Gaal Mózes: Tompa családi költészete

    Számot akarok előbb adni arról, hogy a mozgalmas, lázas irodalmi produkció korában miért nyúlok vissza a múltba, miért foglalkozom olyan költővel, kit ma „koszorus”-nak neveznek, de nemigen olvasnak, ki a maiaktól olyan sok tekintetben különbözik, amint hogy az idők is arculatot változtattak, a kort foglalkoztató eszmék is a túlérettség pangó stádiumába jutottak.
    Ha a számok statisztikája volna egyedüli mértéke a fejlődésnek az irodalomban: tekintve a hírlapok eszeveszett szaporodását, a pennaforgatók vásári sokadalmát, a nyomtatványok tarka légióját, a zsúfolt raktárú könyves boltokat: be kellene bízvást vallanunk, hogy az ifjabb Magyarország irodalma most éli virágzása korát.
    Mert kétségbeejtően nagy a termelés.
    Ámde lázas sietség, beteges kapkodás, hivalkodó feltűnési viszketegség, nyugtalan becsvágy, idegen ízlés majmolása, napi szükségletek megrendelés-szerű kielégítése, tekintélyes számú, de azért hivatás nélkül való betű szaporítás a kiáltó jelentések.
    Nem számítva az irodalmi műfajok egyéb ágait: a lírai költészet saknem beláthatatlan zsönge hajtásai immár valóságos erdőt – fájdalom, fűzfa-erdőt – alkotnak. Annyi hamis érzés, annyi éretlen reflexis, annyi zavaros idea öltözik rím-fodros ruhába, hogy az olvasók, ha elolvasnák, méltán megcsömörlenének még az egészségesebb költői eledelektől is.
    Igaz, hogy a véghetetlenül türelmes papírtenger kínjait némán hordozza, de ha kiforgatja e reális korban e poéták  könyveit vagy üdítőbb forrásra szomjazik, vagy ízlés-vesztetten hamis világba téved. Kell üdítő forrás a léleknek, az igazi költőknek hitelüket veszíteniök sohasem szabad.
    A számok, a mérő-ón, a józan spekuláció korának is van igazi lelki felüdülésre szüksége. Meg kell a szívnek tiszta nemes hangon szólalnia. Ha a szenvedélyek zavaros hangja, ideig-óráig izgat, avagy a maga módja szerint gyönyörködtet is: beáll a kijózanulás pillanata, a reakció, midőn a pezsgő mámorát oly jótékonyan feledteti egy pohár friss víz.
    Azok a szóvirágos, észbontó szenvedélyről, mindent feledtető sír nyugalmáról, örökös emésztő-lángról referáló versek, melyek manapság a „jó barátok buzdítására” megjelenő kötetek lapjait, meg az újságok hasábjait megfeküszik: korántsem bolygatják meg az európai politika súlyegyenét, hanem kétségbeesett gyorsasággal rohannak a feledés örvényébe, holott nyugodalmat lelnek az ítéletnapig, s akkor terhelő bűnökként vádolják világgá bocsátóikat.
    És megunva ez erőtlen nyögdeléseket, eszembe jut a hamar elfeledett, már életének vége felé méltatlanul mellőzött Tompa Mihály, ki ma az irodalom barátain kívül más nemigen ismer, nem forgat; feltűnik lelkem szemei előtt a bejei, keleméri, hamvai egyszerű parókia, az örömeiben szerény, szenvedéseiben erős lelkű pap  hűséges feleségével, beteges fiacskájával, olvasván megható költeményeit: megragad ellenállhatatlan vágy, hogy képet fessek róla, emlékét fölelevenítsem szívet megindító ellentéteül a mai idők költészetének.

*

    Küzdelmes, nehéz fiatalság, betegség, szegénység jutott osztályrészéül Tompának, míg az igrici szerény nagyapai házból a bejei eklézsiába került. Tanítóskodott, megkuporgatott filléreken tengette életét Eperjesen, Pesten, jogot tanult, teológiát végzett, míglen a fiatal poétát meghívták a jó bejei földmívelők, hogy legyen lelki vezérök, legyen a per nélkül való prókátor-jelöltből falusi pap.
    Eltelt a nyomorúságos városi élettel, kikötött a Gömör-megyei kis falu révében. A szívében forrongó vágyakat bölcs mértéklettel elcsitította, pihenni akart, jólesett neki a pihenés. Közelebb jutott a természethez, mely első szerelme vala, és hűséges szerelme eltartott a sírig.
    Tetszett neki a hivatás, habár paptársai áldatlan torzsalkodásának töviseit érezte. Tudta, hogy van ellensége, mert szemet szúrt a tradíció megrögzött híveinek, hogy más emberfia néha hosszú káplánoskodás után jut eklézsiához, s íme ez a fiatal jurista poéta írói híre révén egyszerre belecseppen.
    Ideális lelkű pap lett a poétából. Nem hivalkodik a megelégedéssel, midőn Pogány Karolinához intézett költő levelében írja:

Hol a szép Gömör halmos képet ölt,
Csendes magányban él hű tisztelőd!
Lant és biblia, e két szent barát
Karján ringatja boldogan magát.
    Sorsával meg van elégedve.
Az én pályám szép, ámbár nem ragyog,
Én az egyszerű nép őre vagyok.
Enyém jó és balsorsának fele,
Örülök, sírok résztvevőn vele.
S az elhagyott népet mi isteni
Növelni, oktatni, deriteni…

    Eljár a születő kisdedhez, fohászkodik érte; a dobogó szívű ifjú menyasszonyt összeesketi vőlegényével; vigasztalja a haldoklót; temetőbe kíséri, ki fájáról lehullt, mint a haraszt.

Ekkép velem rokon, barát a nép…
Nemes barátaim, pályám nemde szép?…

    Ámde fáj a tövis szívének:

Pályám társai meg nem értenek,
Szivök hozzám fagyos, vagy lágy meleg.

    Aztán érezi az egyedüllétnek szomorúságát, föl-fölébred benne a kívánság a házasélet után.

Midőn estennen megtérvén haza,
Nem fogad váró lny meleg szava;
Vagy fenn virasztok csendes éjszakán,
S nincsen felem, csak a késő magány;
Megvallom: akkor úgy fáj valami…
Annyit szeretnék,tudnék mondani!
A családélet boldog keble ez,
Melyért borongva lelkem epedez…

    De vagy marad még a vág, mert olyat, ki őt szeretné, s kit ő szerethetne, nem talál. Azért a természet az ő szerelmese.

Lombos karjával, aki átölel,
Csók közt altat el hűs szellőivel,
S én andalogva megsimogatom
Szép, szőke ÁRVALÁNYHAJ fürteit,
Piros RÓZSAAJKÁT megcsókolom,
Bámulom FEHÉR LILJOM  vállait,

S ha NEFELEJTS szemébe néz szemem:
Szebb hölgy, több boldogság nem kell nekem.

    A hűséges, az igaz természet az ő mindene. A virágok az ő barátai, méhek zümmögése altatja el.

Virágos, kis kertemnek közepén,
Árnyas méhesben ülök, élek én,
S kiket megápol, öntözget kezem,
Virágimat kéjjel szemlélgetem.
S haláltól mert megóvnom nem lehet:
Virág-regékbe dallom éltöket.

    Íme ez Tompa nyugodt életének első stádiuma. Vágyódik családi életre, nem találta még meg, akit szeretni tudna; örömét leli hivatásában, gyönyörűsége a természet.
    Lant és biblia. Harmóniája egy szelíd ábrándos léleknek.

    Együtt kel fel az énekes madárral, jár a mezőben, az illatos réten, nézi a gerlicét, a vadgalambokat, aztán megújult kedéllyel visszatér kis kertjébe, olt, nyes, öntöz, indákat igazít helyre; dolgozik és elmélkedik; előveszi kedves költőit, kiknek lelke rokon az ő lelkével… édes áhítattal  keble megteljesül, megengeszteli, akiket megbántott, s akik megbántottak, azokkal megbékül.

    „Falusi órák” című költeményét így fejezi be:

Ábrándom közt végre megnyugvás borit el,
s mint a gyermek, a kit elnyomott az álom,
Imádsága felén, összetett kezekkel
Csendesen aluszom csendes nyoszolyámon.

    Két év sem telik, hogy reá talál a költő arra a lényre, kit ő szeretni tudna. A Gömör-megyei Rúnyában lakó Zsoldos Emiliával megismerkedik, megszereti a mívelt lelkű, szelíd leányt. Nem az a vehemens, örökké kifelé törő lázas hév az ő szerelme, mint a hirtelen fellobbanó természetű embereké. Benne gyökerezik szívében  mélyen, táplálkozik szíve vérével, összeforr legnemesebb gondolataival. Szerelem, mely fiatal lángolásból szelíd, holtig tartó pásztortűzzé válik.

    A beteg költő visszaeped hozzá Graefenbergből, hova betegség hajtotta:

Piros hajnalban volt utnak indulásom,
Búsan tekinték át a szük völgy nyilán,
Hol a leány lakik;
Érzi-e, hogy lelkem a hajnal szellőben
Elszállott álmáig?

    Felújul még vágyakozóbb hévvel a régi kívánság:

Arra az ösvényre engem kivezérel,
Melyen a családi
Nyugodalmas élet boldog tartományát
Fel lehet találni?

Mert oda vágyom én, mert szüntelen ott van
Óhajtozó lelkem édes gondolatban,
S csupán csak véle lesz
Azzal a mosolygó, kedves kis leánnyal
E nyájas kép egész.

    A hazatérő költő feltalálta a boldogságot. Szívének mélységes érzelme hasonló visszhangra lelt. A szelíd lelkű poéta oly gyöngéd s mégis szárnyaló sorokban ad számot boldogságáról:

Hivem ne szólj, midőn utánad
Láttál bujdosni, mint az árnyat.

Midőn e sziv alig remélte,
Sajátjának mondhatni végre.

Dalomba voltál szőve, mind csak
Reád utalt virág, hab, csillag.

Örvénnyel küzdve, partra szállva,
TE voltál, csak te lelkem álma!

Mit mondjak most? Elég, ha érzem
Hű karjaid közt üdvösségem.

Mért tudna még epedni vágyam,
Hisz benned mindent megtaláltam.

    A bejei eklézsiából Kelemérre meghívott Tompa már vőlegény volt. Az ódon paplak két végtelenül boldog lénynek adott otthont. Egymásra találtak. Ezt a házasságot az égben kötötték. Mindkét lélek telve volt bizodalommal, az érzelmek nemességével, természetes jósággal, őszinteséggel. A költő megtalálta leghívebb barátját, ki megértette álmainak röptét, megosztotta vele reményeit, aggodalmait, ki homlokáról eloszlatta a borút, hahogy türelmetlen volt, kibékítette sorsával. A női szív gazdag, kimeríthetetlen bányájából a legszebb drágaköveket ragyogtatta.
    Mily lelkesedve írja hölgyéhez a költő.

El-elborul lelkem, miként az ég,
S ha önterhét nem birj bánatom,
Szememre forró könyekben szakad.
-    -    -    -    -    -    -

Oh hölgyem, életem szép napja te!
Mosolygásod szelid sugár ital
A bánat is ragyog, s könyüiben
Remény, s enyhület szivárványa gyul.

Ha lelkem a sötét jövőbe néz,
Kiköltözik belőle hit, remény,
És pusztán áll, mint egy elhagyatott
Kápolna a vadonnak közepén.

Oh hölgyem, csüggedt lelkem boldogabb
Idők reményivel karoljad át,
Mikép a repkény zölden folya be
Az ó-kápolna ingatag falát!

    Boldogok voltak. Mindent a fiatal házasok aranyos idealizmusával színeztek ki. A rozzant paplak mizériáit a poéta férj jóízű humorral írja le. Hahogy papi hivatása avagy egyéb dolga nehány napra elszólítja hazulról, repeső szívvel vágyik haza az öreg paplakba, holott várja hitvese.

Házi üszköm melegítő lángja mellett,
Keblemen a szomorú fagy úgy felenged.
Csordultig van az én szívem, annyit érzek
-    -    -    -    -    -    -    -
Két karomon, a mi kedves, kis családom.
Mi reményem, vágyam van még a világon?

    Elérte a boldogság tetőpontját: fiok született. 
    Hogy megtelt boldogsággal a keleméri paplak. Mennyei zenénél édesebb volt a gyermeksírás. Tavasz felé közeledett a természet, ám a gólya sietett a költő fiával, tavasz hirdetője, boldogság-hozója előbb akart lenni, mint az enyhe napsugár.
    Öt nyönyörű költeményben áradott meg az apai szív. Olyan gyöngéd, olyan mélységes érzelemmel, hogy könnyekig meghatja az olvasót.
    Hadd mutassak be közülök kettőt:

I.

Szerény hajlékomnak kedves kis vendége!
Jer, jer, hadd tegyelek anyád kebelére!
Együtt hadd lássalak…
Ugy szeret ő téged… pedig mint szenvedett!
Az isten tudja csak!

Együtt hadd lássalak, jó szelid anyáddal,
Mintha rózsát látnék kisded bimbajával;
Én meg felettetek
Lehajló sötét lomb, mely a zivatartól
Hiven megvédjelek.

Egy szép, élő bokor vagyunk így mi hárman;
E bokrot az élet csendes pagonyában
Zivatar ne érje!
Hanem rakjon fészket, kis csacsogó madár,
Az öröm, beléje.

Mégis, ha érné a vihar zúdulása,
Virág s bimbó helyett csak a lombot bántsa!
S csupán a levelen
Függjön a bánatnak jéghideg harmatja
Csupán a levelen.

    A másodiknak örömhangjába bevegyül Tompa lírájának legnemesebb hazafi-fájdalma is. Az elnémulás, a kétségbeesés korának fájdalmas keserve . (…) kis költemény így hangzik:

Örökséged, fiam, nincs egy gombostűnyi,
És mégis én neked úgy tudtam örülni!...
Szülessetek sokan…
Mert annyinak vége, - s e szegény nemzetnek
Olyan sok híja van.

Örültünk… örültünk, - s melyen isten adott,
Komoly csendességben ültük meg a napot;
Ó mert ki ütne zajt,
Midőn halottja van a szegény hazának,
S milljó kebel sohajt?

Az isten házába magam mennék veled,
Könyek között öntém rád a keresztvizet,
S buzgón imádkozám
Érettetek, kedves, mosolygó kisdedem,
S halván arczú hazám.

    Hasonló szellemű és hangú az  utolsó, az ötödik költemény is. Sőt uralkodóvá lészen benne a hazafiúi szent fájdalma, mélységes szeretete.
    Így kezdi:

Ezt a bús esztendőt, ha elfelejtenéd
Ezernyolcszázötven!… Mért is nem jött elébb
Születésed napja?
A szabad nemzetnek, hogy csak egy perczig is
Lettél volna tagja.

    Ekkor Tompa ereje teljében van, ha nem is a régi munkakedvtől tüzelve, ám kedvvel pengeti lantját. A családi megelégedést, az apai mérhetetlen örömet azonban hirtelen megkeseríti a csecsemőnek halála.
    Ez a sors csapásának, a költőt halálig sebző boldogtalanságnak első méregcsöppje. Hiszen igaz, látszólag kiheveri. Éltető reménység szívét föléleszti, de mintha szelleme elvesztené régi rugékonyságát. Poltikai célzatú költeményei egy rakás kelletmelenségbe, ízetlen meghurcoltatásba sodorják, mit keserűen panaszol fel Arany Jánoshoz írt leveleiben.
    No, de megvigasztalódik, mert néhány év múlva ismét fiúval ajándékozza meg hitvese. Ez a fiú és hitvesének gyöngéd szeretete az áldó két napsugár, mely lekébe világol. A szomorú idők keserveit már ritkábban szólaltatja meg, visszahúzódik kis otthonába. Jövedelmezőbb parókiába jut, a hanvaiba: az anyagi gondok kevésbé nehezednek vállaira. Féltékeny szeretettel őrködik kis családja felett, olykor-olykor aggodalommal tölti el a beteges, vézna gyermek látása, majd gyönge szervezetű feleségének betegeskedése borít árnyat homlokára, de ezek a bajok nem érintik sem hitét, sem bizalmát. Néha mégis eltűnődik. Az őszi hervadás, sárguló levelek hullása szívét megtöltik bánatos sejtelemmel.
    Így „Jöszte kedves” című, feleségéhez intézett költeményében az elválás, az elmúlás mélabús hangján mondja:

Fáj-e neked a táj képe ily halványan?
Nem gondolsz-e tenmagadra e világban?
Mikor te is úgy borulsz a hideg földre,
Ha megválunk majd egymástól…
Én a bús ág, te a zöldje.

    Ámde múló ellágyulás, költői merengés, mely tovaröppen csakhamar. Mélyebb nyomot a költő lelkében nem hagy. Felesége lassal fölépül, bár nem teljesen, a gyermek lassan fejlődik. Szeme fénye az aggódó szülőknek, jövő reménye, múlt keservnek elaltatója. A jó feleség iránt érzett ragaszkodó szeretet, mintha mindinkább mélyebb gyökereket verne a költő szívében. A nyár-este ünnepi csendjében fel-felbuzog:

Jer, jer,  hajtsd le vállaimra
Hajtsd le, hivem, a fejed!
E tündér-szép nyári éjet
Hadd virrasszam át veled!
Szerelmednek horgonyával
- Mint hajót a tengeren -
Lelkem álma örvényének
Bizton által engedem.

Belefáradt játékba,
S elaludt a kis gyerek;
Kaczaj támad kisded ajkán…
Most is játszik, enyeleg.
Félve állnak őrt felette
Szép reményünk, gondjaink:
- Ah, egy kisded sir felett már
Szomorú fűz lombja ing…

Ő kinyugszik anyja keblén
És pihegve rá simul,
Te, ki tartod karjaid közt,
s átmelegszel álmitul;
Én, ki látlak, én, ki birlak
És lelkem reng, mint a hab…
Ki tudná, hogy hármunk közül
Melyik már a boldogabb?

    A költőt kis világa éltette, ha ez a kis világ elborul előtte, nincs a költészet olyan napsugara, mely kívánatossá tegye előtte az életet.
    Feleségét, az áldott hitvest, őrzőangyalát nemcsak szerette, hanem imádta. Még csak gondolatnak is fájt, hogy egymástól elváljanak. Nem tudna nála nélkül élni.

Ne is hagyjuk el mi ketten,
Soha egymást az életben!
Egymás hű karjába dőlve
Menjünk el a temetőbe,
Mert nem lelnék üdvöt ott fenn
Visszavágynék én az égbül…
A sirban sem lenne nyugtom
Nálad nélkül… nálad nélkül…!

    Majd a csendes, kevéssel megelégedő boldogság, szelíd öröm hangján emlékezik meg házaséletükről a nyolcadik évfordulón 1857-ben:

Csendes a szív, csendes a ház, - jó nekünk,
Nem sóhajtjuk, a mit el nem érhetünk;
Melyből váltva lesz az élet boldogsága
Mindenünk van: búnk, reményünk, örömünk.

Néha-néha megrendül e kis sziget,
De a szélvész, a mikép jött, elsiet;
Hol kis bátyja halma látszik: fiunk játszik,
Mást adott, ki elvevé az egyiket.

    És mi történt öt hónap múlva, öt rövid hónap választá el Tompát a Golgothától.
    Így írja ő maga le Arany Jánoshoz 1857. október 24-én intézett levelében:
    „Kedves barátom! Nem válaszolhattam leveledre sokáig, hej, válaszolhatok már.
    Azután, hogy utolsó levelemet írtam, melyben híttunk ide benneteket, elvittem családomat a fürdőbe. Szeptember 26-dikán kis fiam verességbe esett, de szerencsére átment rajta; tizennégy nap múlta dagadni kezdett, de megint meglohadt és jobbacskán volt; végre a legkifogásnélkülibb gond, ápolgatás, kúráltatás daczára október 23. reggeli 7 óra után meghalt. Feleségem leírhatatlan állapotban van; magamat is, bár férfi vagyok, majd megtébolyít a fájdalom. Ha láttátok volna most ezt  a gyermeket, gyenge testében mennyi szellem, mennyi kedély volt. Mindennek vége!
    Ezért nem írhattam nektek. Isten áldjon meg benneteket!
    Hogy minő rémítő hatással volt a költőre fiának a halála, elmondja ő maga ugyancsak Arany Jánoshoz négy hónappal utóbb írt kétségbeesett tartalmú levelében. A levél így hangzik:
    „Édes jó barátom! Igen régen készülök írni hozzád; s íme most is, midőn a toll kezemben van, nagyon kétséges, képes leszek-e az első lapot végigírni… Ez az állapot, melyben én vagyok, melyben mi vagyunk,nem szomorúság, nem fájdalom többé: ez betegség, a lélek elgyengülése, melyen a legelszántabb akarattal s igyekezettel is erőt venni nem tudunk. Tudom, hogy nem jól van így, már nem is természetesen, de hogy másképp legyen: nemtehetem. Mi nem élünk, hanem tengődünk; mi, barátom, leszoktunk az alvásról s csodálatos, mégsem veszünk el! Én nem csinálok semmit, nem írok, nem olvasok, nem tanulok, nem gondolkodom, nem társalkodom; én senki és semmi vagyok – de mégis vagyok valami: mesterségem, kenyérkeresetem mártírja; a templomba kell járnom, papolnom, halottat temetnem! Dicsérnem a megboldogultat; beszélek az isten jóságáról a szomorú feleknek: aki bölcsen tette, amit tett; vigasztalom a megkeseredett szívűeket, stb… stb… aztán jót nevetek a sors e gyalázatos szatíráján, úgyhogy ez a legnyomorultabb, legszerencsétlenebb teremtés, ez a csontváz, ez az élőhalott, akit én feleségemnek, szeretett feleségemnek nevezek: ijedten veti rám beesett szemeit, gondolván, hogy tán megtébolyodtam! Ilyen életet élünk mi! Meddig tart így, nem tudom.”
    Ezekhez a szomorú sorokhoz magyarázat nem kell.

    A fájdalom sorvasztja apa, anya testét, lelkét. Nem keres vigasztalást, nem áradoz panaszos dalokban, de minél némább, minél inkább beletemetkezik a szívbe: annál rombolóbb.
    A lesújtott pár zarándokútja oly gyakran vezet a kicsiny sírhalomhoz. Virágos kertté leszen az tavasz újultával. Ha ezek a virágok beszélni tudtak volna: mely sokat elmondhatnak vala a halavány arcú asszonyról, a megtört apáról…
    Csoda-írja a költészetnek, elmélkedés, mindennapi foglalkozás nem hegeszthették e a sebet.
    Szárnyaszegetten gunnyasztott a merész sas, olykor, ha megszólalt a lant: bánatos lemondás, a világi dolgokkal való eltelés, a misztikus túlvilág felé való esengés rezgett a húrokon.
    A tépelődő költő ebben az időben úgy futólag papírra veté egy-két gondolatát. Nem számított arra, hogy valaha más is olvassa. A kétségbeesés keserű kifakadásai vannak közte. Meghalt gyermekének emléke,  mint kísértő rém jár fel a sírból.
    Íme egynéhány:

- Azt a köhögést örökké fogom hallani. Éjjel, mintha szólítana.
- Ő nálunk nélkül, mi nála nélkül! Tud-e, nem-e rólunk?
- Sírja mellett járnom el temetni!… kötelesség!
- Oda járunk, az nekünk a templom! Ott leszünk egész ember.
- Nagy sebből kigyógyul-e a szív? Ha nem, igen boldogtalan; ha igen, akkor igen aljas.
- Egy porszemet felkap a szél, egy levelet messze dob nagyobb, mintha hegek süllyednének el.
- Mások is szenvedtek! Ez nekem nem vigasztalás.
- Tűzbe hánytam halotti beszédeimet: nem megyek többé senkit temetni.
- Egy kicsiny felhő eltakarhatja a napot. Lelkem előtt egy kicsi felhő áll, s egész világ homályba borult előttem.

    Hozhatott-e ilyen sebre gyógyulást az idő? Feledést a foglalkozás? Megnyugvást az istenbe vetett bizalom és hit? Hivatását nemesen felfogó pap volt a költő; kinek zsámolyához jámbor hívei között olyan sok buzgó imát küldött, nem ihlet-e isten jósága? A vallásos költő nem nyugodott-e meg isten akaratában?

    Íme, hadd szóljon ő:

Járván a temetőn tanútlan éjeken.
Egy kisded sir felett törnek meg térdeim:
S felháborult elmém ugyan hányom-vetem
Az élet és halál örök kérdésein.
Mért is végződtek oly kevéssel évei?
Mig kérdezem: fanyar leczkén tanit az ész…
Születtünk, meghalunk! Ezt könnyű érteni,
Azon megnyugodni nehéz, igen nehéz.

Ha feljajdul a szív, midőn ketté szakad,
S az őszi lomb is ád hulltában gyönge neszt,
Embernek, a mi fáj, fájlalni nem szabad?
Hisz egy bús öröme a szivnek ez, ha veszt…
    De isten így akarta, megnyugszik benne:
Virágok és füvek harmatban ferdenek,
Nyugodt, setét az éj; a holdvilág lement.
A honnan áldással száll e lágy permeteg,
Az én lelkemre is szálljon le béke, csend.
Hogy a sir hűs gyepén nyugtatva homlokom,
Higyjek, reméljek, s ezt lehessen mondanom:
Ha elvesztettem itt, feltalálom ott,
Legyen meg hát uram, te szent akaratod.

    A seb nyitott marad, de vérzése lassankint megszűnik. Az imádott feleség megmaradt neki, hozzá fonódik a költő beteg lelke, mint a folyondár. Immár ezentúl szerepet cserélnek: a gyönge nő óriássá lesz, főleg mióta Tompát végzetes betegsége, a szívtágulás, évekig tartó haldoklásnak jegyzi el.
    Ez volt a méltatlanul üldöz sorsnak utolsó csapása, melyet a költőre mért.

    Hogy mi volt ez a nő e rettenetes évekbe, szó ki nem mondhatja. A gyöngédségnek, szeretetnek, türelemnek, jóságnak és okosságnak megtestesülése.
    Mintha a végtelen bölcs Gondviselés megszázszorozta volna gyönge testének erejét, erős lelkének bátorságát és bizalmát, hogy a szerencsétlen költőnek haldoklását megkönnyítve.
    Így értjük meg Tompának feleségéről írt jellemzését: „Lélek vagy, melyet nem lát senki, csak hatását ismeri. Nem annyira szellemes, hogy a nő vesszen el; de nem is annyira asszony, hogy a szellem hiányozzék. Nem tudta a világ, hogy élsz. Nem mutatsz semmit. Boldog voltam, hogy nem irigyelnek tőlem. Kavicsnak látszol s gyémánt vagy. Egyszerűség olcsó tisztaság. Az illatos virágok még fonnyadva sem veszítik el illatjukat. A szív veréséhez hasonlítasz. Asszony, ki este-reggel imádkozni szokott”…
    Ez a nő őrködött fölötte évekig. Ez a hű feleség vette ki kezéből a fegyvert, mellyel a szelíd költő, a jó isten jámbor szolgája a testi és lelki szenvedésnek egyik iszonyú percében ki akarta oltani életét.
    Ehhez a ritka nemességű nőhöz szólanak utolsó versei.
    A sírja szélén álló költőnek bölcs, de fájdalmas búcsúszavai ezek Búcsúzik a legdrágábbtól, mert ahhoz a kis fiúhoz kell mennie, ki egyedül pihen a hideg sírban, aki őt várja.
    Neki ajánlja „Olajág” című imádságos könyvét.
    A halála közeledését sejtő Tompa készülvén a „nagy útra”, búcsúzik e költeményben feleségétől. Nagy fájdalma a bölcsességnek, a rezignációnak köntösébe öltözik; tisztán lát szeme, a kép, mely föltárul előtte, szomorú, de nem visszariasztó .A sok szenvedést, melyet rámért a végezet, huszonegy évi házaséletének boldogsága megengeszteli. Immár reá a nagy éjszaka vár, a nagy éjszakának egy szomorú árnyalakja: a kisded fiú, ki magával vitte apjának életörömét a szűk sírba A válás nehéz, de légyen meg isten akaratja. Hitvese pedig fogadja e csapást olyan erős lélekkel, aminőt eddig mutatott, aminő erős lelkű csak őt tud lenni. Hiszen nem örökké tartó válás ez, ott van a szív éltető hite: találkozunk a jobb életben.
    „Utolsó versei”-ben, melyeket ugyancsak kedves nejének ajánlott, még egyszer, még utoljára a hervadás évszakáról, az ő szerette „Ősz”-étől vesz búcsút.
    Elmondja neki, hogy mennyire szerette mindig, hogy milyen hű dalnoka volt, hogy milyen keményen hányatik… Kéri őt, altassa el, hagyja őt pihenni síri ágyában. Nem sajnálja a világot, csodái halmazát; fény, öröm nem hívja, nem tartóztatja őt e földi életben, csak „egy, mit bús lelke kínnal visel”: hogy az ő drága feleségétől meg kell válnia.
    De meg kell lennie.
    Az a kis sír, melynek hideg göröngyei az öt éves fiúcska hamvait takarják, nagyon üres, nagyon hideg lakás a költő fiának, ki tudja, milyen szomorú odalenn – egyedül…
    1868. július 30-dikán a hanvai temetőnek új lakója lett. A kis fiú immár nem feküdt ott egyedül, hanem apja mellett.

*

    Ma már hárman pihennek ott, megtért hozzájuk tizenkét évi bút özvegység után az anya is. Díszes gránit-oszlop emelkedik a síron. Aranyos betűkkel reá vésve Arany Jánosnak, a költő legjobb barátjának sorai:

Természet! Ki ezer képben tükrözte halálod,
S uj életre hogyan kelsz, ha idül a tavasz:

Most öledben nyugszik maga egy bukott szomorú kép

várva nagy értelmét bústeli titkainak.
Lágyan öleld hű dalnokodat, s ti, szeretti virágok
Üljetek ágya köré mondani méla regét!

Forrás: Tanulók Lapja II. évf. Budapest, 1895.