Közös vonása lírájoknak a legközvetlenebb alanyiság és őszinteség is. Költészetüknek maguk a központjai. Soraikból leolvassuk sorsuknak nemcsak jelentősebb forduló pontjait, hanem kedély-szívviláguk minden mozzanatát. E megkötetlen őszinteségnek sajátos vonása, hogy önérzettel szólnak költői értékökről, mintegy vatesei jövő nagyságuknak, hogy vallást tesznek magukról, költészetök irányáról (Cs. Az én poezisom term. P. A természet vadvirága). Csokonai viszi be líránkba az egyéniség jogát, melyet Petőfi érvényesít oly mértékben, mint a világirodalomban Byron. Az egyéniség kifolyása nálok az a kíméletlen, gyakran túl erős hang is, mellyel kritikusaik bántásait visszaverik. (Cs. A Músához. Kifakadás. P. A természet vadvirága stb.)
Dalaik gyöngéd alaphangjai szélesebb hullámzásukban a hazaszeretet, szabadság, emberiség ódai hevületébe szállnak fel. Csokonai egy pár sikerült bordala (Bacchushoz. Miért ne innánk? A békekötésre.) előhangja annak az eszmei mámornak, a gondolat kábulatának, mely Vörösmarty dythirambjaiban emelkedik legmerészebb szárnyalásra, s mely Petőfit is hasonló dalok szerzésére bátorítja. Hazafias lírája, bár az érzés melegségének nincs híjával, nélkülözé azt a heves lüktetést, mely a „Romlásnak indult hajdan erős magyar” soraiban forr. „Magyar, hajnal hasad!” c. ódája lankadt és bágyadtan terjengős a „Szózat” reményt és kétséget egybeolvasztó himnuszához; s a „Rajta, ősi magyar!” hangja csak langy fuvallat a „Talpra magyar!” milliókat felverő riadójához. De Csokonai az absolutismus, a reakció idején Tyrtaeuskodik Pozsonyban, ahova sorsa 47 évvel utóbb elvezeti Petőfit is, s ahol fél század múlva vívja ki nemzetünk a legszentebb jogokat. Csokonai a nemzet tengődés, a vészes béke napjaiban mereng el a múlt nagyság képein s lesz félénk hirdetője a világszabadság igéinek, melynek evangyeliumát nagy idők viharaiban a forradalmi Petőfi fogalmazza meg a legmerészebben. Ami Csokonai költészetében még csak zsongás, a demokratizmusnak Petőfi ad határozott és teljes hangot. Ő már forradalmi idők izgalmai között lesz politikai költővé, mint Andre Chenier, Beranger, s a külföld demokrata költői általában, a harcok véres mezein Tyrtaeussá.
Velök született s az idők lelkétől táplált demokratismusuk vezeti mindkettőjüket a költészet eredeti forrásához, a népköltészethez. A származáson kívül, mely úgy tetszik, első feltétel, hogy e költészet természetessége és üde naivsága iránt fogékonysággal bírjon a költő, az ez időben ismertté lett Herder-féle népies irány és környezetének hatása tette Csokonait népies költővé. A debreceniek, Földi és Fazekas; majd Dugonics, de talán mindeniknél inkább P. Horváth Ádám, kinek parasztdalai ébresztettek benne kedvet népköltési tanulmányokra, s költészetébe a népies elemnek felvételére. Korának viszonyai, tanulmánya előzményei és idő előtt bekövetkezett halála akadályozták, hogy benne és általa a népiesség teljes kifejlésre nem juthatott. A diákosság, idegen költők, kiknek hatását magában egészen felolvasztani nem tudta, megtanították, hogy a népiest felfogásban hangban, színben, érzés és gondolkozás tekintetében eredeti természetességgel és hamisítatlan tisztasággal szólaltassa meg. A munka befejezése és diadalra emelése Petőfi genialitásának volt fenntartva. És mégis, van Csokonai alkotásai közt nem egy, melyet az igazi népies múzsa sugallt. Életképek (Csikóbőrös kulacs. Szegény Zsuzsi a táborozáskor, drámáiban alkotott genrei) e fajt először hozzák be költészetünkbe. E nyomok után indulnak később életkép festőink. A Csokonai életképek méltán helyet foglalhatnak a Petőfiéi mellett. Néhány csinos dalában pedig (Rózsabimbóhoz. Az eleven Músához. Megkövetés. Megkérlelés stb.) mintha csak Petőfi mély érzése és könnyed dallamossága csendülne fel.
Egy költő nagyságának ismérve mindig az, hogy tett-e hatást kortársaira, vagy az után következőkre. Ha Csokonait az irodalmi fejlés szerves összefüggésének ezen szempontjától vizsgáljuk: legott világos előttünk, hogy nem áll elszigetelten. A népies költészet megindítója akire és kihez egyenes folyamatban visszavezethető az utóbbi fejlődés hatása kinyomozható mindenek felett éppen Petőfire és Aranyra. Hiszen e két legnagyobb népies költőnknek első és állandóan kedvelt olvasmánya ne más, mint Csokonai, Petőfi és Arany hozzá járnak népiességet tanulni. És bizonyára abban a jellemző körülményben, hogy az akkor még kevésbé ismert Petőfi a debreceni temető egyik sírjának vaspiramisnál egykor hosszan elmereng, nem szeszélyes különcködést, de a utód nemes kegyeletét kell felismernünk a mester iránt, akinek megkezdett művét éppen az a néma meghatottsággal távozó ifjú viszi a tökéletes befejezéshez.
Forrás: Tanulók Lapja 2. évad 13. szám, 1895. márc. 31.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése