, a barátnőkről. Hogy Évinek félévkor kitűnő lett a bizonyítványa. Most kapott új szandált. De őneki nem kell, a tavalyi is szebb, mint a többieké.

Anya mosolyogva hallgatja, s néha megcirógatja a kezét. Melle alig láthatóan hullámzik, fullad egy kicsit. Valamikor a mama is bejött a szobába, de mintha ott sem volna, beharapott szájjal szó nélkül figyeli őket.

*

Délután van, a nyitott ablaknál könyökölnek, szemben a nagy gesztenyefával. Sűrűsödő lombok, alig lehet átlátni rajtuk. A gyerek szereti ezt a fát, egyik ágán már ott függ a hintája. A lassan kibomló leveleken szokta figyelni, hogyan születik a tavasz. Az utca forgalmas, kocsik, traktorok, biciklik kerülgetik egymást, néha egy-egy autó is elsuhan előttük. Egyik traktor pótkocsiján ismerősök ülnek, köszönnek, egyik-másik integet is. Anna nézi a könnyű szélben szálló port, és hogy folyik a víz a házuk előtti kútból. A járda után, lám ez is elkészült. A karcsú víztorony magasabb a templomnál.

Fordul a nap, visszaülnek az asztalhoz. Ella rajzol, anya gombokat igazít a ruháján.

- Hogy kinőtted! – nézegeti. – A hónalja is kifeslett. Jaj, bogárkám, szólhattál volna a nagymaminak. Vagy... megállj csak – és odavánszorog a szekrényhez. – Ezt a rózsaszínt úgyis neked szántam. Szétfejtjük és kiszabom, nem tart semeddig. Holnap már föl is veheted.

Vagy két órát rakodott a szekrényben, mert semmi sem volt a helyén. Közben észre sem vették, hogy besötétedett, föl kellett volna kapcsolni a villanyt. Lajos szólt rájuk, amikor hazatért és bejött hozzájuk. Overálban olajosan áll, az arca olyan barna, mint a varrógép terítője. Anna még nem is látta ilyen öltözetben, azelőtt a jószág körül dolgozott.

- Hallottam, sütkéreztetek – szól a férfi, és úgy próbál mosolyogni, mintha minden a legnagyobb rendben volna. Csak a keze nem találja a helyét, ujján pörgeti a micisapkát és a hangja sem olyan, mint máskor. – Hát ez a ruha? – lép meglepődve a varrógéphez, és kérdően néz az asszonyra.

- Semmi, csak varrtam. Mama már öreg. Biztosan alig várta, hogy hazajöjjek, vagy legalábbis hogy mozdítsak itthon valamit.

- A fenét, ráér ő, csak a ház körül van egy kis dolga – mondja kicsit ingerülten, aztán megfordul, leteszi a sapkát, s leül, szétterpesztett lábba, és hallgat.

*

- A párnám egy kicsit följebb. Igazítsd meg, légy szíves – szól a fiatalasszony, amikor a varrást abbahagyva lefekszik, s húzza a férjét maga mellé. Arcát izmos karjához szorítja, úgy néz a szemébe. Lajos az orrát szívogatja, pedig nem is náthás. Még sohasem érezte magát ilyen együgyűnek és elesettnek. Csak amikor – otthagyva a téesz helyett választott gyárat – először ment a közösbe, a régi tagok közé. Még bizalmatlan volt, vonakodott, s restelkedett amiatt is, hogy a kezdeti nehézségek elől elszaladt. Anna pedig már az elő napon elvállalta tíz tehén fejését. Aztán a baromfitelepre osztották be: ott volt egyfolytában, amíg a télen rosszul nem lett. Alig volt itthon azóta.

- Ugye, azt hiszed, megszabadulsz tőlem? – ül föl hirtelen, pajkos képet erőltetve. – Anyád sem bánná. Nem, hallgass, tudom, hogy mit akarsz mondani. Csakugyan itt maradok. Azután is... Mellettetek. Ha másképp nem, a fényképeken.

Tenyerével befogja a férfi száját, becézi, simogatja inas ujjait, amíg a férfi el nem mosolyodik. Kicsit erőlködve, kicsit ferdén. De akkor megcsókolja, heves, láztól égő szájjal, és akadozóan elfulladva lihegi:

- Ellát ne add oda másnak. Nem engedem. Maradjon inkább a nagyanyjánál. A gyereket ő is szereti, ha engem gyűlöl is, amiért – ahogy mondani szokta – elvettelek tőle. Hallgass! – kap ismét a férfi szájához. – Én őrá nem haragszom, hiszen ő is a javadat akarta. És én... Én Ellát nem féltem tőle. Jobb neki, ha vele marad, mintha más keze-lába lesz.

Hosszúra nőtt körülöttük a csend. Ella tanul a másik szobában, őket a feketedő világ nézi az alakon. A férfi olyan idegenül érzi magát, mintha nem is otthon lenne. Nyakán lüktet egy ér, hátán hideg futkos, valami szurkálja a mellét. Anna tompán maga elé réved, halántékát régi emlékek hasogatják.

Nyár volt, lakodalom. Künn a dohányszárító pajtában izzadt a népes rokonság, kurjongattak a vőfélyek. Egyik – már alaposan felöntött a garatra – folyton valami malacságot énekelt. Jókedvűnek látszott az újdonsült anyós is. Abból nem engedett,hogy az esküvő a nagymise után legyen. Úgy még több lesz a bámészkodó – mondta. Emlékszik rá, hogy egyik rokongyerekkel táncra is perdült. Szakadt róla a víz megbontotta a fejkendőjét, kenyérkosárnyi keblén rázta, fújta a blúzát. A menyecsketánc után, kázsmírkendővel a fején ő is odaállt idős Nagyné elé:

- Édesanyám! – mondta, és át akarta ölelni a vállát, de az öregasszony kifordult a karjából:

- Eredj te... A fiam nem elég?!

Lajos, akkor első indulatában kitaszította anyját a házból, mindenki szeme láttára. Ő ment utána és az ágyba támogatta. Az öregasszony a fiának megbocsátott, de őneki soha. Cselédek ivadéka maradt neki máig.

A férjére néz, közelebb húzódik hozzá. Lajos arcán vad rémület látszik, nem találja a helyét, ujjait csavargatja. Milyen mostoha tud lenni a sors! – kínlódik magába roskadva. Pedig mennyi öröme volt már ebben az asszonyban. S hogy néz ki most, a gyűrött párnák között – kesereg és megrázkódik a válla. De Anna simogató kis keze mintha még mindig delejes lenne. Olvasta valahol, hogy a nők többsége milyen erős, mennyi áldozatra képes. A lágerstatisztikák szerint sokkal jobban bírták a testi és a lelki megpróbáltatásokat, mint a férfiak, akik százalékarányukat tekintve ugyanolyan körülmények között háromszor annyian hullottak el. Annáról az orvosok már nyolc éve is lemondtak, Ella születésekor. S ő egyszer csak fölkelt és megszoptatta a sivalkodó csöppséget. Bocsánatkérően, mentegetőzve, hogy előbb nem tudott megmozdulni az ágyon.

Egyre hosszabb a csend, egyre halkul az a néhány szó, amit mond. De a kis kéz csak szorít némán, keményen, fájdalmas vággyal. Néha fel-felszakad belőle a suttogás is:

- Ez a toll nagyon meleg. A könnyű paplan is elég volna. Ha nem találod meg a szekrényben, szólj a mamának.

A keresgélés fél óráig tartott, mert a férfinak fogalma sem volt, hol lehet az a takaró. Az ajtókulcs is elhajolt a kezében, pedig a szekrény be sem volt zárva.

Óvatosan cserélte ki a paplant, a vékony plédet Ella igazgatta az anyjára. Ő már mélyen aludt, s valami mosolyféle táncolt az arcán. Csillag..., Deres – a lovaik nevét suttogta. Lehet, hogy álmában őket hajtja. Három vagy négy éve történt, hogy rábeszélte Annát, lóháton menjenek át a szomszéd faluba. „Tudtad, hogy lánykoromban szoktam lovagolni?”

Lajos erről semmit sem hallott, de örült nagyon, hogy a felesége milyen ügyes. Esténként aztán kijártak néha a Csetényre, ott Lajos kifogta a lovakat, egyikre pokrócot, kengyelt erősített, a másiknak ő pattant a szőrére. Anna izgatott, kamaszos hangja, amely egy vásott kölyökéhez hasonlított, ma is itt van a fülében. Ő pedig oktatta, mint őt valamikor a kegyelmes úr lovásza:

- Vigyázz, jól szorítsd az oldalát! Sarkat le, lábfej befelé! Látod, mennyivel jobban hozzászorul a térded? A kezed ne csúsztasd előre, mert meghosszabbítod a szárt!

Lépésben haladtak később ügettek is.

- Egyenesen ülj, csak a derekad mozogjon. Úgy járjon a karod, együtt a ló fejével, mint egy finom rugó! Biztonságot adsz Reménynek. Látod, úgy! Csak ne labdázzon a feneked.

Anna alig tudott megállni a lábán, amikor leszállt a lóról. Lajos föl akarta tenni a kocsira, de nem engedte. Néhány lépést még botorkált, azután futásig erőlködött, és kiment lovagolni másnap is. „Ha ezt látná a mama...!”

Félrészegnek érezték magukat a langyos, koraőszi éjszakákon. S alig várták, hogy hazaérve egymás karjába temetkezhessenek. Legemlékezetesebb mégis az maradt a lovaglásokból, amikor a szüreti bálon csőszlegénynek öltözött Anna, és a legjobb komájuk sem ismerte fel. Ha Ella száján ki nem csúszik, hogy „ott az én anyukám”, a jelmezversenyt is megnyerte volna.

*

Reggel úgy látszott, összeszedi magát az asszony. Homloka kisimult, egyenletesen lélegzik, arcán valami színt is észre lehetett venni. A gyerek riadtan figyel, szája meg-megrándul, de a szeme száraz marad. Megparancsolták neki: nem szabad sírnia!

- Kisleányom – hallja az ágy felől, és közelebb megy. Amint lehajol, száraz, meleg ajkat érez az arcán. Megremeg, ösztönösen fölegyenesedik, egyik cipőjével tapossa a másikat. Mert anya szeme olyan furcsa. Szinte szurkál a tekintetével. De a kezek puha tapadása jólesően árad szét benne, s fut, rohan, végig a folyosón, a keskeny utcákon, egészen az iskoláig.

Lajos jön, odaül a felesége mellé. Az öregasszony hangos zörrentéssel tol arrább egy tányért.

- Menj csak – súgja a fiatalasszony keserű szájjal -, mert nem lesz ki a mai munkaegység, és anyád majd...

A férfi válla behorpad, meg-megvonaglik az arca. Moccanni sem mer, szeme a sovány, nyirkos ujjakon, amelyek erőlködve markolásszák a gyűrött takarót.

- Korán jövök – préseli ki a torkán Lajos, és föláll. Hátában érzi az asszony tekintetét, amikor átlépi a küszöböt.

Kimegy idős Nagyné is.

- Nehogy hajkurássza! – förmed rá Lajos a konyhába.

A mama meg sem mukkan, csak a szeme lobogja – amint a fia után néz – fojtott indulattal, sötéten: „Csak pártold, csak pártold... a béreskisasszonyt, aki úgy puccoskodott lánykorában, mint aki grófi ágyban született. De teneked – nyújtja a nyakát az utca felé – éppen ilyen köllött...”

*

Percek múltak, vagy órák?

Anna mozdulatlanul fekszik, homloklát a hideg falnak nyomja, ujjai arcába hulló sötét haját markolják. Anyósa léptei kopognak körülötte, kapkodva szedi a levegőt, fuldoklás környékezi. Mire összeszedi magát, az öregasszony az ablaknál ül, krumplit hámoz, belerúg egyet a lábánál sündörgő macskába. A fiatalasszony tehetetlenül kínlódik, nyelve odatapad a szájpadlásához. Inni kéne, de nem szól, elviseli a gyötrő szomjúságot. Csak a szoba levegője ne volna olyan nehéz! Emeli a karját, ujjai engedelmesen mozognak, hanem a homloka! Akár a falba verhetné, annyira nem érzi.

„Fölkelek, azonnal, befejezni mindent” – gyötrődik tehetetlenül. „A ruha, a ház, a gyerek...!”

Fordul, föllebben a takaró. A tüdeje zihál, hallani lehet. Megfogja a széket, lassan, csúszva leereszkedik. Lábával keresné a papucsot, de iszonyú a fölismerés: már semmi sem engedelmeskedik...!

- Ella... Ella... – vonaglik a száján, amikor az ágy végébe hanyatlik. Idős Nagyné hozzásiet, kétrét görnyedve ráhajol de az akadozó leheletet nem érti. Összeszorítja a száját, néz meredten, aztán – amennyire a dereka engedi – fölegyenesedik. Arca kemény, mint a kő, súlyos tekintettel nézi a menyét, s lassan, mintha szertartást végezne, lefogja a halott szemét.

(Forrás: Aranyasszony antológia)