Tündér szerencsénk kénye hány-vet.
Játszva emel s mosolyogva ver le.
Berzsenyi
A. VÁZLAT
I. Nincsen állandóság a nap alatt, változik minden, dicsőség, hatalom, gazdagság mind mulandó.
II. Kétségtelenül helytelen tehát elbizakodnunk szerencsénkben, mert
1) vagy elbizakodottá teszi az embert a kedvező helyzet s a gőg és vakmerőség dönti porba,
2) vagy a hatalom kihíván az irigységet és rossz akaratot, ezek mindent elkövetnek, hogy a hatalmast megsemmisítsék, -
3) vagy végre, ha ezek egyike sem következik be, ott van a véletlen, amelyre emberi korlátoltságunkban nem egyszer hárítjuk a süllyedés, a bukás okát.
III. Minthogy tehát mulandók a földi javak, igyekezzünk a múlhatatlanul szükségesnek megszerzése mellett, lelkünk javának előmozdítására.
B. KIDOLGOZÁS
I. A természet vagy az emberi élet szemlélete mindenkit meggyőz afelől, hogy itt a földön semmi, de semmi sem biztos, s nem állandó, hanem inden alá van vetve a változás egyenlő jogú kényszerűségének. A növények, a fák fölsarjadzanak és elvesznek, a vízáradás vagy az égés elhamvasztja a legszilárdabbul megerősített városokat, - a legtekintélyesebb birodalmak, amelyekről azt hinnők, örök életűek lesznek, egyszerre csak eltűnnek a föld színéről, a viruló sziget a tenger mélyébe merül, porrá omlanak a megmászhatatlan hegyek és így tovább. A lét e forgandósága alól nem kivétel a létezők legfőbbike, az ember sem. Megáldhat valakit a sors ranggal, vagyonnal, mindenféle földi javakkal, de azért ne higgyük, hogy ezek a javak állandók és szilárdak. Csak a legritkábban esik meg, hogy az illetők életük végéig zavartalanul élvezhetik a szerencse adományait. A történelem bizonyítja, hogy nagy hatalmú királyok, noha számos és jelentékeny népből álló birodalom fölött királykodtak, igen gyakran nyomorultul vesztek el, - a legnevezetesebb hadvezérek, akik nagy áldozatok árán, hosszú küzdelemmel, győzelmesen, diadalittasan vonultak el a harctérről s a közbecsülés és tisztelet igen nagy mértékével dicsekedhettek, valamely váratlan eset következtében egyszerre porba omlottak a magas tetőpontról. Sőt bátran el lehet mondani, hogy mentől kedvezőbbek valakinek viszonyai, annál súlyosabb csapások érik s a gonosz sors sokakat, úgy látszik, csak azért halmoz el jótéteményeivel, hogy utóbb annál sanyarúbb sorsra juttassa.
II. Lássuk közelebbről ennek magyarázatát. Annak, hogy a még oly kedvező sorsban sem szabad bíznunk, három fontos ok szolgál bizonyító támogatására. Először is az, hogy akik úsznak a földi javakban, rendszerint szerfölött elbizakodottak, a gőgös felfuvalkodás pedig a bátort meggondolatlanul vakmerővé teszi, másodszor azok, akik gazdagok, kitüntető állással bírnak, természetszerűen keltik föl embertársaik irigykedését, ármányos gonoszságát;végre mivel az isteni gondviselés figyelmeztetni akarja a boldogokat arra, hogy a szerencse, a kedvező állapot nem állandó.
Az embert a természet olyannak alkotta, hogy mihelyt magasra küzdi föl magát a sors kegye folytán, azonnal tűrhetetlenné válik reá nézve, hogy mások föléje emelkedjenek, sőt sorsával soha meg nem elégedve, egyre magasabbra és magasabbra törekszik. A szerencse gyermeke elhiteti magával, hogy ez a kedvező állapot örökké fog tartani s képtelenségnek tartja, hogy neki bármi is árthatna a világon. Hogy tehát törekvéseit siker koronázza, a legnehezebb akadályoktól sem riad vissza, nem ijeszti el kitűzött célját a még oly nagy veszedelem sem, de emiatt aztán igen gyakran sokkal nagyobb bajba jut, mint amelyen bárki fia is átküzdhetné magát. Elég itt I. Napoleonra hivatkoznunk, aki rendkívüli tehetségei révén elérte az emberi hatalom legmagasabb fokát s dicsekedhetett a legnagyobb harci dicsőséggel. Hanem ekkor őt is elragadta az a túlzó vágy, hogy egész Európát lábai alá tiporja. S ezzel megkezdődött bukása is. Csakhamar tapasztalnia kellett, milyen forgandó a szerencse. Az Oroszország ellen indított hadjáratban seregének nagyobb része megfagyott a meg nem szokott hideg miatt. Nem maradt egyéb hátra, mint minden módon arra igyekeznie, hogy hazájába visszatérjen s a szenvedett vereséget helyre üsse. Ámde ettől fogva egymás után vesztette el csatáit s elvégre hatalmától, befolyásától megfosztva a rengeteg óceán elhagyott pontját, szent Ilona szigetén, távol hazájától, elhagyva barátairól lehelte ki nagy szellemét.
Azt mondtuk fölebb, hogy akik a sors kegyeivel dicsekedhetnek, könnyen fölkeltik embertársaik irigységét s ez nem egyszer hoz veszedelmet rájok. És ezen éppenséggel nem lehet csodálkoznunk, mert az megint egyik sajátsága az emberi természetnek, hogy nem nézi szívesen, ha a másik érdemekben fölülmúlja; mivel pedig az illetőt nem bírja túlhaladni vagy legalábbis utolérni, elfogja az irigység s minden lehetőt elkövet arra nézve, hogy bármily eszközzel, csellel, ármánnyal, erőszakkal lerántsa versenytársát a magasból. Sikerül is ez nem egyszer, mert hiszen ritka eset, hogy egy ember többeknek mesterkedésével szemben megállja helyét. Nem említjük Sokratest, a bölcsek legbölcsebbikét, akinek minden törekvése hazája javára irányult s utoljára mégis irigyeinek áldozata lett. De ott van pl. Cicero, a rómaiak legnagyobb szónoka. Vajon nem polártársainak irigysége vesztette el? Tagadhatatlan érdemeiért a római nép a legmagasabb tisztségre emelte, - „a haza atyja” névvel tüntette ki és mégis néhány irigye, kik a nép előtt tekintéllyel bírtak, kieszközölte, hogy száműzetésbe kellett mennie, házát lerombolták, vagyonát elkobozták. Vagy ott van pl Hannibál, a karthagóiak legvitézebb vezére. Elkeseredett és kiengesztelhetetlen ellensége volt a r rómaiaknak s meg nem szűnő fáradalmak és küzdelmek után annyira vitte a dolgot, hogy már-már pusztulással fenyegette a nagy hatalmas római birodalmat s kevés híja volt, hogy egész Itáliát a karthágóiakévá nem tette. Ekkor a Hanno pártján levők irigykedése következtében, akik nem akartak neki segítő csapatokat küldeni, kénytelen volt Afrikába visszatérni s száműzetésben végezni annyi dicsőséggel teljes életét.
Az eddigiekből kitűnik, hogy az emberek vagy a saját hibájokból, vagy embertársaik irigysége folytán mily könnyen buknak alá a legmagasabb polcról. De tekintsünk el bár e két körülménytől, még más szempontból sem lehetünk biztosak jó sorsunk állandóságáról. A régiek hite szerint a véletlen, a mi hitünk szerint a gondviselés azokat, akiket a legnagyobb jótéteményeivel halmoz el, hogy valamiképp el ne bízzák magukat a külső javak bírása miatt, sőt inkább, hogy szemük előtt lebegjen, mennyire múlékony és veszendő minden földi jó, igen gyakran nagyobb megpróbáltatások alá veti. A régieknél eme hitéből származott azután az a vélemény, amely szerint még az istenek is irigykedvén azokra, akiknek szerfölött kedvező sors jutott osztályrészökül, boldogságuk legmagasb fokáról a legnagyobb nyomorba taszítják.
Kétségtelen, hogy e felfogás nem fér össze azzal, amelyet mi keresztyének alkotunk az isteni gondviselésről, az azonban bizonyos, hogy – legalább emberi gyarló ítéletünk szerint – igen sok esetben épp oly kevéssé lehet azt bebizonyítani, hogy valakit saját hibájából, mint az, hogy mások irigysége vagy gonoszsága folytán ért szerencsétlenség, s azért alig marad más magyarázatunk, mint amit igen gyakran hallhatunk, hogy az elforduló sors hirtelen változása fosztotta meg az illetőt javaitól. Hogy a példában itt is a régieknél maradjunk, ott van Polykrates, aki, bár pórcsaládból származott, mégis Samos uralkodói trónjára küzdötte föl magát, a szerencsének számtalan kegyével dicsekedhetett s általában minden tekintetben oly szerencsés volt, hogy Amaris, egyiptomi király egyenesen és kizáróan azért idegenkedett el tőle, azért vonta meg barátságát, mivel lehetetlennek tartotta, hogy ilyen nagy boldogság fl ne keltse az istenek irigységét, márpedig nem akart a múlhatatlanul bekövetkező romlásnak – jóformán ok nélkül – részesévé lenni. S valóban Polykratest épp annyi csapással sújtották később az istenek, mint amennyi jótéteményben részesítették azelőtt. Orontes, a perzsák vezére ugyanis megfosztotta összes vagyonától, hatalmától.- Hasonlóan, vagy még világosabban bizonyítja a sors változandóságát Kroisos, lyd király példája, aki sok népet hajtott hatalma alá, túlságig bővelkedett kincsben, hatalomban, szerették alattvalói s fiában méltó trónörökössel bírt. Méltán tartották tehát az emberek legboldogabbikának. A sors azonban őt is utolérte. Fia váratlanul halt el, őt magát pedig Kyros, perzsa király megfosztván uralkodásától, máglyára kényszerítette. Már meg akarták gyújtani a máglyát, midőn eszébe jutott Solonnak, athenai híres államférfiának ama mondása, hogy „senki sem boldog halála előtt” s e visszaemlékezés hatása alatt háromszor ejtette ki a bölcs nevét. Kyros figyelmessé lett reá, kérdésére Kroisos elbeszélte a dolgot s kegyelmet nyert.
III. Ha már a mondottakból kétségtelenül kitetszik, hogy vagy magunk, vagy mások, vagy a véletlen, de valamelyik bizonyára oka lehet romlásunknak, nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy legalábbis ne vágyjunk túlságosan a földi javakra, ne irigykedjünk azokra, akiket a sors több s nagyobb javakban részeltetett, mint bennünket, sőt inkább minden igyekezetünkkel azon legyünk, hogy érjük be azzal a kevéssel, amennyi szükséges a tisztességes megélhetésre, a hiú és múlékony földi javak pedig ne tegyék legfőbb óhajtásaink tárgyát, törekedjünk inkább azokra a javakra, amelyek által lelkileg vagyunk boldogok s amelyektől kevésbé foszthat meg akár a magunk hibája, akár mások gonoszsága, akár végre a sors kedvezőtlen volta.
Dr. Boros Gábor
Forrás: Tanulók Lapja II. évf. 4. sz. Budapest, 1895. jan. 27.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése