2026. okt. 31.

Gulyás József (1881-1924): A szavalásról


(Levél egy barátomhoz.)

Szavalni fogsz, azt irod, jó barát!
Ifjú szived hevíti már a vágy,
Hogy szenvedély hangját ajkadra véve,
Hatolj belé a hallgatók szivébe,
Művészeteddel őket elragadd,
És kapj ezért bódító tapsokat!

Ez szép dolog, s ifjúhoz is való,
Mert a dicsvágy oly gyorsan elhaló;
Ha az ifjú a férfikorba lép,
Kihal keblébül az hova-elébb.
Ha ez vinné az ifjak lépteit,
- Hisz munkálkodni, tenni, hív, hevít -
Több nagy, dicső fával hatna ránk
Kárpátövezte édes szép hazánk
- De engedd, hogy e nagy lépés előtt
Tanácsimmal megadjam az erőt,
Mely áthatván forrongó kebledet,
Győzelmeid’ bizton remélheted…

A szavalás művészet – jó barát!
Melybe a művész nemcsak lelket ád,
De egyszersmind külsőleg is mutatja,
Milyen lehet az emberek alakja,
Kik holt betűkben élnek, tesznek is,
S kiket a sors örömre, bajra visz.
Tehát itt szép alak már fél siker,
(És ezt sokan az által érik el.)
Költők, festők rútak termetre bár,
De szellemük ha mindig égbe jár,
S munkájuk bája minket elragad,
Nem kérdjük, hogy a szerző mily alak!
Szavalónál már ezt is nézzük ám,
Mert nincs nagyobb nevetség én reám,
Mint ha fellép egy vézna kis gyerek,
És hős helytt szól, kitől a föld remeg,
Kinek szeme a villám villanása,
Szava zúgó mennydörgés csattanása.
- Viszont, ha jó egy délczeg szép fiú,
Kinek arczán öröm és méla bú,
Nemes kevélység, majd szilaj harag,
Mintegy előttem élni látszanak;
Kinek a hangja szellősuttogás,
Úgy szeretem azt látni, hallani,
Előttem az a legszebb valami.

Ne vágyjék hát szavalni az soha,
Kit lelkesít bár a példák sora,
Meg is tudja darabját érteni,
A hős búját át bírja érzeni,
De külseje rabol illúziót:
„Belső erő” bezzeg hiába ott!
Tehát mondom: hajlékony szép alak,
Érzelmes, bő, nagy terjedelmű hang,.
Tüzes két szem és változékony arcz,
Külsődben im, mikkel sikert aratsz.
A végső fontos ám főképp nagyon,
Mert hogy érzek, csak akkor mondhatom,
Ha a szemedből látom, olvasom…

Ma mindezek nálad meg vannak is,
Azért velök engem el nem vakítsz.
Kell még egyéb is – s ez még fontosabb:
Tisztán álljon előtted a darab,
Lelkedben éljen mindenik alakja,
Körülted légyen indnek arcza hangja,
Ne a világban, csak ő vélök élj,
Legyen előtted mind élő személy.
Ezt játszva nem – de csak úgy éred el,
Ha a lelked komolysággal figyel,
Ha búvárként merülsz el a darabba’,
Kémlelve gondolatról-gondolatra,
Belehatolsz a hősök szellemébe,
Előtted áll mindnyájuk lelki képe,
Beléd szivárg tőlük minden vonás;
- Úgy, hogy mikor jő az előadás,
Te általad ugyan, de ŐK beszélnek,
Akkor bizton hiszem, hogy tesznek, élnek.

Azonban azt mégsem feledd soha,
Hogy előtted a hallgatók sora,
Hogy nem a színpadon beszélsz te most,
Nem fogsz kezedben kardot, vagy fokost,
Hanem te is csak közülünk való vagy,
- Soha se mondj búcsút hát a valónak -
Gondolj mindig a szép ízlésre is,
Hogy művész vagy és szépen tanítsz.
Szóval, ne add csak a konkrét valót,
Fokozd, ha kell; ha sok, csak add a jót,
Ha hősödnek dörögni kell vadúl,
Nem kérjük, hogy add takaratlanúl;
Ha hősök tombol és ugrál veszetten,
Nem kérjük, hogy mutasd be nékünk sebten.
- Tarts mindenben itt is mérsékletet,
Tapsunkat így bizton megnyerheted…

Lásd, ennyi kell csak; nem nehéz nagyon,
Sőt könnyű inkább, ha van szorgalom.
Még egyszer mondom - ne feledd tehát!
A szavalás olyan művészet-ág,
Melyet komoly törekvés visz odáig,
Mikor már fénye van, ragyog, világít,
Mikor eléri legnagyobb fokát,
S elébünk csak örökké szépet ád!…


Forrás: Tanulók Lapja 7. évf. 9. szám, 1899 nov. 26.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése