Az
első jelentős német drámaköltő, nürnbergi polgár, egy szabómester fia, aki
szülővárosa latin iskolájának elvégzése után cipészmesterséget tanult, majd egy
takácsmester bevezette a német városi polgárok között abban az időben divatozó
költészetbe. Így lett Hans Sachs „mesterdalnok” (Meistersänger), közöttük is a
leghíresebb. Vándoréveiben végigjárta Németország nagyobb városait,
megismerkedett a Miksa császár udvarában virágzó humanista költészettel is,
majd 1519-ben visszatért Nürnbergbe. Itt élt ezután szorgalmasak öltői munkában
és tisztelettől övezve késő öregségéig. Túlélte feleségét és hét gyermekét,
majd 66 éves korában újra nősült. Maga számol be róla, hogy hetvenéves koráig
4275 lírai verset, úgynevezett „mesterdalt”, 1700 elbeszélést és tréfát, s
ezenfelül 208 drámát írt
Színdarabjai
nem mesterművek: költői termésének legjavát tréfái és farsangi játékai teszik.
Antik mesterei Plautus és Terentius, tőlük tanulja a színpadi hatás titkait,
míg műveinek tárgyáért bekalandozza a biblia, a történelem, az ókor, a görög
mitológia, valamint a német mesék és népkönyvek világát. Termékenysége,
alkotóereje akkora,mint a reneszánsz többi óriásáé, formakészsége, könnyedsége
elmarad az övék mögött. Hangja egészségesen nyers, népies ereje ma sem
hatástalan. Visszatérő típusait: az esetlen parasztokat, morcos öregeket, buja
asszonyokat, hetvenkedő zsoldosokat az antik irodalomból, a német
hagyománybólés saját világából vette. Darabajai a XVII. századig sűrűn
szerepeltek a német színpadokon, a XVIII. században Goethe fedezte föl újra.
Versformáját, a párrímes német „Knittelvers”-et Goethe a F a u s t-ban, Schiller a W a l l e n s t e i n t á b o r á-ban vitte klasszikus tökéletességre.
Emberi egyéniségének Richard Wagner állított örök emléket operájában, A n ü
r n b e r g i m e s t e r d a l n o k o
k-ban.
V. Gy. M. (Vajda György Mihály)
Fontosabb színművei: Az állapotos paraszt
(„Der schwanger Bauer”, 1544); Grizelda, a türelmes és engedelmes grófné („Die
geduldige und gehorsame Markgräfin Griselda”, 1546); Tragédia Hekastusról, a
haldokló gazdagról („Eine Tragödie von dem sterbenden reichen Menschen Hekastus
genannt” 1549); A paradicsomjáró diák; A forró vas („Das heisse Eisen”, 1551);
Boondvágás („Das Narrenschneiden”, 1552); Eulenspiegel és a vkok („Der
Eulenspiegel mit den Blinden”, 1553); Trisztán loag és a szép Izolda királyné
szomorú szerelme („Von der strengen Lieb’ Herrn Tristan mit der schönen
Königien Isalden”, 1553).
HANS SACHS: A
PARADICSOMJÁRÓ DIÁK
(„Der fahrende Schüler
im Paradies”, 1550. Farsangi játék 1 felvonásban. Fordította: Koppányi Gyögy
1953.
Szereplők: 2 férfi, 1
nő.)
A
komédia a kor kedvelt típusán, a csavaros eszű kóbor diákon keresztül két leget
is üt egy csapásra: a még mindig széles körben elterjedt babonás hiszékenységet
teszi nevetségessé a gazdáné figurájában, de célba veszi minden paraszttárgyú
bohózat örök témáját, a paraszti fukarságot is. A hős, a paradicsomjáró diák
mindkét gyengeség hordozóját saját pénzével fizeti ki, s ezzel beteljesíti a
vígjátéki igazságszolgáltatást.
*
A
komédiát a parasztgazdáné fellépése nyitja meg; panaszkodik jelenlegi férjére,
aki fukar, csak a meggazdagodás jár az eszében; bezzeg az előző,a megboldogult,
micsoda jámbor, együgyű, szelíd ember volt! Ekkor lép be a kóbor diák. Adományt
kér, és közben fáradtságára hivatkozik; nem csoda, hiszen most érkezett
Párizsból. A derék néne Párizs Paradicsomnak érti, és menten tűzbe jön:
bizonyára találkozott ott a diák az ő jó urával. A diák rögtön feltalálja
magát: persze hogy találkozott, de micsoda állapotban lelte! Nem hiába csak egy
lepedőben temették el – fázott, egy fillérje sem volt, ő az utolsó a Paradicsom
lakói közt, és alamizsnából él. A gazdáné kétségbeesetten kérdi. megy-e az
idegen úr máskor is a paradicsomba? A diák hogyne menne; hogyne vinne magával
egyet-mást a szegény megboldogultnak! Megy is a néne csomagolni; a diák csak azon
szorong, haza ne érjen addig a gazda. A szerencse mellé szegődik; már jő is az
asszony, 12 vörös tallérral, posztóval, mentével, csizmával, még zsebkést is
hoz, sőt arra kéri, jöjjön vissza máskor is, hadd küldjön újra utánpótlást. A
diák elszelel, s a gazda hazaérkezve elcsodálkozik oldalbordája nagy jókedvén.
Az asszony el is mesél neki mindent. A gazda átlát a szitán, de nem árulja el
magát; azt mondja, ő is küldene némi pénzt elődjének, és lovára kap, hogy
utolérje a diákot. Magában dühösen szitkozódik az asszony ostobaságán. Utol is
éri a legényt, de nem ismeri fel; nyomot
kér tőle. A diák „útbaigazítja” az erdő felé, s vállalja a ló őrzését. Meg is
őrzi: saját magának. Vidáman vágtat el: a mai nap kettős nyereséggel zárult.
Jön vissza dolgavégezetlen a gazda; most látja, hogy a diák őt is rászedte.
Szégyenéről azonban hallgatnia kell; utána siető feleségének kénytelen azt
mondani, hogy a lovat is elküldte a megboldogultnak. Az asszony ujjongva
hálálkodik s elújságolja, hogy már az egész falu nevet rajtuk”örömében”. A
gazda átkozódik, és magában beismeri: a férfi is tévedhet, és ilyenkor jobb, ha
hallgat az asszony vétkeiről. Így áll helyre a házi béke.
Sz. Sz. J. (SZ. SZÁNTÓ
JUDIT)
Forrás: Színházi kalauz.
Szerkesztette Vajda György Mihály. Második, bővített kiadás. Budapest, 1962.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése