Kinek szívén, esztendein
már annyi halál átosont,
hogy tudnám számon tartani? -
s most látom első gyilkosom:
ül az eszpresszó teraszán,
ül, mint a vén emlékezet,
hogy ne feledjem sohase
azt a rám zuhanó kezet!
Harminc és néhány éve már...
s megint ég az a pillanat,
mely megtanított: engemet
eztán már ütni is szabad.
Mi volt bűnöm? a kocsirúd
gyerekkezemből kiesett:
suhogva szálltak szerteszét
a vég vásznak, a szövetek...
Az a perc, ott a Keleti
előtt! föld omlott, ég szakadt!
A rémület forró szele
utcákat, várost fölkavart!
Kocsis szidta az istenem,
fékezett autó, villamos:
csikorgott körül a világ,
mint óriási állkapocs!
Hogy támadtam föl, nem tudom.
Mint aki sziklákat, hegyet
emel, úgy raktam vissza én
a lehullt vásznat, szövetet:
Így épült újra a világ,
ég lett az ég, föld lett a föld -
hömpölygött a Rákóczi-út
a házak partjai között.
S én toltam a kocsit tovább.
Sírtak a rozzant kerekek.
Oly öreg voltam, amilyen
csak egy inasgyerek lehet.
Úgy kívántam apám szavát,
mint ázott kertek a napot,
de már nem élt, de nem vigasz:
az első verés fogadott.
S az ember, aki megütött,
itt ül, látom őt napra-nap,
issza az édes őszi fényt
csukott szemekkel, mint a vak.
Mert úgy igaz, mindenkihez
kegyes a Nap, egykén ragyog
rátok, ártatlan madarak,
őzek, gyerekek, gyilkosok.
Ha néha felrezzen s felém
meredve, a szemembe néz:
rémlik neki egy gyermekarc?
a mondhatatlan rettegés?
Vagy él, csak él emléktelen
s üres szívének annyi fáj:
kamaszodik, nő a világ -
s ő ne üthet senkit se már.
Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 135-137. old., Ifjúsági Könyvkiadó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése