Költő, te szelíd, te vad, te szabad,
zárd a szívedbe a vadlovakat -
Keskeny fejüket, mely könnyű, konok,
színüket,mely barna mint a homok -
Ideges, karcsú lábaikat,
miket éget a könyörtelen sivatag.
Vágtatnak, leng a sörény-lobogó,
porzik a puszta, - vágtatni be jó!
Megállnak, gyér fűbe süpped a láb,
finom fülük pedzi a puszta zaját.
Okos szemük mint villámcika jár,
szemük csupa lélek, csupa sugár.
Perzsel a napfény mint a parázs,
szakszaul-bokron szellő kaparász -
De lángol a föld lehellete is,
hiába kutatsz, nincs semerre se víz.
Most felnyihog egyik, cimpája remeg,
megrázza sörényét s előre üget.
Már nyargal a kis csapat, és mint jelenés,
porfelhők közt a semibe vész.
De előttem leng még hosszan a kép:
látom a vadló tiszta szemét.
Ne próbált megszelídíteni, hisz
szétrúgja még a csontodat is.
S ha ravasz csellel csapdába csalod
s lábát békóba vered valahogy:
A ritka fogásból nem lesz örömed,
a vadlovat élve el nem viheted -
Érzi szilaj lábán a vasat,
nem tud rabul élni, - szíve megszakad.
Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 161-162. old., Ifjúsági Könyvkiadó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése