VÁZLAT
BEVEZETÉS: A helyzet rajza.
TÁRGYALÁS:
1. mozzanat: Kíméletes, szerény modorban megcáfolja ama vádat, mintha Caesar nagyravágyó lett volna.
2. mozzanat: Úgy tünteti fel magát, mintha nem volna szabad lelke érzeményeit kiönteni. A végrendelet említése.
3. mozzanat: Az érzelmek magas fokra csigázása Caesar palástjának felmutatása által.
4. mozzanat: Caesar hullája fölfedetik. Szenvedélyek a tetőponton.
5. mozzanat: Indulatcsillapítás. A szónok teljesen megnyeri a bizalmat.
6. mozzanat: Caesar végrendelete fölolvastatik. Antonius megnyeri ügyét: az indulatok kitörnek.
*
Julius Caesar tragikus bukása már a római köztársaság haldoklásának egyik végső fázisa; az ő működése ezen államszervezet megdőltét jelzi, az ő kimúltával a mécses még egyszer föllobban, hogy azután csak annál nagyobb erővel diadalmaskodjanak a monarchikus eszmék. Ezen válságos időszakot rajzolja Shakespeare eme tragédiájában, melynek fénypontját Antonius beszéde képezi a nagy férfiú holtteste fölött. Ellenállhatatlan erővel, mondhatni vakmerőséggel van a világirodalom e leghatalmasabb izgató szónoklata kivíve; azon költőre vall, ki elhiteti velük, hogy egy emberi szörny meg tud hódítani férje koporsójánál egy asszonyt, kit ő tett özveggyé („III. Richárd”). De mielőtt e szónoki remekkel foglalkoznánk, szükséges előbb a viszonyokkal megismerkednünk, melyek akkor lázban tartották Rómát.
Március idusán elvérzik Caesar a tanácsgyűlésben. Gyilkosai a helyzet uraivá lesznek: A nép, a pillanat első behatását követő nép isteníti őket. Ekkor fölé Antonius, a nagy ember jó barátja s kéri az összeesküvők fejeit hadd tarthasson gyászbeszédet a meggyilkolt fölött. Cassius, az ügyes, belátó politikus, félt Antonius veszedelmes ékesszólásától, az ideális, igazságos Brutus ellenben megadta neki az engedelmet.
Képzeljük szemeink elé a színtért. Középett feketébe burkolva emelvényen fekszik a világ egykori urának teteme. Körös-körül az elvakított, szenvedélyes plebs: polgárok, mesteremberek, proletárok, gyülevész népség, kik valamennyien makacs, rajongó pártfelei a gyilkosoknak. Ám a föllépő Antonius tisztában van a helyzettel és hallgatóival; hangja, mint ügyes színésznek, csendes, nyugodt, meghatott:
Barátaim, rómaiak, földieim,
Figyeljetek rám,
Temetni jöttem Cäsart, nem dicsérni.
Láthatjuk, hogy szerényen beszél, nem rohan „in medias ex”; hisz ha mindjárt nagy hangon, szenvedélyesen támadná meg elleneit, élete sem volna biztos a szilaj csőcselék előtt.
Tulajdonképpeni tárgyába azzal kezd, hogy – mint Brutus mondja – Caesar nagyra vágyott, ami súlyos bűn, ha való. Ennek odabiggyesztésével sejteti Antonius, hogy vissza fog rá térni. Egyáltalában, ha Brutust említi, sohasem mellőzi el a „jó, nemes, becsületes, derék” jelzőket, a mivel hízelegni látszik neki – de csak először – és a tömegnek meg akarja mutatni, hogy bálványát ő is tiszteli és becsüli. Majd hozzáfog a nagyravágyás vádjának megcáfolásához. Mit művelt Caesar? Foglyokat hozott Rómába, megtöltötte a kincstárt, a szegényen mindig segített. Ezt nevezik talán nagyravágyásnak? Oh nem,
A nagyravágyásnak nem ily szolid
Anyagból kéne szerkeztetve lenni.
A leghathatósabb bizonyíték pedig e vád igaztalanságára nézve az, hogy Caesar a Luperal ünnepeken háromszor is visszautasította a néki fölajánlt koronát. S most már maró gúnnyal jegyzi meg, hogy Brutus „derék, becses férfiú”. De Antonius jól tudja, hogy még folyton „óvatosságnak” kell a jelszónak lennie s hogy egy óvatlan kiejtett szó az összes eddig elért hatást lerontja; ezért hozzáteszi, hogy ő nem akart cáfolni, csak éppen azt hozta fel, amit tudott. S most valóságos színészi fogással szava a meghatottságtól színleg elakad, könnyekben tör ki s engedelmes kér, hadd pihenjen meg kissé. Jól ismerte a nép jó szívét s természetes jámbor valóját, mely ily érzékeny jelenetekre könnyen megilletődik.
Ez volt az első momentum. Shakespeare minden ilyen részletet a nép visszhangszerű, szenvedélyes felkiáltásaival választ el egymástól. Antonius itt érvekkel bebizonyította, hogy Caesar nem volt nagyravágyó. Ebből pedig alattomban az következik, hogy nagyravágyása miatt lakolván halállal, ártatlanul folyt ki vére. S a nép már azt rebesgeti, hogy Caesarral rosszul bántak,fenyegető szavakat lehet hallani s a tömeg rokonszenves Antonius felé fordul, ki tovább folytatja beszédét:
Még tegnap hasztalan daczolt vala
Caesarral a világ. Ma itt hever
S nincs oly szegény, ki bókoljon neki.
A szerencse forgandóságának e megkapó érzékítése által mily erővel hat az érzelmekre! A lágy lelkű nép nagyon gyorsan gerjed részvétre; kétségtelen, hogy sajnálkozik a bukott hatalmason és megkönnyezi sorsát. – Most pedig ügyes fordulattal a gyilkosokra tér át, hogy ezáltal is fokozza az ellentétet és kijelenti, hogy megbántaná Brutust és Cassiust, ha izgatna: lázadás keltése pedig neki nem célja. Inkább lesz igaztalan önmagához és a kimúlthoz, minthogy csak kissé is megsértse e „derék, jó férfiakat”. Ilyképpen világosan feltüntetni, hogy néki nem szabad fájó érzelmeit kiönteni: mi leplezett és mégis erős támadás a gyilkosok ellen. S ekkor, mintha csak véletlenül tenné, fölemlíti Caesar végrendeletét. Ha ezt meghallaná a nép,
Csókolni járand holt Caesar sebeit,
Kendőket áztat szent vérébe, sőt
Emlékül egy hajszálért esdekel
s majd haldokolva följegyzendi vég-
Intézetében s dús örök gyanánt
Utóira szállitandja.
Ezen mesteri fogás által egyrészt a rokonszenvet emeli Caesar iránt mind magasabb fokra, másrészt az érdeklődést csiklandozza s mintegy kacérkodik a tömeg kíváncsiságával és haszonvágyával. Nagyon jól tudja, hogy ez az „argumentum fortissimum” s a végrendelet egyszerű felolvasásával nyert ügye lenne, de az ő céljai sokkal messzebbre terjednek. Nem hajtva a hallgatóság lázas sürgetéseire, tovább üti az izzó vasat és csillapítás örvén valójában csak gyújt:
Nem jó megtudnotok,
Miként valátok Caesartól szeretve.
Ti nem vagytok fa, kő; de emberek
S mint emberek, hallván végrendelését,
Az lángra gyujt és őrületbe hoz.
Erre aztán, mint hideg zuhany hat azon kijelentése, hogy nem olvashatja fel a végrendeletet, mert azok a „derék férfiak”, kik Caesart ledöfték, majd bántva érzik magukat. Ezen ironikus jelzővel itt él utoljára, a ki azt bizonyítja, hogy már nincs óvatosságra szüksége, mert az ingerült néptömeget már kezében tartja s kénye-kedve szerint kormányozhatja. Már hallatszanak is a szitkok és átkok a gyilkosok ellen és mind hevesebbé válik a sürgetés, tárja fel előttük a szónok a végrendeletet.
Ezzel átcsap Antonius a harmadik momentumra, mely a legnagyobbszerű fortélyt tartalmazza. Az érzelmekre, a könnyekre hivatkozik, s míg a tömegben a részvét viharos hullámait gerjeszti föl, egyúttal indirekt úton vad szenvedélyeket is kelt. Mint Cicero, kinél a bírák azt hiszik, hogy csak az ő véleményüket mondta, pedig igazán úgy ragadja őket magával: ő is kijelenti, hogy engedelmeskedik a népnek, ő, ki már játszva igazgatja a lelkeket. Leszáll a szószékről, hogy megmutassa Caesar holttestét.
Itt az indulatokozás művészetét van alkalmunk csodálni. Antonius a diktátor véres palástján kezdi s ahhoz mintegy önkéntelenül, voltaképpen pedig ügyes számításból, fájó reminiszcenciákat fűz, melyek a megholt megannyi nagy érdemének tanjelei. Mutogatja a gyilkos tőrök okozta réseket s most már leplezetlenül ráront az összeesküvőkre.
E helyt a kedvelt Brutus döfte át,
S hogy elvoná az átkozott aczélt,
Im, mint követte Caesar vére, mintegy
Ajtóhoz futva meggyőződni, vajon
Brutus kopogtat ily barátiatlan?
Most következik ama hely, hol Antonius előveszi az érzelemgerjesztésnek a retorika szerint legerősebb fegyverét: „Contraria juxta se posita magis elucescunt.” Ha békét ajánlsz, vázold a háború iszonyatosságait: Antonius is, hogy Brutus szereplését március idusán a maga meztelen visszataszítóságában mutassa be, megható szavakban írja le, mint szerette Caesar Brutust, őrző angyalának tekintette, nem is gyilok ölte meg, hanem a szíve szakadt meg, hogy Brutust is megtámadói között látta; eme rettentő hálátlanságot nem tudta elviselni:
Oh, mily esés volt az, jó honfiak!
Elestem akkor én, ti és mi mind,
Mig véres ármány kérkedett fölöttünk.
E percet, midőn mindenfelől zokogás és jajgatás tölti be a levegőt, használja fel Antonius arra, hogy hirtelen felrántsa a leplet és íme, előtűnik az imperátor véres holtteste. A fájdalom, düh és bosszúvágy óriási erővel tör ki most:
- Bosszút kell állanunk, bosszút! Tova, kutatni! Égess, gyújts, ölj, vágj, ne hagyj egy árulót is életben.
Antonius azonban, ki mint Neptun háromágú szigonyával a zajgó vizeken, úgy uralkodik ékesszólása hatalmával a tomboló tömeg fölött, lecsillapítja a népet. Khaméleon-szerűleg más hangot vesz fel, annak tudatában, hogy az indulatok túlcsigázása ez irányban mit sem használna. Neki ügyét még jobban meg kell erősítenie. Ravasz fogással még közelebb férkőzik a hallgatóság szívéhez, kijelentvén, hogy ő nem szónok, miként Brutus,
Hanem, miként ismertek, egyszer
Őszinte ember, a ki szeretém
Barátomat s ezt jól tudák azok,
Kik róla nyilván szólni engedének.
Ez is éles vágás az összeesküdtek ellen, amennyiben körmönfont, számító gazembereknek tünteti fel őket, ellentétben önmagával. És midőn e kijelentése által: lenne csak Brutus az ő helyén, már kő kövön nem lenne Rómában – még jobban befeketíti ellenfeleit: Antonius végképpen megnyerte a plebs törhetlen bizalmát és szeretetét. Erre várt ő, elérkezett a válságos pillanat és a szikra, mely felrobbant, az olaj, mely sisteregve lángra lobbant; Caesar végrendelete. Erről a hallgatóság már el is feledkezett, ami tanújele annak,m int tudta az eszes Antonius akarata szerint szinte pórázon vezetni a sokaságot.
Fel i s olvassa. A nagy férfiú 75 drachmát hagy minden egyes lakosra, temérdek földét, a Tiberen inneni kerteit és dús ültetvényeit mind a rómaiaknak és utódaiknak birtokává teszi:
Ez volt Caesar: mikor jön más hasonló!
Mint már fentebb említém: ez a legdöntőbb érv. Caesar végrendelete már önkényt véres, irtózatos megtorlást von maga után. Antonius most már, ha akarná sem lenne képes gátat vetni ezen feltarthatatlan vízárnak, eme dörgedelmes lavinának, mely borzasztó erővel söprendi el Caesar gyilkosainak hatalmát s vele a korhadt köztársasági rendszert is. Ő bevégezte feladatát, győzelmet aratott s diadaltól ittasan kiálthat fel:
Most hadd lobogjon! Balság! Oldva vagy,
Menj, merre tetszik.
Krausz Aladár
Forrás: Tanulók Lapja 2. évad 18., 19. szám, 1895. máj. 5., 12.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése