A Kerékerdő bíbor ködben áll,
szép neve mögül az alkony
a tájra lila árnyakat szitál
s benne szellő-szülő parton:
nád, sás, én is, az ér is aluszik.
Fáradt minden kócos, kuszás,
álmos felhők csüngnek lusta falumig,
éber csupán az állomás.
Égő szemként villog a szemafor
s szikrázó hosszú kard a sín,
csak azon túl borong még sárga por,
mit szél vert tarlók tájain.
A fák közt reménykedni jólesik;
hol késik a vakszerencse,
ezüstfényes márna, a fürge csík?
Víz rejti s tán békalencse.
Vízililiom széles levele?
Az hűs habon lejt a széllel,
melybe mintha gyöngyszemeket rejtene,
csillagokat sző az éjjel.
Fekete réten, hűs berek-mélyen
titkok sűrűjében bent
ülök a halrejtő árokszélen
s fölém a holdkaréj horga leng.
Hajam úgy rezg a kék csendbe, akár
hulló toll a végtelen térben.
A hegy felett már mint ezüst madár
száll a hajnal szép fehéren.
A tájak, vizek s lelkem álmait
a kékesfényű, híg távol
úgy törli le rólunk, mintha szárnyat nyit
poros virágra vad zápor.
Hiába türelem és jó szigony
s hiába ép leső szemem
ma sújt majd keserű böjti szigor
s legfeljebb kökényt ha eszem.
Nem lesz lakoma, jöjj hát ó sugár,
csillogd agyon vak éhemet
s hadd szívjam tiszta fényed szívre már
s ragyogj át mint a Végtelent!
Forrás: Tiszatáj 1948. júl-aug.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése