Lenéztünk a hajógépházba,
ahol a dugattyúk között
a fűtők futkostak vörösen
és meztelenül, mint az ördögök;
a forró lég mintha valóban
pokolból zúdult volna ki -
Micsoda munka!... "Megszokták már",
szólt könnyedén melettem valaki.
Nyugszéken ültem a hajón, már
csukott könyvemmel térdemen;
kétfelől kéklő hegyek úsztak,
ápolták megfáradt szemem.
Dombok és felhők... megíratlan
vers volt ez is, az utazás,
futó képeit lágy ütembe
fonta a lenti tompa dohogás.
Úsztam a vízen, fönt a fényen,
boldogan, hogy felül vagyok,
költői szintjén a világnak,
amely alattam békétlen dohog,
izzad és köpköd fuldokolva -
- Megszokták... - nyugtatta magam -
Megszokták? - nyilallt belém ekkor
a múlt fagyasztó éllel, gúnyosan.
Megszokták? - Meg tudtad te szokni
- (volt benne részed) - a kapát?
Emlékszel? Emlékezz apádra!
mit szokott ő meg? A halált!
Sorsa derekán mit szokik meg
mind-mind - hisz tudod - a szegény?
Kínlódva jártam föl-alá már
a hajó lüktető födélzetén.
- Bolond vagy - sziszegtem magamban.
- Áruló! - az vagy, semmimás! -
csattant egy másik hang szívemben
s tagolta egyre rá a dohogás.
- Áruló! Hazug! Nyomorult vagy!
Lapuló bérenc!... - ha megint
alul kerülnél, a fűtőkhöz:
megszoknád azt a fojtást, azt a kínt?...
A korlátnak dőlve vívódtam
s úgy éreztem, mintha apám
fűtene lent, mint rég fűtött is
napszámra szegény a gróf birtokán.
Mintha apám és minden ősöm
dohogott volna ott alant,
jajongott volna föl a sírból. -
Verte a rengő padló talpamat.
Néztem kapkodva a vizet, a
futó tájat, mintha velem
már nem is ez a hajó futna,
hanem a dohogó történelem.
Mintha dühöngve, hányingerlőn
az rázna, könyörtelenül
tagolva a szót: nem feledhetsz,
nem menekülhetsz, - bárhová kerülj!
Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 93-95. old., Ifjúsági Könyvkiadó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése