 |
Arany János családja körében 1863 körül
|
Az emberi társadalomban a boldogság nincs mindenkinek egyaránt kiosztva. Egy rész bőven meg van áldva földi javakkal, más része kenyéren és vízen tengődik. Vegyest, úgy a gazdagnál, mint a szegénynél, az egyik boldogságban, megelégedéssel éli napjait, a másiknak bú, gond, perpatvar, kétségbeesés keseríti életét. Mi óvhat meg a kétségbeeséstől? A tengeri zivatarban kétségbeesett tanítványait Jézus „kicsinyhitűeknek” nevezte, hogy az ő jelenlétében féltek. Az élet zivataraiban a kishitűek kétségbeesetten nem egyszer nyúlnak vétkes kézzel fegyver után, hogy a földi kínoktól szabaduljanak, míg ellenben az erős lelkűek a vallásból merítenek vigaszt, önbizalmat, erőt az élet küzdelmeihez. A vallás tehát megóv a kétségbeeséstől. Ez a fejtegetés alá vett költeménynek is tárgya.
Arany e költeményét a gyászos 1850-ik év elején írta. Tárgyánál fogva óda, mégpedig bölcselkedő óda, mert fontos életfilozófiai eszméket hirdet s bár a költő fiához intézi és a maga élményeire vonatkozik benne, érthet róla mindenki, kinek élete küzdelmekkel, sanyarúságokkal teljes: ennyiben tehát általános emberi érdekű.
A költemény alapeszméje: a földi kínok elviselésére a vallásban keressünk támaszt. Felsorolja a földi bajok főbbjeit s mindegyik ellenében az imádsággal óv és vigasztal. E bajokat versszakonkint sorolja elénk s mindegyik után a versszak végin megzendül a lelketedző refrain:
Kis kacsóid összetéve szépen
imádkozzál, édes gyermekem!
Ez határozza meg a költemény szerkezetét, melynél fogva az egy szabályosan részekre oszló egészet képez, mindegyik rész külön életfilozófiai eszmével, de melyek a vallásos alapeszmében összpontosulnak; szakról-szakra növekvően mind nagyobb és súlyosabb bajokat tárgyal s ezzel a hit vigasztaló erejét is fokozatosan nagyobbnak, hatalmasabbnak tünteti föl. Az egész óda ehhez képest hét művészien elrendelt versszakokból áll, melyekből a bevezetésre és befejezésre egy-egy versszak, a tárgyalásra pedig öt bajjal öt versszak esik.
A versformát nézve, sorai ötödfeles és ötös trochaeusok. A rímek az első és utolsó három versszak első négy sorában párosak, ugyane szakok második felében keresztrímek; a költemény közepét képező negyedik szakban pedig csupán keresztrímek. Összességükre a rímek nagyrészt tiszták, vagy rokon mássalhangzókkal erősbödő assonanceok.
Az a szeretetteljes jóakarat, mellyel a költő fiában az élet szenvedései ellen megóvó hitet ápolja, másrésztől meg az a komoly bensőség, mellyel a vallás eszméjéért lelkesül s az a meggyőző erő, mellyel a hit üdvözítő hatalmát hirdeti, a költemény nyelvezetében a legszebb vegyületét nyújtja a kellemnek és fenségnek. Az egész költeményt idéznünk kellene, ha nyelvezeti szépségeit fel akarnók sorolni, annyira gazdag ez óda választékos és újszerű kifejezésekben; stilje báját a szebbnél szebb alakzatok és szóképek emelik, úgy, hogy a legmagasztosabb eszme-forma és nyelv dolgában is művészi harmónia varázsával hat lelkünkre.
De lássuk a költeményt részleteiben:
1. Hála isten este van megin’.
Mával is fogyott a földi kin.
Bent magános árva gyertya ég:
Kivül leskelődik a sötét.
A nap fáradalmai után nyugalomra áhító lélek felsóhajt s a nyugalmat osztó este megérkeztét üdvözli. Tálaló időválasztás az előadandó tárgy számára, midőn még friss emlékezetben van a nap sok kínja s lerázva az élet terheinek egy parányi része; azért e szavak „mával is fogyott” azt is kifejezik, hogy kevés ugyan az egészből, de az is ér valamit. De nemcsak az időt, hanem a helyet is meghatározza a költő, hol gondolatai támadnak és e szobában „bent magános árva gyertya ég”, tehát a szegénység meg az ártatlanság bent van; a gond, a kín meg a sötét ellenben csak kívül leskelődnek, mint a szívben árván égő hitre az élet zord bajai. Kívül sötét van, tehát az idő már későre jár s a költő csodálkozva kérdi:
Ily soká, fiacskám, mért vagy ébren?
hisz neked nincsenek még gondjaid, tennivalód, meg aztán
Vetve ágyad puha – melegen
egyé sincs hátra, mint hogy
Kis kacsóid összetéve szépen
Imádkozzál, édes gyermekem!
Eddig tart a bevezetés; most következik a nap utolsó tennivalójának, az imának megokolása. Első helyen van a „közönséges származás”.
2. Látod, én szegény költő vagyok:
Örökül hát nem sokat hagyok;
Legfölebb mocsoktalan nevet
A tömegnél hitvány érdemet.
Vagyon, ősi név, cím, rang nem várnak fiára, legfölebb apja becsületes neve, de amire semmit sem ad a világi hiúság, mely csúszik-mászik a pénz és címer előtt. Ez később elkeseríthetné a világba lépőt, azért jóeleve ellátja lelkét a hit paizsával, a keresztény alázatosság vértjével, mely megóvja a hiúság gyötrelmei ellen:
Ártatlan szived tavaszkertében
A vallást azért öntözgetem:
és ez abban áll, hogy minden reggel este áhítatos szívvel:
Kis kacsóid összetéve szépen
Imádkozzál, édes gyermekem!
E második versszakban határozottabban van a téma is kimondva, t. i a vagyontalan s közönséges származású emberre sok sanyarúság vár az életben, azért fegyverezze föl lelkét a vallás fegyverével s itt kimondja már az első társadalmi bajt, mely keserűséget okozhat: az alacsony származást. A második baj még nagyobb: ez a vagyonbeli szegénység, de a hit ennek elszenvedésére is megtanít:
3. Mert szegénynek drága kincs a hit
Tűrni és remélni megtanit:
tűrni a hiányokat, remélni istentől sorsunk jobbrafordultát tanít a hit s erre ugyancsak nagy szüksége van, mert a földi baj sohasem fogy el
S néki, míg a sir rá nem lehel,
Mindig türni és remélni kell!
A tapasztalás azonban a költőt arra is megtanította, hogy e tűrés és reménykedés sokszor a sírig eltart s így teljesülés nélkül, hiábavaló s ugyancsak erős lélek kell hozzá, hogy a sok csalódás után is megőrizzük hitünk épségét. Aranyról tudjuk, hogy szülei rendkívül vallásosak voltak s a vallást benne is már korán a legnagyobb szeretettel ápolták. „Bogárhátú kis viskójuk – mondja Toldy – templom volt, hol a gyenge gyermek füle soha trágár szót nem hallott, nem lévén abban cseléd, vagy más lakó, mint az öreg szülék és fiuk; ellenben otthonos volt a vallásos ének s a szentírás, melynek vonzóbb része első tápja lettek a fiú fogékony kedélyének.” E vallásos szellemben történt egész felnevelkedése, de bármennyire megerősödött vala a hitben, sorsa sanyarúsága már tanuló korában sokszor elcsüggeszté, majd férfi korában, különösen 1848-ban „többször megfordulván Pesten, a itteni élet fényét meg kezdte kívánni, mi természetesen elégületlenné tette alacsony helyzetével.” Ehhez járultak a forradalom szomorú eseményei, úgy, hogy a költő saját nyilatkozata szerint e világ folyásával s önmagával meghasonlott, az ő hite is megingott, reménye szárnya megszegett s itt keserűen sóhajt fel:
Oh, ha bennem is mind egykor épen
Élne a hit vigaszul nekem!…
De nem folytatja tovább lelke panaszát, elnyeli a keserű emléket* s csak fiát óvja szeretettel e kétségbeeséstől, ápolja, melengeti benne a hitet mondván:
Kis kacsóid összetéve szépen
Imádkozzál, édes gyermekem!
(* Már e korban írt költeményeiben többször és erősebben ad kifejezést e kedélyállapotának, így különösen az „Évek, ti még jövendő évek” címűben:
Ah vén vagyok! Tapasztalásom
Tárháza megtelt gazdagon,
Ott van romok közt életemnek
Vezére széttört csillagom;
Ott egy szakadt fonál: ez a hit,
Egy csonka horgony: a remény
Ily gyüjteménynek birtokában
Az ifju hogyne volna vén!)
A következő versszakban az ember társadalmi állásának keserűségeit tárgyalja, tehát a „hivatallal járó bajokat”.
5. Majd ha játszó társaid közül
Munka hí el, - úgy lehet korán -
ha az ifjúkor gondtalan örömeitől válnod kell s komoly, szigorú hivatalt vállalnod, mégpedig „úgy lehet, korán”, mert szegény vagy, vagyont nem örökölsz s hogy megélhess, mihamarébb magadnak kell gondoskodnod kenyeredről:
S idegennek szolgálsz eszközül,
Ki talán szeret… de mostohán!
Keserítő már az a tudat is, hogy „idegennek” kell szolgálnia, hátha még úgy jár, mint atyja, hogy pontos, derék munkálkodásáért szeretik ugyan… de mostohán! Mint hasznos eszközt megbecsülik szóval, de azért anyagi bajokkal kínlódni hagyják minden jutalmazó segély nélkül. Atyjával a forradalom alatt még az is megtörtént, hogy fizetése nem egyszer a zavaros viszonyok miatt el-elmaradt. És a szerénység, a jellemnek e nem gyümölcsöző virága, a sérelmeket némán elnyeli, sőt rejtegeti fájdalmát, megnyugvást csak lelkiekben lelhet s azért
Balzsamul a hit malasztja légyen
Az elrejtett néma könnyeken.
És hogy a vallásban kereshető és lelhető vigasz csakugyan bekövetkezzék már most jó korán
Kis kacsóid összetéve szépen
Imádkozzál, édes gyermekem!
E versszak a költeménynek éppen a közepét foglalja el s azt két egyenletes részre osztja nemcsak alakilag, hanem tartalmilag is. A földi kínok közül ugyanis eddig csak az anyagi viszonyokra vonatkozókat adta elő, a következő szakokban az erkölcsi szakokat tárgyalja, míg a közepén álló negyedik strófában a kétféle baj mintegy összeolvad, amennyiben a hivatalos állással nemcsak anyagi, de erkölcsi sérelmek is járhatnak s a vigasztalás is mind a két fajta bajra szól. Valószínű, hogy ezt a kereszteződését a bajoknak akarta a költő a keresztrímek által külsőleg is jelezni; legalább semmi más alapját a forma következetlenségének nem fedezhetjük fel.
Az ötödik versszak tárgyát a morális bajok képezik:
5. Majd ha látod, érzed a nyomort
Melyet a becsület válla hord;
Megtiporva az erényt, az észt
Mig a vétek irigységre készt,
S a butának sorsa földi éden:
Minő megható, igaz képe társadalmi életünk romlottságának! Ott „látod” t. i. embertársaidon s „érzed” magadon a becsület nyomorgását, az erkölcs eltapodtatását, a tehetség és tanulmány mellőzését s a pártolt kegyenceknek – legyenek bár buták – boldogulását. Itt állasz Herkulesként: előtted az erény képe oly szomorú, a véteké oly csábító, hogy tán megirigyeled és tán meg is kívánod s lelked ingadozni kezd. De akkor
Álljon a vallás a mérlegen,
Kövesd a vallásban istentől megjelölt utadat, és hogy kísértetbe ne essél, imából meríts erőt a rendületlenségre és
Kis kacsóid összetéve szépen
Imádkozzál, édes gyermekem!
A költő most a legnagyobb rosszra tér át: a haza szenvedésére, a honfiú keservére. Lelkében még élénken él a forradalom gyászos emléke, mely „lelkületére – mint maga mondja költeményei előszavában – ólomsúllyal borult.” Hisz még alig hangzott el az utolsó kardcsörrenés s a megaláztatás keserves fohásza a múlt ősszel. És itt a jövendő borús képe előtt szorongó aggódással mondja még kicsi fiának a fájdalmas paradoxont:
6.És ha felnövén tapasztalod,
Hogy apáid földje nem honod,
S a bölcsőd és koporsód közti ür
Századoknak szolgált mesgyeül:
azaz: ha felfoghatod majd, hogy életed küszöbén oly események zajlottak le, melyek a történelemben korszakot zárnak be, melyek megingatják hazád alapjait s úgy kiforgatják nemzeti életünket, hogy rá nem ismerünk apáink honára, óh akkor
Lelj vigasztalást a szent igében:
„Bujdosunk a földi téreken.”
Végső vigasztalás itt a vallás, mely mennyországot ígér, hova elvégre mindnyájan eljutunk s hol földi bujdosásunk után örök közös hazát lelünk. A vallás tehát még e legfőbb bajért is kárpótol, csak
Kis kacsóid összetéve szépen
Imádkozzál, édes gyermekem!*
A hatodik versszakkal be van fejezve a költemény tárgyaló része; következik a befejezés a hetedik versszakkal. A honfiú keservei a legnagyobbak, az erény rabsága a legfájdalmasabb, e kettőnek orvoslását kell elsősorban remélnünk, enélkül fellázad az ember istene ellen:
7. Óh remélj, remélj egy jobb hazát!
S benne az erény diadalát:
Mert különben sorsod és e föld
Isten ellen zúgolódni költ.
E fenséges szavak a lírai felhevülés e felső fokán egyszersmind a vallás hatalmát és szükséges voltát a legmagasb fokon ecsetelik, mint amely megóv a meghasonlástól önmagunkkal és a világ folyásával, megóv hát az istentagadás kárhozatától. A vallás eszméje itt hivatása és hatalma tetőpontján ragyog fel s ezzel az óda alapeszméjének fejtegetése véget ér. A vallás égbe emel, hova az ifjúkor ábrándjai szállnak, boldog, kinek lelke odaszokik s azért biztatólag szól kis fiának búcsúzóul:
Járj örömmel álmaid egében
Utravalód e csókom legyen:
Útravalóul az életre szeretete zálogát, a csókot adja s még egyszer lelkére köti, hogy
Kis kacsóid összetéve szépen
Imádkozzál, édes gyermekem!
Hitvallás és szeretet! A búcsúszózat nemcsak édes fiának szól, hanem valamennyiünknek, az egész magyar ifjúságnak!
Fogadjuk is meg!
(* A költő honfiúi reményei azonban a leveretés után sem haltak ki végképpen, sőt „Egressy Gábornak” visszatértére írt gyönyörű ódájában szebb jövő reményét is zengi:
Igen! Visszatérted a jövőre zálog:
S én, kétségbeesett, most remélek, várok
Boldogabb időket;
Még sötét az égbolt, de borus határán
Kezdi már jelölni egy feslő szivárvány
A siró felhőket.
És a boldogabb időket most a szerencsés kiegyezés és egyesülés óta mind több okunk van remélni!)
Krajcsovics Soma főgymn. Tanár
Forrás: Tanulók Lapja 2. évf. 9. szám,1895. márc. 3.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése