Udvardy Géza (1842-1876): A diófa alatt

 
Reng-leng az agg diófa lombja,
Alatta ül egész család;
A nap mosolygó fénybe vonja
Az ősi ház fehér falát;
Kóbor madárkák csacska serge
Ugy kavarog, úgy megdalol;
Talán az ábránd is – ha merne -
Előjönne a szív alól.

Egy-két virág nyíl a kertben,
S egy-két virág nekünk elég,
Bizony máskor se nyilt bővebben,
S még asztalunkra is telék,
Pedig vasárnap a templomba
Egy kis csomót mindenki vitt,
S hugom hajába is titokba
Beléje tűztem egy kicsit.

Oh szép napok valának akkor!
Az agg diófa tudja jól,
Tán erről suttog alkonyatkor
Mikor fejünkig lehajol.
Hisz látta ő is… ő is érte…
Előtte sem titok a mult…
Hisz lombja már a kéményt érte,
Mégis csak ablakunkba nyúlt.

Oltár volt e ház akkor is már,
Melyről csak áldás szálla ránk;
A drága szent hely most is itt áll,
Hol imádkozni tanulánk.
S azóta benne e szó. Isten,
Naponta is hány izbe zeng!…
Szent, százszor szent hajlék ez itten!
Szent, százszor szent ez a mienk!

S mi itten élünk; messze, távol
A kábitó zaj felriad;
Küzd a világ miljó bajával,
És vérzik bűnei miatt.
Nekünk e lárma fáj; e küzdés
Egy-egy muló könyet szerez,
Itt béke nyugszik mindenütt és
A boldogságnak titka ez!

H, vonz az agg diófa lombja,
s alá ül az egész család;
A nap mosolygó fénybe vonja
Az ősi ház fehér falát;
Az est közel, fészkébe mégis
Bohó madár nekünk dalol;
S nézzük: ha vajon ránk az ég is
Nem mosolyog-e valahol?

Forrás: Tanulók Lapja 2. évad 12. szám, 1895. márc. 24.