Néném megigazította nyakkendőmet, majd megcsókolt és könnyű kis táskámat lóbázgatva elindultam. Girigári mester által remekelt, kérkedőre kikarcsúsított, kétsoros ruhámban páváskodva lépegettem. Kiérkeztem az állomásra. A főnök úr megcsodálta hattyúfehér bokrétámat. Közben berobogott a vegyes. Néhányan leszálltak, föl egyedül én. Egy füttyentés. A mozdony meglódult és már a mezők közt vágtattunk. Megyek a városba. Miért? Elmondom:
Gyerekkoromban sokat őgyelegtem az Alszegen, ahol olyan szép, nagy kertek vannak. Kertünk nekünk is volt, de abban legfeljebb pitypang nyílott, meg néhány szál zöldség éktelenkedett. Nem úgy az Alszeg utcai kertekben. Azokban úri házak rejtőztek és kék, piros, meg aranyszínű virágok nyíltak. Naphosszat bámultam ezeket a kerteket. Néha már hajnalban ott ténferegtem. Ilyenkor cselédek söpörgették. Gereblyézték az útjait. Nagykötényű kertészember nyeste, kötözte a bokrait, rózsáit. Délelőttönként nagy komondorok ugattak ki belőle, az arra menőkre. Délután kisasszonyok, úri fiúk ténferegtek benne. Alkonyatkor úrfélék zsongó szava hallatszott ki. Közéjük vágytam. Arra gondoltam, hogy egyszer nékem is lesz ilyen kertem.
Aztán ahogy nőtt a vágyam úgy növekedtem én is és bejutottam a kertbe; hatodmagammal az utat sepertük. A szomszédban úri fiúk karikát kergettek. Elbámészkodtam. Jöttek az uraságék. Én ott állottam egy éktelen seprűvel. Nem szólott senki. Később a kertész elzavart és többé sohasem láttam bévül a kertet. Urat is csak vadászatkor.
A bolond ispán tán griffmadarat akart kinevelni. Vadlibatojásokat keltetett a géppel. A kislibákat bízták rám. Darab ideig nem volt baj. Elkószálhattam vélük, a nádig, érig, a dombig. Itt szerettem legjobban elidőzni. A dombról elláttam a faluig s ha lehunytam a szememet – emlékezetemben – felcsillantak a vágyott kertek. Mint a bolondgomba nőttek a madarak. Egy délelőtt megint az érig kószáltunk el. Úsztak benne. Le-lebuktak. Eleinte kedvtelve néztem a játékukat, később félelemmel lestem. Hívogattam, könyörögtem:
Buri, buri!
Rám sem hederítettek. Elmúlt dél, el a délután. Este lett. A mélyvíz körül kerengtem. Hiába. Lassan végképp eltünedeztek mind. Elfáradtam. Fáztam. hazamenni nem mertem. Kimentem az állomásra. Várótermében virradt rám.
Reggel, amikor bezuhogott a római gyors, gyerekek szaladtak oda és kiabáltak:
„Friss vizet tessék!”
Úrforma népek itták. Fizettek. Némelyik még a visszajáró pénzt is a gyereknek adta. Délutánra már nékem is volt üvegem, poharam. Addig őgyelegtem a bazár körül, szereztem. Az estéli vonatnál már én is kiabáltam:
„Friss vizet!”
Hűvös szél fújt. A víz nem fogyott.
Következő reggel is a váróteremben virradt rám. Fájt a gyomrom. Éhes voltam. A resti teraszán úrfélék reggeliztek. Nézem, nézem őket. Összeharapom a számat. Már odébb állnék, mikor egy kisasszonyforma lány kezembe nyomott vagy két kiflit. A kisasszony ösmerősnek tűnt. Igen, a főerdészék Tibijének volt fából vésett mintázójátéka. Ha a fiatalúrnak jókedve támadt, engedte, hogy én pepecseljek vele. Gittből angyalokat préselt. Ez az angyalarc mosolygott most elevenen. Jókedvűen futottam a beérkező pesti gyorshoz:
„Friss vizet tessék!”
Most sem fogyott a víz. Később elkószáltam a Balatonig. Elmenőben, a borbélyreklám tükriben megláttam, hogy csupa maszat a képem. Megmosdottam a tóban. Az üngömet is kilötyköltem. Sütött a Nap. Hamar megszáradt. A kanizsai személynél- estefele – már fogyott a víz. Este a kocsmában pörköltet ettem. A vízárusítással mégis felhagytam. Csomagokat cipeltem. Ezzel jobban lehetett keresni. Egyszer Keszthelyre vittem pakkot. Városban még sohasem voltam. Ott jól ment volna. Elcsípek a csendőrök. Kísértek az utcán. Szembe jött a bérmaapám. Híres csizmadiamester volt. Elkért tőlük. Ismerték. Én nála ragadtam. Inasa lettem. Előbb még megjöttek a szüleim. anyám sírt. Apám megsimogatta fejemet és elmentek. Este tudtam meg, hogy a bolondispán apámon is kiadott az eltűnt libákért.
Keresztapámnak szép boltja volt. Radírtalpú cipő is volt benne. Ezekkel lótottam-futottam. Láttam, hogy urak, akik ezt viselik, azok hálókerítés mögött labdákat ütögetnek. Az elröppent labda nem kellett nekik. Gyerekek fölszedték. Nem, még sohasem volt labdám. Beszaladtam. Szedni kezdtem én is. Mikor a korcom már megtelt. Volt vagy öt benne. El akartam menni. Odajött az angyalarcú. Elvette a labdákat és pénzt adott. Másnap is elvetődtem arra. Most nem játszottak. Az angyalarcú állt ott egy fiúval. Megálltam tőlük nem messze. Elindultunk a tó felé.
A Balaton partján egy erdő nagyságú kert közepin, hálóval kerített pirosföldes tisztás volt. Odamentünk. Sokáig verték a labdákat, aztán elunták. A fiú pénzt akart adni. Nem fogadtam el. Szabódtam. Pont ekkor jött a plébános úr. Makacskodásomért megrótt, de ha találkoztam vele, mindig beszélgetett eztán velem. Szerette, ha meséltem neki. Legtöbbet az elveszett kertekről beszéltem neki. Egyszer a gimnáziumig elkísértem. Beengedett. Rengeteg könyvet láttam ott. Kértem. Adott. Olvastam menet közben, az utcai lámpák fényinél. Egyszer szolgadiák lettem.
Sokára-sokára. ötödikes koromban. Fák ünnepe volt az intézetben. Külsőről jöttek is voltak azon. Szülők, nagyságák, kisasszonyok, urak, Az angyalarcú estvére – Rév András – e verset szavalta:
KÉK DAL
Ketten hajolunk a kéklő tóra;
A hegy öröktől, én percek óta
És nézzük, hogy tűnik a habba hab;
Nyomtalan’ mint percre perc, napra nap.
Később szilvakék fellegek jönnek,
Hallani a fán neszező csöndet
s lassan szétszélednek a fák alatt
katángsziromból szőni szárnyakat
s kék árnya nőtt a halomnak, fának,.
Kék alkonyat tereget kék fátylat.
Kék az éj, a csillagok, az álom.
Kék madarak zengenek az ágon;
őszi éjjel tavaszról dalolnak,
mert nem tudják – én úgy lehet maholnap
örökre eltűnök a fák alól
s a tóra egyedül a hegy hajol…
Andrást megtapsolták. Dörömböltek. Ordítoztak:
S z e r z ő, s z e r z ő!
Az Igazgató úr csitította őket. Hiába. Most már mindenki követelt. Kisomfordáltam a középre. Nadrágom bokán felül ért. A cúgos cipőmből kilátszott meztelen lábszáram. Kinőtt kabátujjamból kilógott a csuklóm. Néhányan megrökönyödve néztek. Sokan mosolyogtak. Valaki belebömbölt a dermedt csöndbe:
„Cuggos Petőfi!”
Kuncogás. Hahota. Egyedül a tanár urak maradtak komolyak és az angyalarcú.
Elszaladtam.
A helikon kertben bolyongtam. Legszívesebben a föld alá süllyedtem volna. Diák urak jöttek. Elrejtőztem. Észrevettek. Nem jól bújtam el. Kórusba üvöltöttek:
„Cuggos, cuggos Petőőfii!! Cuggos Petőőfii!”
Forrt bennem az indulat. Egyik kiabálót megütöttem. Nekem estek. Felökleltek. Rúgtak. Pofoztak. Gyökér a mellemre ült. Mindenféle ocsmányságot mondott, hogy én mondjam utána. Hallgattam. Pofon vágott. Tehetetlenül vergődtem, mozdulni sem tudtam. Valaki szétfeszítette a számat és Gyökér beleköpött. Az utálat megkétszerezte erőmet. Levetettem magamról az undokot. Rúgtam. Karmoltam. Lebírtak. Orromon, számon ömlött a vér. Fülem zúgott. A halántékom kalapált. Valaki jött. Rév András volt. Az egyiket lelökte rólam, erre a többi elkullogott. Feltápászkodtam. Porolni kezdte a ruhámat. Közben odaért leánypajtásaival az angyalarcú. Megállt. Zsebkendőjével megtörölte az arcomat. A könnyű kis kendő csupa vér és sár lett. Eszembe jutott Veronika kendője.
Másnap engem dobtak volna ki. Kaptam húsz koronát, egy levelet Debrecenbe és elmentem. A többi alig érdekes már. Érettségi után Kóspallagra mentem. Az Akadémia elvégzése után szatmári faluba vállaltam állást. Anyám közben a keszthelyi temető lakója lett. Apám Vörsön élt özvegyi sorban. Érte jöttem Dunántúlra. Keszthelyre is elmentem anyámhoz. Akkor volt a georgikonisták sárgulása. Nem lehettem hálátlan, meglátogattam a plébános urat. Marasztott és este elmentünk a gazdászok báljára. Köszöntő köszöntőre hangzott. Néhányan emlékeztek rám. Beszélnem kellett. Három millió koldusról példálózgattam. még be sem fejeztem, valaki elordítja magát:
„Cuggos Petőfi!”
Botrány. Pofon csattan. Rév adja, Gyökér kapja, összeröffent a fél város. Nagy baj nem lett belőle. Hírül hozták, hogy menni kell. Elmentünk. Sokan közülünk sohasem tértek vissza. Negyvennégy volt. Március. Éreztük, bolondra fordult a világ. Pestre szöktünk. Elvesztünk a nagy városban. Egyedül az angyalarcú tudta, hol vagyunk. Aztán félig romba dúlt a város, de kibújhattunk a napfényre…
Most újra tavasz van. Béke. Indulok egy másik város felé.
Megérkeztem. Senki sem vár. Indulok kifelé. Egy aluljárón át megyek. A téren nincs senki sem. Csalódottan ballagok. Andrásékhoz érkezem. A kapu zárva. Dörömbölök. Teréz nyit kaput. Furcsálkodva néz. Éppen kérdezni akarom. Az udvarra befordul egy kocsi. Mara száll ki belőle. Mara, az angyalarcú. Üdvözöl. Meg nem csókol. A délután kínosan telik. Andris idegesen jár-kel. Nagy sokára Marával a városba indulunk. Cukrászdába megyünk. Ott kipakol. Ügyetlennek nevez. Mért mentem az aluljáróba? Összekapunk; a gyűrűm pengve csendül a márványon.
Az angyalarcút még hazakísérem. Elköszönök. Kis táskám most mázsás súlyú. Indulok az állomás felé. Andris valamit mordul, ő sem jön velem. Nem kísér senki sem.
Ballagtomban még vissza-visszanézek.
Az utcán egy lélek sincs kívülem.
Az állomáshoz érkezem.
Bedübörög a vonat.
Rohannom kell. Eltűnök az aluljáróban, mintha örökre tűnnék el. Ahogy a felszínre érek. A lenyugvó Nap fényében, a szemben lévő aluljáróból ismerős kis fehérszalagos kalap tűnik elő, utána egy kedves arc. Mosolyog. Mara áll előttem, csak nevet, kacag, hahotáz.
Megcsókol. Belém karol. Visszacsókolom, lehunyom a szemem. Emlékezetemben feltünedeznek a régi-régi kertek; az Alszeg utcai kertek. Megindulnak. Körülvesznek. Osztódnak. Itt is, ott is lemarad belőlük s hozzátapad egy-egy kis parasztházhoz és növekednek, sokasodnak. Lassan-lassan kert lesz az egész határ, a megye, az ország és sok kis kertben gyerekek hancúroznak, nevezve, boldogan, szabadon.
Felnyitom a szemem. Mara mosolyog. Indulunk, talán éppen egy ilyen kis kert felé. Lassan kiemelkedünk az aluljáróból. Emberekkel találkozunk. Egy gereblyével a vállán, más kapával a kezében. Vizsgálják az eget. Felhőzik. A teleholdat udvar övezi. Eső lesz. Kutyák ugatnak. Tücsök cirpel és jószagút lélegzik a föld.
Forrás: Tiszatáj 1947. máj.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése