Levendulák nyílnak, sóhajuk, az illat
benne leng a légben, s mint jószagú fátyol
terül a tóra; én betakargatom
véle a szívemet, csituljon, ne fájjon…
Két karom a vágytól ölelni kitárul,
S lassan, mintha könnyű szárnnyá teljesednék,
Csillogó palástként egészen beborít
A vállamon látszó fényes, fenséges Ég…
Tenyeremen tartom az ezüstös Holdat
Mint opálosan fénylő óriás csutorát;
Fémesfényű száján balatoni nyárest
Bódító balzsama csillogva csurog át,
És lassan kicsordul belőle a hűs csend.
Én úgy szürcsölgetem az Isten italát,
Mint a szomjas szellő nyíló levendulák
Édes, részegítő, illanó illatát.
Forrás: Dunántúli Szemle 9. évf. 1944. 5-6. sz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése