Erdély bérczeiért, Bánát buzájáért,
Istenem, beh kár szép Magyarországért!
Drága völgyeiért, tornyos városiért,
Bennük elárvult szegény magyarokért!
Hiába mennék el napsugaras Délre,
Hazám bánata ottan is elérne!
Nyugatra mennék, oda elkisérne,
Olyan nagy volna, lelkembe se férne…
Nem dönt le a szégyen, Vajdahunyad vára?
Nem roskadsz össze, Temes erős vára?
Ti harczos Végek, halálotok várva,
Igy álltok tétlen, világnak csúfjára?
régi vereségek szörnyűbbek nem voltak,
Hajh, másképp haltak mind a régi holtak,
Tatárdúlásban akik elpusztultak,
Mohács halálán, kik sírjukba hulltak!
Világos vesztén másfajta gyász támadt!
Reménykedő, konok, ősi magyar bánat!
Titkos tolulása: vérnek, tűznek, vágynak,
Tülekedő magva új virágzásnak!
De most hol fegyverre, régi hite, vérte?
Hol daczos lelke, mely poklot kisérte?
Gúzsba kötözve, prédának igérve;
Ebek harminczadján csorog el vére…
Inkább elpusztulni,
inkább nem élni,
Mint hajdani
szolgák kegyelméből éni!
Igáját tűrni,
fegyverétől félni!
Inkább meghalni,
inkább nem élni!
Hol vagytok
magyarok? Talán mind alusztok?
Bánat mákonyával
bételni nem tudtok?
Magatok lelkével gyáván megalkusztok?
A dicstelen végzet árjával így usztok?
Oh, hát vége volna mindennek, mindennek?
A holtak alusznak? az élők pihennek?
Győztesek harácsot innen-onnan szednek?
S örök sírt ásnak a magyar nemzetnek?
Búcsút kell hát vennünk minden régi fénytől?
Regés, legendás magyar dicsőségtől?
Gyermekálmunktól? sok áldott emléktől?
Minden örömtől, minden reménységtől?
Erdély bérczeiért, Bánát buzájáért,
Istenem, beh kár szép Magyarországért!
Drága völgyeiért, tornyos városiért,
Bennük elárvult szegény magyarokért!...
Forrás: Az Ujság – XVI. évf. 275. sz. Bp., 1918. nov. 23.
szombat
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése