Ha
tisztán akarjuk látni Illés Endre irodalmi jelentőségét s okát annak a
hatásnak, melyet írásai a mai olvasóra gyakorolhatnak, az ő esetében is föl
kell becsülnünk azt a távolságot, amely a mai írók és művelt olvasók
átlagtöbbségét az epika klasszikus hagyományainak útjától elválasztja. Ez a
távolság, bár lassú történeti alakulás tágítgatta, nem időbeli, hiszen ma újra
vannak írók s ha kevesen is, de egyre többen és egyre gazdagabb tehetségek,
akik az epika érctörvényeinek örök időszerűségét vallják s vállalhatják is,
mivel az „általános emberit” újra élő valóságként tudják tapasztalni és
ábrázolni s benne nem csupán üres közhelyre tapintanak. Ez a távolság nem
időbeli tehát; a „modern” író világa emennél sokkal kisebb és veszélyesebb
távolságra van azoktól az írói elvektől, amelyek az emberi kulturálódás
történetének minden szakaszában termékenynek és termékenyítőnek bizonyultak; ez
a távolság nem több s nem kevesebb, mint a hangsúlyozottan individuális
szellemnek az erkölcsitől, a humánumtól való távolsága, mely éppen elegendő
arra, hogy a szellemet, a maga száznyolcvan fokos nap-éj fordulatával az
„általános emberinek” ellenlábasává tegye. A végletesen egyéninek, az önmagára
hagyatkozó, nem termékenyülő s nem termékenyítő szellemnek eltitkolhatatlan
gúgjét hirdetik az Illés-figurák; ezért „Kevélyek”.
Illés
alakjai nem termékenyülnek s nem termékenyítenek; tudnak mindent, amit tudni
akartak, tehát nem tapasztalnak és nem cselekszenek, legfeljebb játszanak a
többi emberrel, mert nem hisznek abban, hogy a tudás közölhető, hogy az ember
tudásából vagy tudatlanságából megváltható; mély vonzalmaikat, erkölcsi
szomjúságukat megtagadják vagy kíváncsisággal oltogatják, - a humánum rovására
mindent kultúrává szellemítenek át. Humanitás talán csak „A párbaj” című írás szánalmas, szorongó mellékalakjában él, a kis
doktorban, aki az olvasóval együtt értetlenül nézi a párbajozó „kevélyeket”.
Mi
ezeknek az írásoknak a témája? Egy-egy Illés-novellát tartalmával, tehát azzal,
amit a szó mindennapos értelmében témának nevezünk, jellemezni nem lehet. Az
író szántszándékkal megnehezíti az ilyen jellemzést, miért is próbálkozna vele
az, akinek éppen az író szándékáról kell számot adnia. Minthogy nem kívánunk
„impresszionista” beszámolót adni, nyomozzunk tovább az írói szándék után.
A kötet legterjedelmesebb
írásának rövid és kimerítő tartalma
a kritikus szemében a következő: -
Egy pesti bérház világító udvarában egy öngyilkos nő hullája fekszik az
összegyűlt szeméten. Fölötte áll az a férfi, aki ezzel a nővel valamikor
„kísérletezett”, azaz aki a férje volt. Gyufákat gyújt, „kíváncsian” nézi a
testet s emlékezetében életre támasztja, hogy fölboncolhassa s megkereshesse
„megfejthetetlen titkát”. Ennek az életre támasztásnak és élveboncolásnak, a
régi „kísérletezéseknek”, tehát a tűnődve-találgató múlt és jelen közt hullámzó
gondolatainak érzékeltetése ez a történet, ez a „belső történés”. Ami történt
és fejlődött valamikor – az események, a múlt – ebben a belső jelenben áll. A
múlt és jelen egymásra néznek; jellemalakulás, motiválás ebben a
mozdulatlanságban nincs és nem is lehet – minden determinált és ugyanakkor –
paradox módon – a titokzatosság, a megfejthetetlenség lírájába burkolózik; a
múlt vaskövetkezetességgel idézte föl a jelent, amely most kérlelhetetlenül
visszaidézi a múltat, de a kérlelhetetlenségnek és a következetességnek a titka
most nem tárul föl. A hőssel nem történik semmi, a hősben történik minden. Az
emlékezés azonban természetesen nem epikusan, hanem lírikusan „történik”,
egyszerűen azért, mivel most történik. A
múlt idővel szerkesztett mondatokban ott rejtőzködik a jelen drámája. Ezt a
megállapítást ki kell emelnünk, mert úgy véljük, hogy itt találtuk meg az írói
szándékot.
Az
epika ideje a múlt, a drámáé a jelen. Klasszikus műfajelméletünk és gyakorlatunk
ezen a fontos belátáson alapszik. Aki olyan módszerekkel, mint Illés, a múltban
a jelen benyomásait ábrázolja, az voltaképpen azt éri el, hogy olvasójának a
múltban elmondott történésekről szabadon alkotható benyomásait a saját
benyomásaival meghatározza, determinálja. Ezzel képzeletünket megfosztja attól,
hogy szabadon, azaz teljesen birtokunkba vehessük az elénk tárt életet. Hogy
élesebbé tegyük a megállapítást, úgyis fogalmazhatjuk, hogy a klasszikus
értelemben fölfogott epikus kiváltja
a hatást, azaz az olvasóra bízza, hogy a múltat élményszerűen jelenné tegye,
olvasás közben átélje,Illés Endre pedig kimondja
a hatást, azt a hatást, amit története lírai alakjaira, azaz őrá magára tesz.
Előtérben álló alakjai rezonőrök. Az olvasótudomásul veszi, miképpen rezonálnak
s így a képzelet és átélés szabadsága helyett csak annyi szerepe marad, hogy a
rezonőröket, mint valami filozófiai téziseket a maga világnézetéhez mérve
elfogadja vagy elvesse. Aki inkább művelt individualista, semmint humanista, az
nyugodtan elfogadhatja azt a világképet, amit hirdetnek.
Illés
Endre irodalmi jelentőségét következőleg két szempontból ajánlatos fölbecsülni.
Az egyik műfaji szempont: epika, dráma, líra, és a rezonálás műfaja, az esszé,
mind együttesen szolgáltatják az ő műfaját. A másik szempont világnézeti: aki
figyelemmel kíséri szokatlanul elegáns, fordulatos prózáját, mellyel alakjainak
életét boncolja, az tisztába jöhet annak a szemléletnek minden előnyével és
hátrányával, mely többek között azt hirdeti, hogy a szerelem sem egyéb, mint
anatómia.
Rozgonyi Iván
(Franklin-kiadás)
Forrás: Vigilia XII.
évf. 1947. július
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése